2017. augusztus 12., szombat

Te nem vagy rossz, csak úgy teszel, de érzem újra jó leszel

Szerda óta egy tenyérnyi, zöldeslila folt van a bal vádlimon és néhány kisebb a karomon. Életemben először beültem egy lézerbe. Fürdőruha, sort, trikó, mentőmellény. Napszemüveg! Papucs marad a mólón. Felszereltük, induljak. Nem viszik túlzásba a tanácsokat, úgyis a saját bőrömön kell megtanulnom. Valahogy kikecmergek a kikötőből, majd körülbelül kétszáz méterre a parttól úgy döntök, egy óvatos hátszéllel elindulok. Én, aki eddig a balatoni kánikulában tohonya, tőkesúlyos túrahajókon üldögéltem és már annak is örültem, ha ment két métert fél perc alatt, eléggé elcsodálkoztam, hogy milyen sebességgel elindul ez a kis seggcsúszka. Amint ezt realizálom, már benne is vagyok a vízben. Borulékony, szó se róla. Felmászni a svertre, visszadönteni a hajót, ilyet se csináltam még, most már ezt is tudjuk. Legalább kellemesen lehűltem, nekiállok tudományosan átgondolni, hogy most mit csináljak. Fogok egy kis szelet ismét, de most már résen vagyok: ahogy elindulunk és dőlni kezd a hajó, egyensúlyban tartom a testemmel. A nap szikrázik a víz felszínén, zúg a szél, csak úgy csobog a víz a hajó két oldalán, van sebességünk, baromira élvezem. Egészen különleges érzés, amikor egy 5,7 négyzetméteres vitorlába befogott szél ellentmondást nem tűrő erejét a testem súlyával kell ellentartanom és mindeközben repeszt a kis hajótest alattam. Nagyon fontos az általános iskolai környezetismeret (utáltam), de az ember gyomra akkor szorul össze és akkor kezdi el tisztelni a vizet, a szelet, a napot és a saját testét, az izmait, az agyát, amikor érzi, hogy mennyire ki van szolgáltatva ezeknek. És én itt most éreztem. Érdemes kipróbálni.

Zseniális találmány.

*****

Csiszár Jenő kiválóan megfogta a lényeget a Balatonnal kapcsolatban, amikor azt mondta, hogy a déli part egyetlen előnye, hogy onnan lehet látni az északit*. A Balatonhoz gyengéd érzelmek fűznek, márcsak azért is, mert olyan szerencsés vagyok, hogy gyermekkorom összes nyarát az utolsó tanítási naptól az elsőig a Balatonnál töltöttem. Szerencsére én még ahhoz a generációhoz tartozom, akinek gyerekkorában nem volt mobiltelefon, volt viszont piros BMX, később fekete montenbájk, elhagyott építkezések, nádasban rozoga stégek, gumicsónakok, fűkunyhók, magas fák, amikre fel lehet mászni, susnyások, mindenféle gusztustalan bogarak, darazsak, szúnyogok, csalán és bogáncs, néha egy-egy kullancs valahol a testünkben, de szerencsére encephalitis nem jött vele. Volt sátor a kertben, rossz időben pedig kártyaparti vacsoráig és időnként egy kis kakaós kalács, pogácsa, rácsos Ilonka. Laktóz intoleranciáról nem nagyon hallottunk, maximum fostunk néha, de ez senkit nem zavart. Mindennek megvolt a maga ideje, pontosan tudtuk, mikor jön a jégkrémes autó például. Délben ebéd, hatkor vacsora, hétkor híradó, nyolckor film, vacsora után két sor csoki, esetenként franciadrazsé. Fél nyolckor telefonált Anyukám, ezt mindig nagyon vártam, elmeséltem, merre mentünk a gumicsónakkal, hova bringáztunk, milyen a víz és ki nyerte a kártyapartit. Imádtam hallani a meleg hangját, ez valamiféle lelki feltöltődés volt minden este. 

