2017. szeptember 13., szerda

Lennék Lola

Rövid kirándulásom a Monte-Carlo, Nizza, Cannes tengelyen a következő következtetéseket eredményezte.

1. Amíg nem jártál Monte-Carlóban, nem tudtad, mit jelent gazdagnak lenni.
2. A Lamborghini mégiscsak szebb, mint a McLaren.
3. A szerencsejáték a legnagyobb buli a világon.
4. Frei Tamás valamit jól csinál.
5. A sültkrumplinak lehet gasztronómiai értéke.
6. Nem olyan rossz hely az a puncs.hu.

Komolyra fordítva a szót, Monte-Carlo durva hely. Minden a pénzről szól. Úgy gurulnak a luxusautók a veterán Rolls Royce-tól a futurisztikus sportkocsikig, mint itt a Volkswagenek. A Casino rulettszobájából nyíló privát szalonba nem lehet bemenni, de látom, hogy a hatalmas terasz a tengerre néz, néhány szikár férfi megfontolt mozdulattal emeli szájához a szivart. A ház előtt néhány Lamborghini, Bentley, Rolls. 

Eszembe jutnak a labdaszedő kis Dugó Danik, akik izompólóban düllesztenek valami 25 milliós BMW-ben és 140-nel ölnek meg szerencsétlen embereket a Dózsa György úton. Kelet-Európa. Balkán. Az igazi spíler egy hetvenes évekbeli Rolls hátsó üléséről unott arccal bámulja a Côte d'Azur-t, Coltrane-t hallgat és halkan beszél.

Egyik este egy idős férfi a sarokasztalnál ül a feleségével és egyszer csak megkérdezi, hogy azon a képen ott Sarah Vaughan látható, ugye? Sarah Vaughan.

Legyen a francia riviéra zenéje Sarah Vaughan.



Égetett krém.

Eső után.

Kár, hogy a Fiú nem szereti a régiségeket, én úgy be tudtam volna vásárolni.

Monte-Carlo vasútállomás.

Azért ez az utcán spontán módon ritkán fordul elő.
Bár a csúcs talán az a sor volt, amikor egymás mögött állt
két Jaguar, két Bentley és egy Maserati.

Rotschild bank. Mi?

Azért ezzel meg lehet jelenni valahol.

Eljött a pillanat, hogy valamire mi is büszkék legyünk.

Micsoda orosz bűnözők voltak ott (is)...
A sofőr fegyelmezetten rendezkedik, amíg a gazda ügyintéz a privát szalonban.

Modern művészetek.

Malacpersely.

Mondjuk ez sem rossz, a képen 5 autóból egy Bentley és három Maserati.

A pókasszony csókja.

Aki a klasszikust szereti.


Még egy üveg 2004-es Dom Perignont legyen szíves.

Nizzai tengerpart. Napernyő és padsorok.
Csak tudnám, mikor kezdjük átépíteni a Duna-partot.

Pepita.


Ennek a pavlovának tarténete van.
Hozzá kell tennem, hogy a roppanó, könnyű tojásfehérje, a lágy tejszínhab
és a bazsalikomos eper együtt sokkal jobb, mint valaha gondoltam.
Tartok tőle, hogy ilyen jó pavlovát már soha többet nem fogok enni.

A kenyér, az az egyik gyengém.

Azúrkék.

Hát mindenhol ott van a jó Loren is.

Cannes

Kutyafuttató. Cannes.

Bolhapiac, szintén Cannes. Akartam venni egy öreg napszemüveget:
120 EUR. Jó, hát nem egy Pecsa.


A jó kis étterem.


Ebből egy pár becsúszott a bőrőndbe.

A só n számú árnyalata.

Természetesen nem bírtam ki ezt sem.

A jó öreg E-type már akkor automata volt.
Ebből is látszik, hogy a kézi váltó a gombaszedőknek való.

Még gondolkozom, hogy megbocsátom-e a Fiúnak, hogy belemászott az életembe és emiatt veszni hagytam a monakói álláskeresési terveimet.

2017. szeptember 5., kedd

Az élet csupa jelbeszéd - a halál álmosabb

Valamikor a nyár elején azt mondta Anyukám, hogy milyen gáz, hogy még soha nem látta a Dohány utcai zsinagógát belülről. Meg kéne nézni. Én meg gondoltam egyet és vettem két jegyet a Zsidó Kulturális Fesztiválra, a Koncz Zsuzsa koncertre. Amikor az Arénában volt Koncz Zsuzsa, kapott a barátnőjétől VIP-jegyet és nagyon tetszett neki, együtt énekelték az összes számot, ezért választottam ezt. Én soha nem hallottam még Koncz Zsuzsát élőben. Persze, hogy ismerem, ki ne ismerné és bevallom, kíváncsi voltam rá, szerettem volna látni legalább egyszer.

Én nagyon tudok lelkesedni mindeféle dolgokért és ezt a lelkesedésemet nem mindig tudom kellő higgadtsággal átadni (lehet, hogy azért, mert a lelkesedés nem higgadt dolog), de most megpróbálom. Hátha így jobban működik.

Viszonylag fiatal vagyok, az én generációm meg nem szokott ilyen Koncz Zsuzsa féléket hallgatni, mert az milyen már. Emlékszem, az egyik legkonzervatívabb csoporttársam egyszer belehallgatott az mp3-lejátszómba és nagyon jót röhögött, amiért éppen egy hülye északolasz népdalt talált meg. Egyszer bent felejtettem a témavezetőm szobájában az mp3-lejátszómat bekapcsolt állapotban és egy hétig alig mertem bemenni hozzá, mert akkor éppen a Bangó Margit életművet tanulmányoztam és az Elszakadt a fekete bőrcsizmám nem biztos, hogy óriás sikert arat kevésbé érdeklődő körökben. Szóval számomra a zene semmiképpen sem valami lélektelen elektromos vijjogás, hanem hangszerekből jön és története van. Ilyen értelemben Koncz Zsuzsa abszolút az érdeklődésem tárgyát képezi. 