Szeretek ott lenni. Szeretek ott lenni egyedül, Anyukámmal, a Fiúval, bárhogy. Megnyugszom tőle. Megnyugszom az emberektől, akiket ott ismertem meg. Van egy lány, elég sokféle betegsége van, de minden baja egy születési sérülésből fakad, azt hiszem, koraszülött volt. Látszik a beszédén, a mozgáskoordinációján, rossz a látása és értelmileg is érintett valamennyire, de egyáltalán nem vészes. A szomszédnak PhD fokozata van, de sokkal hülyébb az élethez, mint ez a lány, szóval minden viszonyítás kérdése. Lehűlt az idő, a kertben ültünk. Főztem egy jázminos zöld teát mézzel, kitettem egy kis sós perecet az asztalra, üveges tekintettel meredtünk a cseresznyefára és közben megbeszéltük az élet nagy dolgait. Fiúk, munka, család. Elmesélte, hogy mit csinál manapság, helyenként komolyan megirigyeltem az életét, annyira tiszta és egyszerű. Nincs benne felesleges erőlködés. Néha percekig csendben voltunk, csak üldögéltünk és hallgattuk a szomszéd házakból odaszűrődő zajokat, a madarakat és azt a hülye rovart, ami azt az idegesítő hangot adja. Úgy örültem neki. Jó volt látni. Egyszerűen megnyugodtam a jelenlététől és valami furcsa bölcsesség áradt mindabból, amit mondott és ahogy mondta. Jóléreztem magam vele. Ez ennyire egyszerű.

Kicsi, meghitt kis Balaton.

Psota Irént éneklünk és közben csavargunk fel és alá.
Kendős néni az ablakban oda, kendős néni az ablakban vissza. Imádom.

Életem második legjobb palacsintája. Az a tészta...

Ide még nem törtek be a pénzemberek és ez a part ugyanolyan, mint húsz éve. 

Mondjuk egy csoda, hogy eddig megúsztuk a pénzembereket.
Várható volt, hogy egy ilyen kis ékszerdobozt előbb-utóbb felfedeznek.



Hagyjuk már, hogy ibolya illatú vér... Nehogy már azt higgye, hogy beveszem ezt a hülyeséget.

Velős pirkó, ahogy kell...

Azon gondolkoztam, milyen érdekes, hogy Budapesten Pro Scientia aranyérmesek, Junior Prima díjasok, számtalan könyv szerzője vesz körül, van köztük bölcsész, művész, fizikus, mindenféle, már az is ritka, ha valakinek nincs tudományos fokozata. Velük kellene beszélgetnem Csecsenföldről a világpolitikáról és a kvarkokról, de leszarom a világpolitikát és a kvarkokat. Nem érzem magam igazán jól akkor, ha állandóan okoskodni kell és erre felvágunk, már az egyetemi sznobklubot is hajlamos voltam széttrollkodni, de legalább én (és még n<5 társam) jól szórakoztam.

Azt hiszem, az lehet az oka ennek, hogy az elit netvörkingel velem és nem barátkozik. Ez a lány csak szeret átjönni dumálni, bejön velem a városba és nyomunk egy gigantikus velős pirítóst, iszunk hozzá almalevet, eszünk egy fagyit és amúgy halvány fogalma sincs, hogy mi előnye származhat abból, ha ismer engem. (Na nem mintha engem ismerni maga lenne a belépő a magaséletbe.)

*****

Anyukám egyik barátnője évtizedek óta New York mellett élt a férjével. Azt gondolták, nyugdíjas éveikre hazaköltöznek Magyarországra, vettek egy bájos kis házat (jó, egy kacsalábon forgó palotát) Kelet-Magyarországon. Nem a legjobb lokáció, de hát mit érdekelte őket a véleményünk. A fickó ragaszkodik a kocsijához, komppal utaztatta át az USÁ-ból. Eladták a kinti házat, mindenüket feladták, mert ők hazavágynak. Ez két éve történt. Néhány hete meséli Anyukám, hogy kinéztek egy házat a keleti parton és visszaköltöznek. Nem bírják ezt a hangulatot, ami itt van. (Majd önelégülten hátradőlt, hogy ő megmondta.)

Az a bajuk, hogy itt az emberek nem segítőkészek, sokkal inkább rosszindulatúak és ők nem tudnak ezzel mit kezdeni, ők ezt nem bírják. Ekkor eszembe jutottak az ellendrukkereim. Ültem a kanapén a szüleim nappalijában és azt ecsetelgettem Anyukámnak, hogy én is egyre nehezebben viselem az ellendrukkereimet. Úgy érzem, mintha az évek során rám tapadtak volna, mint valami piócák és folyamatosan szívják a véremet. Az mindegy, hogy van, akit már évek óta nem is láttam, rajtam maradt az emléke piócaként és tovább szívja az életörömömet. Egyszerűen tudom, hogy azt kívánja, hogy legyen szar nekem. Mielőtt valaki felhívná a figyelmem arra, hogy ez simán paranoia, szeretném leszögezni, hogy tudom azt is, hogy vannak sokan, akik kedvelnek és akik szurkolnak nekem, de ne legyünk struccok: vannak sokan olyanok is, akiken pontosan érzem, hogy alig várják, hogy valamin kárörvendjenek és direkt a rosszat kívánják nekem. Érzem. Ezt az ember érzi. Amikor mosolyogva nyújtja a kezét, kedvesen érdeklődik, hogy mi újság, a zsigereimben érzem, hogy abban reménykedik, hogy valami gondban vagyok. El szoktam nekik mondani, hogy épp milyen problémáim vannak, hadd örüljenek. Nagyon kedvesen sajnálkoznak, optimista közhelyeket mondanak, de látom a szemükben, hogy kifejezetten elégedettek a hallottakkal. Feltéve, hogy volt olyan problémám, amit megosszak.

A Fiú vagy nagyon egyszerűen kezeli ezeket a helyzeteket, vagy csak nem mondja el, hogy őt is zavarják ezek a dolgok, de ő mindig lerendezi annyival, hogy szarjam le. Mindig azt mondja, hogy ha valamin nem tudok változtatni, feleslegesen stresszelem magam miatta, úgyhogy le kell szarni és kész, ilyen egyszerű. Nálam ez nem működik gombnyomásra, nekem egyszerűen sérti a büszkeségemet, hogy ellendrukkereim vannak, nem értem, nem tudok vele mit kezdeni és állandóan eszembe jutnak. Semmi gondom nincs azzal, ha valaki kritizál, ha valakiről tudom, hogy nem kedvel, de sportszerű és nem akar rosszat. Van ilyen is, ezeket az embereket örömmel látom magam körül, még ha nem is vagyunk barátok. Ők nem piócák, ők jó társak ebben az életben.

Én nem mondom, hogy mindenkit szeretek. Vannak, akik közömbösek és vannak, akiket kifejezetten utálok. Valójában nem őket utálom, a tulajdonságaikat utálom. Elsősorban rosszakaró, rosszindulatú emberek ezek. Illetve azt nem bírom még, ha hazudnak, attól teljesen kiábrándulok. Ha valaki egyszer hazudik, akkor vége van mindennek. Megmondanám, ha nem így lenne, de én soha nem kívántam senkinek azt, hogy valami ne sikerüljön neki. Még a leggusztustalanabb, kétszínű, hazudós nővéreknek is mindig azt kívántam, hogy legyen jobb az életük, szedjenek össze egy normális faszit és higgadjanak le, még a legagresszívabb műtősnőnek is azt kívántam, hogy jöjjön rendbe az élete. Sok hibám van, de ha jól tudom, soha nem kívántam senkinek rosszat. Ne legyek álszent, időnként megnyugtató tud lenni, ha valami nekem nem sikerül és másnak sem, ilyen értelemben néha jólesik ilyesmit hallani, de ilyenkor sem annak örülök, hogy másnak rossz, hanem csak annak, hogy nem vagyok egyedül. Ez csak egy ilyen szerencsétlen pszichológiai reakció. Ezek a piócáim viszont sajnos azt hiszem, hogy tényleg rosszat akarnak nekem. Nem tudom, hogy miért, ugyanis akárhogy is próbálok visszaemlékezni, nem ártottam egyiknek sem. Még csak meg se bántottam őket. Van olyan, akit a hülyeségemből (és a figyelmetlenségemből) kifolyólag egyszer tökre megbántottam, barátok vagyunk. De ezek...