A koncert messze felülmúlta a várakozásaimat. Volt egy stabilnak tűnő hangszeres és technikai stáb, az jó. Koncz Zsuzsa tisztán és szépen énekelt, az is jó. A zsinagóga - Európa legnagyobb zsinagógája - teljesen megtelt, ez is jó. Amire azonban nem számítottam, hogy ebben a jó környezetben ez a jó zene ezzel a jó szöveggel úgy szólal majd meg, hogy az valahogy egészen furcsán felkavaró, valami olyan hangulat lesz a teremben, amit a komponensek önmagukban nem tudnak megmagyarázni. Ez az, amitől egy előadó egyszerűen többletjelentéssel bír. Ezt élőben lehet csak megtapasztalni. Ez az, amit nincs értelme boncolgatni, ragozni, kommentálni. Nem gondoltam, hogy egy mezei hétfő este én a Dohány utcai zsingógában könnyes szemmel fogok Koncz Zsuzsát hallgatni, de látjátok, milyen az élet. Biztosan közrejátszott a zsinagóga, hiszen az egy emblematikus hely, ami nekem személyesen is fontos, de a zsinagógáktól azért még nem szoktam sírva fakadni.

Annak az eleganciának és méltóságnak, annak a tartásnak és szellemiségnek, amit Koncz Zsuzsa a pályája során végig következetesen képviselt, az esszenciája tisztán és egyszerűen vetül a közönségre egy ilyen fellépés alkalmával és ez nagyon jó. Nagyon jó, hogy ez működik nála. Néhány hete az anyósom meglátogatott minket és amíg összedobtuk az ebédet, Diana Krall-t tettem be. Éppen ez ment, amikor azt mondtam az anyósomnak, hogy Diana Krall szerintem benne van a három legintelligensebb könnyűzenészben a világon. Nem hiszem, hogy össze kell hasonlítanom Koncz Zsuzsát Diana Krall-lal (bár most már elmondhatom, hogy mindkettő koncertjén voltam), de az a határozott véleményem, hogy Koncz Zsuzsa a hazai könnyűzene történetének egyik legintelligensebb szereplője. Klassz este volt, nagyon örülök, hogy nem hagytam ki ezt az élményt az életemből.

Most kellene beágyaznom egy videót, de nem olyan. Ha tehetitek, menjetek el egy élő koncertre.

Tudom, hogy a szépségről és a szimpátiáról akartam írni, de még mindig nem tudok, mert eszembe jutott egy fontosabb téma és az a gyász.

Néha kimegyek a nagymamám sírjárhoz. Temetőbe. Szeretek temetőkben sétálni, szerintem Párizsba is csak a Père-Lachaise és a francia konyha miatt érdemes menni. Azt a temetőt különösen szeretem, ahol a nagymamám fekszik, ráadásul a temetőnek egy eldugottabb, széli részén van, ami azért jó, mert én beszélni szoktam és nem szívesen beszélnék úgy, hogy más is hallja. Amit ott beszélünk, az csak ránk tartozik. Legutóbb is úgy mentem, hogy egy csomó mondanivalóm van, de végül nem is beszéltem, csak ültem ott a meleg kövön. Ilyen is van. Azt hiszem, akkor is érti, mit akarok, amikor nem beszélek.

Még indulás előtt eszembe jutott, hogy megnézem a temetésről szóló értesítést, hova temették azt a volt kolléganőmet, aki nagyon váratlanul és fiatalon meghalt és viszek az ő sírjára is egy virágot. Szóróparcella. Nem vittem virágot. 

Nem mentem el a temetésre. Örök kérdés számomra, hogy el kell-e menni a temetésre. A barátnőm édesanyjának a temetésére se mentem el, azon mondjuk gondolkoztam, de végül nem mentem. Amikor a másik kollégám halt meg, arra a temetésre se mentem el, pedig akkoriban közvetlenül együtt dolgoztunk. Ebből sokan azt a következtetést vonják le, hogy mennyire érzéketlen bunkó vagyok, de engem egyáltalán nem érdekel, hogy mások mit gondolnak az érzelmi intelligenciámról, éppen elég, ha én tudom. 

Azért nem megyek el ezekre a temetésekre, mert szerintem a temetés az egyik legintimebb helyzet, ami adódhat az ember életében. Nem tartom túlzásnak azt mondani, hogy szívesebben töltenék fel a youtube-ra valami home pornót, mint hogy mindenféle hülye, akiket nem is ismerek vagy nem is kedvelek, belebámuljon az arcomba, amikor éppen gyászolom az egyik legfontosabb embert, akit elveszítettem. Nem megyek el a temetésekre, mert azt gondolom, hogy az illető rokonai azt se tudják, ki vagyok és nem akarom megzavarni a kéretlen jelenlétemmel a nyugodt gyászukat. Nekem ez sokkal fontosabb annál, mint hogy aláírjam a jelenléti ívet.

2017. szeptember 4., hétfő

Sophie, aki megköszönte az előadást a színésznőnek, aki egy koktélpartira sietett

Bár nincs rám jó hatással (ahogy senkire), ha nagyon figyelgetem magamat, mégis muszáj ezt tennem a fejlődés érdekében. A következőre jöttem rá: mindig kompenzálom a környezetemet. Senki nem mondott ilyet, magamtól jöttem rá. Furcsa, hogy csak most.

Amikor pesszimizmus vesz körül, akkor én vagyok a kérlelhetetlen optimista és őszintén úgy is gondolom. Ha több optimizmus vesz körül, sokkal pesszimistább vagyok, azt nem szeretem. Amikor mindenki aggódik értem, erősnek és sérthetetlennek érzem magam, ha erősnek és sérthetetlennek gondolnak, sokkal gyengébbnek és sérülékenyebbnek érzem magam. Amikor ősasszonyok és konzervatívok vesznek körül, akkor önmegvalósító liberális vagyok, ha önmegvalósító liberálisok vesznek körül, előjön belőlem a konzervatív ősasszony. Amikor mindenki hülyének nézett a munkahelyemen, akkor baromi okosnak és tájékozottnak éreztem magam, most, hogy okosnak és tájékozottnak tartanak, most tök hülyének és tájékoztalannak érzem magam.

Érdekes, nem? 

Biztos valamiért magamra szedtem ezt a szembehelyezkedést az általános nézettel, de az mondjuk furcsa, hogy a gondolkodásmódom változik attól, ha aszimmetrikus valami a környezetemben. Ha túl sok a konzervatívból, liberálisabb leszek, ha túl sok a liberálisból, konzervatívabb leszek. Ha túl sok az indokolatlan pesszimizmusból, optimistább vagyok, ha túl sok az indokolatlan optimizmusból, pesszimistább vagyok.

Olyat is csinálok, hogy amikor Pesten laktam, Budára vágytam, most, hogy Budán lakom, most hiányzik Pest. Talán nem is Pest hiányzik, hanem az a nyüzsgés, amiben felnőttem. Az éttermek, bárok, színházak, mozik, teraszok. Tíz perc alatt ott vagyok, bármikor eszembe jut, de nem az ablakom alatt zajlik az élet. Furcsa ez annak, aki a belváros közepén nőtt fel.

Újrakezdtem az olaszt, sokat felejtettem, szeretem, akarom, örömömet lelem benne. Tök jó fej tanárom lett, szeretek vele tanulni, bár az előző tanáromat is szerettem, aki még sok éve volt. Az első óra után ezt kaptam szövegértési feladatnak, és azóta formálisan megint rosszul vagyok, hogy mennem kell. Felmerült az is, hogy a Fiúval Nápolyba költöznénk egy évre, de nem merünk a Vezúv miatt. Egyszer Gaetán töltöttem egy borús szombati napot. Ősz volt. Ezt a zenét hallgattam, öregsszonyokkal beszélgettem a buszmegállóban, a túlérett, lehullott citromtól intenzív citromillat lepte el a bájos kis utcákat. Bekeveredtem valami susnyásba, egy kis ösvényen jártam és a sziklák, valamint a kaktuszok között a tengerre figyeltem, majd egyszer csak a szemerkélő, meleg esőben szembe jött velem egy szamár. Nem tudtam, mit kell vele csinálni, végül unottan továbbállt. Szép emlék.

Van egy orvos, egy professzor. Egy nő. Szerintem nagyon okos, nagyon nagyra tartom, azt meg főleg, hogy nem egy idióta, karótnyelt, unalmas, irtózatos, ellenszenves nő, hanem egy vagány, jó fej, laza és nem is öreg. Nem tanított engem sajnos, de egyéb úton ismerem szegről-végről. Megkérdeztem tegnap a Fiútól, hogy szerinte mit szólna, ha meghívnám egy kávéra. Tök szívesen beszélgetnék vele. A Fiú azt javasolta, hogy még aznap este írjak neki egy e-mailt, de aztán nem írtam, mert most nem fogok ráérni legalább két hétig, az meg ciki, ha még én nem érek rá neki. Anyukám hihetetlenül jó a kapcsolatteremtésben és a kezdeményezésben és mindig agyfaszt kap, ha megkérdezem ilyenekről a véleményét, szerinte annyira egyértelmű. Kár, hogy az emberek néha hajlamosak furcsállni, ha valaki elhívja őket egy kávéra, mindig valami hülye hátsó szándékot feltételeznek mögötte. Paranoid, elmebajos egy világ lett. Egyébként pontosan tudom, hogy ez a nő örömmel el fog jönni velem kávézni és tök jót fogunk dumálni és már várom is, de... Igazából nincs de, Anyukám mindig azt mondja, hogy aki ezt furcsállja, az egy hülye seggfej és azzal jobb is, ha nem beszélek, mert úgyis fölösleges. 

Eredetileg a szimpátiáról és a szépségről akartam írni, de megint nem sikerült.

Olvassátok el Liv Ullmann Változások című könyvét, mert ez kivételesen egy jó könyv.

A farkas nem a balszerencsés szarvast kapja el, hanem a gyengét. 
Ezt meg tegnap tanultam a moziban.

Többet kéne moziba járni.
Is.

2017. augusztus 29., kedd

Vélemény. Vagy mégsem.

Aki olvassa ezt a blogot, nagyjából tudja, hogy hiszek a véleményszabadságban, akkor is, ha nem tetszik egy vélemény. Ennek megfelelően azt gondolom, szíve joga bármelyik egyház bármelyik képviselőjének azt gondolni, hogy a teherbe eséshez szükség esetén segítséget kérni bűn.

Százötven éve meg lehetett halni egy egyszerű Steptococcus fertőzésben. Az antibiotikum megöli a Streptococcust. Ezek szerint százötven éve Isten akarata az volt, hogy valaki meghaljon ugyanabban a betegségben, amire ma beszedünk egy kúra Augmentint. Kicsit persze egyszerűsítek a könnyebb érthetőség kedvéért, de nem járok messze az igazságtól. Ha valakire rádől egy fa és megsérül a combverőér a combjában, akkor Isten akaratának megfelelően nézzem végig, amíg elvérzik, vagy próbáljam meg leszorítani? Ha egy nő elkapott (lehet, hogy attól a férjétől, akivel csak az esküvő után szexelt) egy Chlamydia fertőzést, aminek következtében mindkét petevezetéke elzáródott, akkor ez a nő soha ne szüljön gyereket? Akkor sem, ha nagyon szeretné ő is és a férje is és van egy biztonságos és jól működő eszközünk rá, hogy segítsünk neki ebben? Ha egy fiúnak 18 éves korában hererákja lesz, amiből (Isten akaratával szembemenve vagy sem) meggyógyították és a kezelés előtt - előrelátó módon - lefagyasztották a spermáját, akkor azt szükség esetén inkább ne használják fel, mert a fagyasztott sperma kevésbé magasztos, mint a friss?

Értem, hogy teológiailag és filozófiailag vita tárgyát képezheti a külső segítséggel fogant élet értelmezése. Ezzel a világon semmi baj nincs, ez egy érthető kérdés és szerintem mindenki érdeklődéssel hallgatja, ahogy tisztázzuk az ezzel kapcsolatos álláspontokat addig, amíg nem okozunk indokolatlan, felesleges és kártékony sérüléseket azokban a lelkiismeretes, hívő emberekben, akiknek a gyermeke valamilyen segítséggel fogant. Pontosan lehet rólam tudni, hogy olyan nagyon nem szoktam finomkodni, ha valamilyen vitás kérdésben kell állást foglalni és általában mindenről van véleményen, hol megalapozott, hol kevésbé az, hol vehemens vagyok, hol halvérű, hol igazam van, hol nincs. 

Van viszont néhány dolog, amit az elmúlt tizeniksz évben megtanultam. Az egyik az, hogy lehet utálni dolgokat, lehet ellenszenvezni jelenségekkel, lehet egyet nem érteni, de a reprodukció pont nem az a kérdés, amiről véleményt kell alkotni. 