Az irigység viszont nem tesz jót az emberi kapcsolatoknak, nekem rengeteg kapcsolatom ment rá az irigységre. Nehéz helyzet, arról nem tehetek, ha valaki irigy rám és ezt nem tudja kezelni, ezt nem nagyon lehet feloldani. Biztos van valami trükk, amivel csillapítani tudtam volna ezt az érzést, de nem akarok hazudni, hát ha valaki nem bírja elviselni, hogy egy bizonyos életszakaszban nekem jobban megy a szekér és emiatt haragszik rám, azzal nem tudom, hogy mit kell csinálni. Nekem nincs Pro Scientia aranyérmem, de nem irigylem azoktól, akiknek van. Olyan fiút viszont ismerek, aki sokra vitte, jóval többet tett le az asztalra nálam, de már diákkorában is állandóan hazudott arról, hogy mire pályázik és mire nem, nehogy én is tudjak adott lehetőségről. Elég nevetséges volt, amikor egyértelműen kiderült, hogy előző nap az arcomba hazudott, de ez sokkal kevésbé bánt, mint amikor valaki direkt rosszat akart nekem. Nem haragszom rá (még valahol elismerésnek is veszem, hogy tartott tőlem) és őszintén remélem, hogy kiemelkedően sikeres lesz, ehhez megvan a tudása, a tehetsége és a szorgalma is. Valószínűleg hallunk még róla. Kár, hogy a személyisége nem tudott nagyvonalúbb lenni, de biztos rendkívül fontos volt neki ez az egész, engem nem zavar.

*****

A szüleim nem diplomások. Anyukám estin végezte a gimnáziumot, mellette dolgozott. Ketten éltek a nagymamámmal, nem volt pénzük, nem is nagyon volt más választása. A házban laktak gazdagék, volt zongorájuk, Anyukámnak pedig komoly zenei tehetsége, de nem engedték meg neki, hogy gyakoroljon a zongorájukon, pedig osztálytársa volt a lányuk. Na ők például értelmiségiek voltak. Nem lett Anyukámból zenész, nem végzett egyetemet, mégis sokkal műveltebb és elegánsabb, mellesleg százszor jobb a stílusa, mint a legtöbb egyetemet végzett ismerősömnek, akik hiába teljesítenek jól az IQ-teszteken, egyszerűen nem intelligensek. Nem volt gyerekszobájuk, mondhatnám úgy is, hogy surmók. Tisztelet a kivételnek persze, de siralmas, milyen állapotban van ma Magyarországon az értelmiség. A múltkor egyetlen ember sem tudta a szülőszobán, hogy Gustav Mahler zeneszerző volt. Nem én hoztam fel a témát, hanem egy kollégám, én csak figyeltem, hogy basszus tényleg senki sem tudja. De hát nem csak ez, alapvető udvariasság nem sikerül. Zsinórban.

Most, hogy ennyit gondolkoztam ezen az egész értelmiségi versus nem értelmiségi kérdésen, talán nem túlzás, hogy ennyi selejtet soha egyetlen közösségben sem ismertem meg, mint mióta bekerültem az intellektuális elitbe. Mindenki ért valamihez persze, elég jól értenek ezekhez a dolgokhoz, de emberileg lehangoló. Állítom, hogy a kétkezi munkások között jó eséllyel több egyenes és megbízható embert össze tudnék szedni, mint a társadalomnak ebből az állítólagos elitjéből. A sportban nem mindenki volt a tanulás bajnoka, de hogy sokkal inkább lehet számítani azokra az emberekre, mint az okostojásokra, abban teljesen biztos vagyok. A legrosszabb az egészben, hogy mindegyik megmagyarázza, hogy miért hülye.