Kicsi gyerekkorom óta nem értettem soha, hogy miért kell gratulálni ahhoz, ha valaki terhes lesz. Emlékszem az őszinte csodálkozásomra, amikor még gyerekkoromban egyszer a szüleimmel a liftre vártunk és jött egy lakó a házból. Terhes volt. A szüleim mosolyogva gratuláltak neki és kezet is fogtak. Körülbelül hét-nyolc éves lehettem (vagy több, nem tudom, de azt már tudtam, hogy a gyerek a szex során a spermából és a petesejtből lesz, viszont még elég kicsi voltam, gyerek küllemű) és azon gondolkoztam, hogy miért gratulálunk valamihez, amiről nem is tehet. Nem tehet róla, hogy a sperma odament a petesejtjéhez és belement, aztán meg az a méh falához tapadt. Ő csinálta? Nem. Tudatos volt? Nem. Lehet, hogy nem is akarta. Ha akarta, akkor sem rajta múlt. Akkor miért gratulálunk? Természetesen már sikeresen betanultam, hogy gratulálni kell, de a mai napig egyetértek azzal a gyermekkori önmagammal, aki nem tudja, miért kell ahhoz gratulálni, hogy valakinek valamerre mozogtak a sejtjei. Ez olyan, mintha ahhoz gratulálnék, ha valaki reflexesen kiköhögi a félrenyelt levest. Vagy ha ahhoz gratulálnék, hogy megemésztette a melegszendvicset, mert nagyon ügyesen összehúzódott az epehólyagja, amikor megérkezett a belébe a szendvicskrém. Mivel alapvetően a terhességről sem tehet az, aki terhes lesz (illetve az sem, aki teherbe ejt), így annak elmaradásáról sem tehet az, aki nem esik teherbe (vagy nem ejt teherbe).

Én szeretnék hinni abban a keresztény, katolikus szellemiségben, amit Olaszországban ismertem meg. Szeretnék hinni abban, hogy Isten szereti az embert, Isten megérti és megbocsájtja, ha hibát követ el, de az nem lehet hiba, ha valaki gyereket szeretne, ez teljesen nonszensz. Szeretném hinni, hogy Isten nem szívat, hanem készséges partner a boldogságban és a boldogsághoz vezető úton és így örömmel tekint minden új fogamzásra függetlenül attól, hogy in vivo vagy in vitro penetrálta a spermium a zona pellucidát. Szeretnék hinni abban, hogy Isten szurkol és nem ellenszurkol. Nem szeretnék hinni benne, hanem szilárd, migingathatatlan a hitem abban, hogy a barátnőm kislánya, aki szuper aranyos, gyönyörű és rendkívül jó fej - mellesleg két évig volt lefagyasztva egy kémcsőben -, pontosan annyira értékes minden szempontból, mint a másik barátnőm kislánya, aki az első szex után megfogant. Együtt játszanak a fűben és tudom, hogy Isten mindkettőnek örül és mindkettőt szereti. Nem lehet máshogy.

Meg vagyok keresztelve, ennek nem annyira örülök, annak főleg nem, hogy pont katolikusnak, de a szüleimet nem a vallási meggyőződés irányította akkor, amikor úgy döntöttek, kereszteljenek meg. Több mint húsz éves koromig hányingerem volt a hazai keresztényektől: álszent, hazudós, pózőr, gyakran rosszindulatú, ritkábban kifejezetten gonosz embereknek találtam őket. Nem bíztam bennük. Aztán elmentem Rómába és láttam a nagy, barna szemekben a szelídséget, láttam a metrón a fiatal fiút, ahogy kezet csókol egy apácának, láttam az olasz kápolnákban a feliratokat, meghallgattam néhány misét, néha értettem is belőle valamit, a taxiból láttam a robogón száguldozó apácákat, egy egészen más lelkületű kereszténységet ismertem meg. Az tetszett. Abban volt szeretet, humor, vagányság, türelem, öröm és jóság. A magyar változatban idegességet, türelmetlenséget, indokolatlan szigort, pökhendiséget, erőszakot és hazugságokat láttam. 

Ez persze nem ilyen fekete-fehér, biztos vannak hülye keresztények Olaszországban és én magam is ismerek kiváló keresztényeket (hívőket és papokat is) itthon, de az alapvető hangulatbeli különbség megvan. Sokáig próbáltam keresni itthon is azt a fajta kereszténységet, amit kint láttam és éreztem, de most már lassan el kell ismernem, hogy ez itt sajnos nem az. Itt valami más. Itt olyan kereszténység van, amelyik rendszeresen utálkozik, amelyik minősít, kirekeszt, ítélkezik, amelyik nem segít (tisztelet a kivételnek), amelyik félrenéz, amikor részegen megveri a férj az asszonyt és közben balkézről csinál egy-két gyereket és amelyik ennek ellenére képes azt mondani, hogy egy kis orvosi segítség egy nehéz helyzetben, az egy olyan métely, ami rágja az országot és amivel élni bűn. Szerencsére nem az egyház mondta ezt, hanem annak egy embere. Őszintén remélem, hogy a keresztények többsége és a katolikus egyház, illetve az összes egyház itthon és a világban ettől kérlelhetetlenül elfordul.

Lehet ellenszenvezni jelenségekkel, lehet egyet nem érteni, de a reprodukció pont nem az a kérdés, amiről véleményt kell alkotni. Pontosítok. Lehet róla véleményt alkotni, mert miért ne lehetne, de nem kell ezt tudatni az érintettel. 

Orvostanhallgató koromban, amikor először üldögéltem egy szülészeti osztályon, a főnővér azt magyarázta nekem, hogy mekkora hülye egy beteg, amiért felvágatja a hasát hatvan deka párizsiért. Mint kiderült, az egyik beteg terhességi szövődménye olyan súlyossá vált, hogy a terhesség befejezését tette szükségessé. Megadták neki a döntési lehetőséget: várunk, de akkor jó eséllyel elhal a magzat méhen belül vagy megoperálják és születik egy kb. 600 grammos gyereke, aki vagy meghal újszülöttként, vagy túléli, de jó eséllyel nem lesz teljesen egészséges. Hogy milyen maradványtünetei lesznek, azt nem tudjuk. Lehet, hogy tanulási nehézsége lesz, de az is lehet, hogy értelmi és testi fogyatékos lesz, aki beszélni vagy járni sem tanul meg soha. A nő úgy döntött, hogy szülessen meg. A főnővér álláspontját ismerjük. Később sokat dolgoztam együtt ezzel a főnővérrel és szerettem őt. Kétségtelenül szenvedélyes nő, de jó ember, aki végtelenül sokat segített a hasonló helyzetben lévő szülőkön. A véleményét általában nem túl píszí módon fogalmazta meg, de legalább egyenes volt és nekem tetszett ez a nyers őszinteség, jobban bízom az ilyenekben, mint a habzó szájú polkorrektekben. Arra azért mindig vigyázott, hogy senki ne hallja, amikor a csemegepult szóba került, az meg, hogy én egyetértek-e vele vagy sem, az rám tartozik. Nem értettem egyet egyébként.

Nem szeretem a munkámat úgy beállítani, mint valami hálivúdi filmdrámát, nem vagyok híve annak, hogy a műtő előtt álló, kisírt szemű rokonok vagy a szülőszobai újraélesztések történetével szrakoztassak bárkit. Különben sincs minden nap dráma és életmentés. Az orvostudománynak az a kis szeletkéje, amiben én mozgok, rendkívül gazdagon érintett etikai kérdésekkel. Lenne miről írni, de nem tudom, hogy kell-e. Épp elég sok fejtörést okoz nekem ez az egész és általában úgy érzem, hogy ezek a kérdések nem tartoznak a közre. Most néhány mondat erejéig kivételt teszek.

Néhány hete diagnosztizáltam egy súlyos végtagfejlődési rendellenességet. Üldögéltem a szülőkkel a rendelőben, elmondtam, hogy nagyon rossz a várható kimenetel és szóba jön a terhesség megszakítása. Nagyon sírt a nő, ez ilyenkor elég normális, majd elkezdett undorodva beszélni azokról a nőkről, akik valamiért megszakítanak egy nem kívánt terhességet. Mit gondoljak? Saját kezűleg megszakítok egy downos terhességet, néhány óra múlva a közértben egy downos kisfiú segít nekem összeszedni a krumplikat, amiket lesodortam a polcról. Nagyon kedves, nagyon jó fej, nagyon mosolyog rám. Nagyon szarul érzem magam. Nagyon nem tudok neheztelni a szülőkre. Mit gondoljak? Néhány hónapja diagnosztizáltam egy másik végtagfejlődési rendellenességet, ami nem annyira súlyos, mint ez az előbb említett, bár kétségtelenül komoly. A szülők nem akarták így a terhességet, megszakították. Néhány héttel később Balatonon egy pelenkás seggű kisfiúra leszek figyelmes, aki röhögcsélve incselkedik az anyukájával. Milyen aranyos. Később veszem csak észre a végtagfejlődési rendellenességét. Neki a másik oldalon volt. Ő megszületett. A másik nem. Mit gondoljak? 

Fenyegető koraszülés: tartsuk-e bent, mivel jár jobban, ha száz grammal nagyobb súllyal születik, de lesz egy esetleges fertőzése, vagy legyen inkább kiló alatti, de fertőzés nélkül? Meddig nézzük a középszar cétégét, hol a határ, mikor operáljuk meg, ki dönti el? Mit bír el az a gyerek? Mikortól jobb neki kint, mint bent? Nincsenek erre feltétlenül egyértelmű szakmai válaszok. Egészséges lesz, mit gondoljak? Beteg lesz, mit gondoljak? Meghal, mit gondoljak? A múltkor egy másodvéleményre kaptam egy beteget, szövődményei voltak, meg akarták operálni, de ő még nem akarta. Órákig ültünk felette egy kollégámmal és végül adtunk egy véleményt. Azt gondolom, hogy ez volt a lehető legmegalapozottabb, de így se tudjuk, hogy mivel teszünk jót, ezt el is mondtuk. Huszonegyedik századi tudomány. Döntések, diagnózisok, kórjóslatok, kérdőjelek. Tud-e majd gondolkodni rendesen? Tud-e majd járni, futni, esetleg tolószékbe kényszerül? Lesz-e spontán vizeletürítése? Mit jelent ez a szülőknek és mit a terhesség megszakítása? Bele mernek így vágni vagy sem? Ez nem hatvan deka párizsi. Ez az életük, a jövőjük, a legbelsőbb magánügyük.

Mit gondoljak? Gondoljak valamit? Legyen róla véleményem? Nem tudom.

Azt viszont tudom, hogy ha van Isten és Isten szolgálatában bármilyen egyház, akkor nekik egyetlen feladatuk van. Ezekben a helyzetekben ott állni és teljes mellszélességgel támogatni azt, aki ezen keresztül megy. Örülni annak, ha a történet vége egy gyerek, aki a fűben játszik. Mindegy, hogy fagyasztott, friss, lombik vagy csak úgy becsúszott. Mindegy, hogy milyen a keze, a lába, lát-e, hall-e, tud-e beszélni. Ha a történet vége az, hogy nincs gyerek, akkor ott állni a szülők mellett és biztosítani őket, hogy Isten megértő és fog még adni örömöt és boldogságot, de addig is van egy biztonságos közösség, ahol elfogadják és szeretik őt gyerek nélkül, lombik gyerekkel, terminusra született gyerekkel, koraszülött gyerekkel, egészséges gyerekkel, beteg gyerekkel, terhességmegszakítás után és lembikprogram előtt. Én abban hiszek, hogy Isten így csinálná.

2017. augusztus 18., péntek

2017. augusztus 12., szombat

Te nem vagy rossz, csak úgy teszel, de érzem újra jó leszel

Szerda óta egy tenyérnyi, zöldeslila folt van a bal vádlimon és néhány kisebb a karomon. Életemben először beültem egy lézerbe. Fürdőruha, sort, trikó, mentőmellény. Napszemüveg! Papucs marad a mólón. Felszereltük, induljak. Nem viszik túlzásba a tanácsokat, úgyis a saját bőrömön kell megtanulnom. Valahogy kikecmergek a kikötőből, majd körülbelül kétszáz méterre a parttól úgy döntök, egy óvatos hátszéllel elindulok. Én, aki eddig a balatoni kánikulában tohonya, tőkesúlyos túrahajókon üldögéltem és már annak is örültem, ha ment két métert fél perc alatt, eléggé elcsodálkoztam, hogy milyen sebességgel elindul ez a kis seggcsúszka. Amint ezt realizálom, már benne is vagyok a vízben. Borulékony, szó se róla. Felmászni a svertre, visszadönteni a hajót, ilyet se csináltam még, most már ezt is tudjuk. Legalább kellemesen lehűltem, nekiállok tudományosan átgondolni, hogy most mit csináljak. Fogok egy kis szelet ismét, de most már résen vagyok: ahogy elindulunk és dőlni kezd a hajó, egyensúlyban tartom a testemmel. A nap szikrázik a víz felszínén, zúg a szél, csak úgy csobog a víz a hajó két oldalán, van sebességünk, baromira élvezem. Egészen különleges érzés, amikor egy 5,7 négyzetméteres vitorlába befogott szél ellentmondást nem tűrő erejét a testem súlyával kell ellentartanom és mindeközben repeszt a kis hajótest alattam. Nagyon fontos az általános iskolai környezetismeret (utáltam), de az ember gyomra akkor szorul össze és akkor kezdi el tisztelni a vizet, a szelet, a napot és a saját testét, az izmait, az agyát, amikor érzi, hogy mennyire ki van szolgáltatva ezeknek. És én itt most éreztem. Érdemes kipróbálni.

Zseniális találmány.

*****

Csiszár Jenő kiválóan megfogta a lényeget a Balatonnal kapcsolatban, amikor azt mondta, hogy a déli part egyetlen előnye, hogy onnan lehet látni az északit*. A Balatonhoz gyengéd érzelmek fűznek, márcsak azért is, mert olyan szerencsés vagyok, hogy gyermekkorom összes nyarát az utolsó tanítási naptól az elsőig a Balatonnál töltöttem. Szerencsére én még ahhoz a generációhoz tartozom, akinek gyerekkorában nem volt mobiltelefon, volt viszont piros BMX, később fekete montenbájk, elhagyott építkezések, nádasban rozoga stégek, gumicsónakok, fűkunyhók, magas fák, amikre fel lehet mászni, susnyások, mindenféle gusztustalan bogarak, darazsak, szúnyogok, csalán és bogáncs, néha egy-egy kullancs valahol a testünkben, de szerencsére encephalitis nem jött vele. Volt sátor a kertben, rossz időben pedig kártyaparti vacsoráig és időnként egy kis kakaós kalács, pogácsa, rácsos Ilonka. Laktóz intoleranciáról nem nagyon hallottunk, maximum fostunk néha, de ez senkit nem zavart. Mindennek megvolt a maga ideje, pontosan tudtuk, mikor jön a jégkrémes autó például. Délben ebéd, hatkor vacsora, hétkor híradó, nyolckor film, vacsora után két sor csoki, esetenként franciadrazsé. Fél nyolckor telefonált Anyukám, ezt mindig nagyon vártam, elmeséltem, merre mentünk a gumicsónakkal, hova bringáztunk, milyen a víz és ki nyerte a kártyapartit. Imádtam hallani a meleg hangját, ez valamiféle lelki feltöltődés volt minden este. 

Szeretek ott lenni. Szeretek ott lenni egyedül, Anyukámmal, a Fiúval, bárhogy. Megnyugszom tőle. Megnyugszom az emberektől, akiket ott ismertem meg. Van egy lány, elég sokféle betegsége van, de minden baja egy születési sérülésből fakad, azt hiszem, koraszülött volt. Látszik a beszédén, a mozgáskoordinációján, rossz a látása és értelmileg is érintett valamennyire, de egyáltalán nem vészes. A szomszédnak PhD fokozata van, de sokkal hülyébb az élethez, mint ez a lány, szóval minden viszonyítás kérdése. Lehűlt az idő, a kertben ültünk. Főztem egy jázminos zöld teát mézzel, kitettem egy kis sós perecet az asztalra, üveges tekintettel meredtünk a cseresznyefára és közben megbeszéltük az élet nagy dolgait. Fiúk, munka, család. Elmesélte, hogy mit csinál manapság, helyenként komolyan megirigyeltem az életét, annyira tiszta és egyszerű. Nincs benne felesleges erőlködés. Néha percekig csendben voltunk, csak üldögéltünk és hallgattuk a szomszéd házakból odaszűrődő zajokat, a madarakat és azt a hülye rovart, ami azt az idegesítő hangot adja. Úgy örültem neki. Jó volt látni. Egyszerűen megnyugodtam a jelenlététől és valami furcsa bölcsesség áradt mindabból, amit mondott és ahogy mondta. Jóléreztem magam vele. Ez ennyire egyszerű.

Kicsi, meghitt kis Balaton.

Psota Irént éneklünk és közben csavargunk fel és alá.
Kendős néni az ablakban oda, kendős néni az ablakban vissza. Imádom.

Életem második legjobb palacsintája. Az a tészta...

Ide még nem törtek be a pénzemberek és ez a part ugyanolyan, mint húsz éve. 

Mondjuk egy csoda, hogy eddig megúsztuk a pénzembereket.
Várható volt, hogy egy ilyen kis ékszerdobozt előbb-utóbb felfedeznek.



Hagyjuk már, hogy ibolya illatú vér... Nehogy már azt higgye, hogy beveszem ezt a hülyeséget.

Velős pirkó, ahogy kell...

Azon gondolkoztam, milyen érdekes, hogy Budapesten Pro Scientia aranyérmesek, Junior Prima díjasok, számtalan könyv szerzője vesz körül, van köztük bölcsész, művész, fizikus, mindenféle, már az is ritka, ha valakinek nincs tudományos fokozata. Velük kellene beszélgetnem Csecsenföldről a világpolitikáról és a kvarkokról, de leszarom a világpolitikát és a kvarkokat. Nem érzem magam igazán jól akkor, ha állandóan okoskodni kell és erre felvágunk, már az egyetemi sznobklubot is hajlamos voltam széttrollkodni, de legalább én (és még n<5 társam) jól szórakoztam.

Azt hiszem, az lehet az oka ennek, hogy az elit netvörkingel velem és nem barátkozik. Ez a lány csak szeret átjönni dumálni, bejön velem a városba és nyomunk egy gigantikus velős pirítóst, iszunk hozzá almalevet, eszünk egy fagyit és amúgy halvány fogalma sincs, hogy mi előnye származhat abból, ha ismer engem. (Na nem mintha engem ismerni maga lenne a belépő a magaséletbe.)

*****

Anyukám egyik barátnője évtizedek óta New York mellett élt a férjével. Azt gondolták, nyugdíjas éveikre hazaköltöznek Magyarországra, vettek egy bájos kis házat (jó, egy kacsalábon forgó palotát) Kelet-Magyarországon. Nem a legjobb lokáció, de hát mit érdekelte őket a véleményünk. A fickó ragaszkodik a kocsijához, komppal utaztatta át az USÁ-ból. Eladták a kinti házat, mindenüket feladták, mert ők hazavágynak. Ez két éve történt. Néhány hete meséli Anyukám, hogy kinéztek egy házat a keleti parton és visszaköltöznek. Nem bírják ezt a hangulatot, ami itt van. (Majd önelégülten hátradőlt, hogy ő megmondta.)

Az a bajuk, hogy itt az emberek nem segítőkészek, sokkal inkább rosszindulatúak és ők nem tudnak ezzel mit kezdeni, ők ezt nem bírják. Ekkor eszembe jutottak az ellendrukkereim. Ültem a kanapén a szüleim nappalijában és azt ecsetelgettem Anyukámnak, hogy én is egyre nehezebben viselem az ellendrukkereimet. Úgy érzem, mintha az évek során rám tapadtak volna, mint valami piócák és folyamatosan szívják a véremet. Az mindegy, hogy van, akit már évek óta nem is láttam, rajtam maradt az emléke piócaként és tovább szívja az életörömömet. Egyszerűen tudom, hogy azt kívánja, hogy legyen szar nekem. Mielőtt valaki felhívná a figyelmem arra, hogy ez simán paranoia, szeretném leszögezni, hogy tudom azt is, hogy vannak sokan, akik kedvelnek és akik szurkolnak nekem, de ne legyünk struccok: vannak sokan olyanok is, akiken pontosan érzem, hogy alig várják, hogy valamin kárörvendjenek és direkt a rosszat kívánják nekem. Érzem. Ezt az ember érzi. Amikor mosolyogva nyújtja a kezét, kedvesen érdeklődik, hogy mi újság, a zsigereimben érzem, hogy abban reménykedik, hogy valami gondban vagyok. El szoktam nekik mondani, hogy épp milyen problémáim vannak, hadd örüljenek. Nagyon kedvesen sajnálkoznak, optimista közhelyeket mondanak, de látom a szemükben, hogy kifejezetten elégedettek a hallottakkal. Feltéve, hogy volt olyan problémám, amit megosszak.

A Fiú vagy nagyon egyszerűen kezeli ezeket a helyzeteket, vagy csak nem mondja el, hogy őt is zavarják ezek a dolgok, de ő mindig lerendezi annyival, hogy szarjam le. Mindig azt mondja, hogy ha valamin nem tudok változtatni, feleslegesen stresszelem magam miatta, úgyhogy le kell szarni és kész, ilyen egyszerű. Nálam ez nem működik gombnyomásra, nekem egyszerűen sérti a büszkeségemet, hogy ellendrukkereim vannak, nem értem, nem tudok vele mit kezdeni és állandóan eszembe jutnak. Semmi gondom nincs azzal, ha valaki kritizál, ha valakiről tudom, hogy nem kedvel, de sportszerű és nem akar rosszat. Van ilyen is, ezeket az embereket örömmel látom magam körül, még ha nem is vagyunk barátok. Ők nem piócák, ők jó társak ebben az életben.

Én nem mondom, hogy mindenkit szeretek. Vannak, akik közömbösek és vannak, akiket kifejezetten utálok. Valójában nem őket utálom, a tulajdonságaikat utálom. Elsősorban rosszakaró, rosszindulatú emberek ezek. Illetve azt nem bírom még, ha hazudnak, attól teljesen kiábrándulok. Ha valaki egyszer hazudik, akkor vége van mindennek. Megmondanám, ha nem így lenne, de én soha nem kívántam senkinek azt, hogy valami ne sikerüljön neki. Még a leggusztustalanabb, kétszínű, hazudós nővéreknek is mindig azt kívántam, hogy legyen jobb az életük, szedjenek össze egy normális faszit és higgadjanak le, még a legagresszívabb műtősnőnek is azt kívántam, hogy jöjjön rendbe az élete. Sok hibám van, de ha jól tudom, soha nem kívántam senkinek rosszat. Ne legyek álszent, időnként megnyugtató tud lenni, ha valami nekem nem sikerül és másnak sem, ilyen értelemben néha jólesik ilyesmit hallani, de ilyenkor sem annak örülök, hogy másnak rossz, hanem csak annak, hogy nem vagyok egyedül. Ez csak egy ilyen szerencsétlen pszichológiai reakció. Ezek a piócáim viszont sajnos azt hiszem, hogy tényleg rosszat akarnak nekem. Nem tudom, hogy miért, ugyanis akárhogy is próbálok visszaemlékezni, nem ártottam egyiknek sem. Még csak meg se bántottam őket. Van olyan, akit a hülyeségemből (és a figyelmetlenségemből) kifolyólag egyszer tökre megbántottam, barátok vagyunk. De ezek...

Az irigység viszont nem tesz jót az emberi kapcsolatoknak, nekem rengeteg kapcsolatom ment rá az irigységre. Nehéz helyzet, arról nem tehetek, ha valaki irigy rám és ezt nem tudja kezelni, ezt nem nagyon lehet feloldani. Biztos van valami trükk, amivel csillapítani tudtam volna ezt az érzést, de nem akarok hazudni, hát ha valaki nem bírja elviselni, hogy egy bizonyos életszakaszban nekem jobban megy a szekér és emiatt haragszik rám, azzal nem tudom, hogy mit kell csinálni. Nekem nincs Pro Scientia aranyérmem, de nem irigylem azoktól, akiknek van. Olyan fiút viszont ismerek, aki sokra vitte, jóval többet tett le az asztalra nálam, de már diákkorában is állandóan hazudott arról, hogy mire pályázik és mire nem, nehogy én is tudjak adott lehetőségről. Elég nevetséges volt, amikor egyértelműen kiderült, hogy előző nap az arcomba hazudott, de ez sokkal kevésbé bánt, mint amikor valaki direkt rosszat akart nekem. Nem haragszom rá (még valahol elismerésnek is veszem, hogy tartott tőlem) és őszintén remélem, hogy kiemelkedően sikeres lesz, ehhez megvan a tudása, a tehetsége és a szorgalma is. Valószínűleg hallunk még róla. Kár, hogy a személyisége nem tudott nagyvonalúbb lenni, de biztos rendkívül fontos volt neki ez az egész, engem nem zavar.

*****

A szüleim nem diplomások. Anyukám estin végezte a gimnáziumot, mellette dolgozott. Ketten éltek a nagymamámmal, nem volt pénzük, nem is nagyon volt más választása. A házban laktak gazdagék, volt zongorájuk, Anyukámnak pedig komoly zenei tehetsége, de nem engedték meg neki, hogy gyakoroljon a zongorájukon, pedig osztálytársa volt a lányuk. Na ők például értelmiségiek voltak. Nem lett Anyukámból zenész, nem végzett egyetemet, mégis sokkal műveltebb és elegánsabb, mellesleg százszor jobb a stílusa, mint a legtöbb egyetemet végzett ismerősömnek, akik hiába teljesítenek jól az IQ-teszteken, egyszerűen nem intelligensek. Nem volt gyerekszobájuk, mondhatnám úgy is, hogy surmók. Tisztelet a kivételnek persze, de siralmas, milyen állapotban van ma Magyarországon az értelmiség. A múltkor egyetlen ember sem tudta a szülőszobán, hogy Gustav Mahler zeneszerző volt. Nem én hoztam fel a témát, hanem egy kollégám, én csak figyeltem, hogy basszus tényleg senki sem tudja. De hát nem csak ez, alapvető udvariasság nem sikerül. Zsinórban.

Most, hogy ennyit gondolkoztam ezen az egész értelmiségi versus nem értelmiségi kérdésen, talán nem túlzás, hogy ennyi selejtet soha egyetlen közösségben sem ismertem meg, mint mióta bekerültem az intellektuális elitbe. Mindenki ért valamihez persze, elég jól értenek ezekhez a dolgokhoz, de emberileg lehangoló. Állítom, hogy a kétkezi munkások között jó eséllyel több egyenes és megbízható embert össze tudnék szedni, mint a társadalomnak ebből az állítólagos elitjéből. A sportban nem mindenki volt a tanulás bajnoka, de hogy sokkal inkább lehet számítani azokra az emberekre, mint az okostojásokra, abban teljesen biztos vagyok. A legrosszabb az egészben, hogy mindegyik megmagyarázza, hogy miért hülye.

A TED kiváló élmény volt, abszolút nem tartozik ebbe a sorba, de emlékezetes volt az a feminista csaj, aki többször elmondta, hogy milyen magas az íkúja, majd folyamatosan ijesztően kirekesztően és lesajnálóan nyilatkozott azokról a társadalmi csoportokról, akik szerinte kirekesztőek pusztán azért, mert nem érnek fel azokba a szellemi magaslatokba, ahol ő jár. Ott álltam mellette és S. docensre gondoltam, aki egyszer azt mondta, hogy Csillagom, mi ezt annak idején úgy intéztük el, hogy kiszálltam a medencéből és kaptam egy marha nagy pofont. Azóta le van törve a fogam. Ez mindig emlékeztet, hogy ne legyek hülye. 

Most például lett egy olasztanárom, akit azzal a kísérőszöveggel ajánlottak, hogy az apukája és az anyukája is milyen jó helyeken dolgozik, jó lesz. Mivel nem a tanár kérkedett ezzel és nem tehet róla, hogy más mit mond rá, ezért vele fogok tanulni, de ilyenkor átfut az agyamon, hogy vajon engem hogyan ajánl majd az illető potenciális betegeknek. Megemlíti-e vajon, hogy ismerem S-t, a neves befektetőt, vagy T-t, aki az XY cég ügyvezetője, tehát hozzám jöjjön citológiára mindenképp, mert még jól jöhetek neki. Értem én, hogy a világ így működik, de hát csodálkozunk, hogy jobban esik sortban és bikinifelsőben egy jó velős pirítós a szomszés lánnyal? Még az is jobb ennél, amikor aggódó tekintetű nyolcévesek nézik a partról, ahogy balfaszkodok kikötésnél, mert motor nincs, ellenben váltakozó irányú szembeszél, az van. Meg agyvérzéshez közelítő edző a parton, az is van. Ez az élet, mindig mondom.

Ismerek néhány szerencsétlent - jellemzően fiúkat egyébként, ez is érdekes -, akiket rendesen megnyomorított a szuperértelmes családja. Mindegyik orvos dinasztia gyermeke, az egyik rendesen belebolondult, hogy erőltették neki az orvosit, odáig ment a dolog, hogy még jó, hogy nem halt meg, a másik pedig ahogy lediplomázott, olyan messzire menekült az egészségügytől, amennyire csak tudott. Az egyik testvérével egy Balaton-felvidéki étteremben összefutottam néhány hete. Elég jóban voltunk, együtt jártunk egyetemre. Lenyomtunk valami teljesen groteszk small talk-ot, majd amikor megkérdeztem, hogy mi van a sráccal, hirtelen kitért a válasz elől, mondott valamit, de látszott, hogy nem akar róla beszélni. Biztos kínos, hogy nem lett belőle harmincéves korára adjunktus PhD-vel és BMW-vel. Annyira szomorú. Még szomorúbb, hogy ez a lány is behasalt ennek a borzalmas irányzatnak, nem ilyen volt. Az mondjuk sokat elmond, hogy népviseletben házasodott. Mindenki megőrül előbb-utóbb.

*****

Az autózásban egy csomó járulékos jó dolog van, ami meglepett. Kifejezetten ajánlom például szingli lányoknak, hiszen mióta autóm van, állandóan ismerkedem. Fél éve vezetek és ismerkedtem autómosás közben, dugóban, szervízben, sőt egyszer randira hívott a benzinkutas is. Ha én ezt tudom, előbb megcsinálom a jogsit.

További előny a beszélgetés. Az autó otthonos, kicsi tér, menet közben pedig az ember tekintete kellemesen megpihenhet az út melletti látnivalókon, így sokkal közlékenyebb mindenki. Ráadásul valamit megfogadtam már évekkel ezelőtt: ha nekem egyszer autóm lesz, én mindenkit hazaviszek, akivel közös programot szerveztem és nincs autója. Annyira kisstílű dolog valakit kitenni a metrónál, amikor egy tízperces kerülővel a legtöbb embert haza lehet dobni, hogy én ezt nem vagyok hajlandó megcsinálni.

Emlékszem, pár barátnőmmel ősszel egy vacsiról úgy mentünk haza, hogy beültünk négyen az autóba és a fél várost körbejártuk, mire mindenkit kitettünk a lakásánál. Én voltam az utolsó utas, majdnem egy órája mentünk már jobbra-balra a városban és éjfél volt. És? Ráértünk, közben pedig baromi jót dumáltunk. Ha én valakivel olyan viszonyban vagyok, hogy szabadidős programot szervezek vele, akkor szívesen hazaviszem. Tényleg. Néhány hete egy másik barátnőm egy órát ült az autóban azután, hogy megálltam a házuk előtt. Előtte együtt vacsoráztunk, elcsevegtünk viszonylag napi dolgokról. Amikor leállítottam a motort a ház előtt és már menni kellett volna, akkor kezdődött a beszélgetés. Amikor kiszálltunk, csak akkor vettük észre, hogy tiszta pára lett az összes ablakom, annyira beszéltünk.

Azt pedig már különösen várom, hogy egy éves legyen a jogsim, akkor ugyanis bérelhetek majd autót és már előre nézegetem az autókölcsönzőket. Ha időben foglalok, akkor automata kabriót is lehet normális áron bérelni Dél-Olaszországban és ha arra gondolok, hogy elindulunk Nápolyból, útba ejtjük Sorrentót, Positanót, lecsúszunk Calabriáig, hogy átkompozzunk Szicíliába, hát... Akkor legyen akármennyi pióca az agyamban, elkap az életérzés és mindenki nézheti a hátamat (ahogy megpörgetem a slusszkulcsot, beülök a kabrióba és lassan elhajtok egy tengerparti szerpentinen a déli naplementében, miközben Renato Carosone szól a hangszórókból).



*  Természetesen személyes elfogultságról van szó, szeretjük a déli partot is. Főleg, hogy a Fiúnak oda vannak kötődései.