A TED kiváló élmény volt, abszolút nem tartozik ebbe a sorba, de emlékezetes volt az a feminista csaj, aki többször elmondta, hogy milyen magas az íkúja, majd folyamatosan ijesztően kirekesztően és lesajnálóan nyilatkozott azokról a társadalmi csoportokról, akik szerinte kirekesztőek pusztán azért, mert nem érnek fel azokba a szellemi magaslatokba, ahol ő jár. Ott álltam mellette és S. docensre gondoltam, aki egyszer azt mondta, hogy Csillagom, mi ezt annak idején úgy intéztük el, hogy kiszálltam a medencéből és kaptam egy marha nagy pofont. Azóta le van törve a fogam. Ez mindig emlékeztet, hogy ne legyek hülye. 

Most például lett egy olasztanárom, akit azzal a kísérőszöveggel ajánlottak, hogy az apukája és az anyukája is milyen jó helyeken dolgozik, jó lesz. Mivel nem a tanár kérkedett ezzel és nem tehet róla, hogy más mit mond rá, ezért vele fogok tanulni, de ilyenkor átfut az agyamon, hogy vajon engem hogyan ajánl majd az illető potenciális betegeknek. Megemlíti-e vajon, hogy ismerem S-t, a neves befektetőt, vagy T-t, aki az XY cég ügyvezetője, tehát hozzám jöjjön citológiára mindenképp, mert még jól jöhetek neki. Értem én, hogy a világ így működik, de hát csodálkozunk, hogy jobban esik sortban és bikinifelsőben egy jó velős pirítós a szomszés lánnyal? Még az is jobb ennél, amikor aggódó tekintetű nyolcévesek nézik a partról, ahogy balfaszkodok kikötésnél, mert motor nincs, ellenben váltakozó irányú szembeszél, az van. Meg agyvérzéshez közelítő edző a parton, az is van. Ez az élet, mindig mondom.

Ismerek néhány szerencsétlent - jellemzően fiúkat egyébként, ez is érdekes -, akiket rendesen megnyomorított a szuperértelmes családja. Mindegyik orvos dinasztia gyermeke, az egyik rendesen belebolondult, hogy erőltették neki az orvosit, odáig ment a dolog, hogy még jó, hogy nem halt meg, a másik pedig ahogy lediplomázott, olyan messzire menekült az egészségügytől, amennyire csak tudott. Az egyik testvérével egy Balaton-felvidéki étteremben összefutottam néhány hete. Elég jóban voltunk, együtt jártunk egyetemre. Lenyomtunk valami teljesen groteszk small talk-ot, majd amikor megkérdeztem, hogy mi van a sráccal, hirtelen kitért a válasz elől, mondott valamit, de látszott, hogy nem akar róla beszélni. Biztos kínos, hogy nem lett belőle harmincéves korára adjunktus PhD-vel és BMW-vel. Annyira szomorú. Még szomorúbb, hogy ez a lány is behasalt ennek a borzalmas irányzatnak, nem ilyen volt. Az mondjuk sokat elmond, hogy népviseletben házasodott. Mindenki megőrül előbb-utóbb.

*****

Az autózásban egy csomó járulékos jó dolog van, ami meglepett. Kifejezetten ajánlom például szingli lányoknak, hiszen mióta autóm van, állandóan ismerkedem. Fél éve vezetek és ismerkedtem autómosás közben, dugóban, szervízben, sőt egyszer randira hívott a benzinkutas is. Ha én ezt tudom, előbb megcsinálom a jogsit.

További előny a beszélgetés. Az autó otthonos, kicsi tér, menet közben pedig az ember tekintete kellemesen megpihenhet az út melletti látnivalókon, így sokkal közlékenyebb mindenki. Ráadásul valamit megfogadtam már évekkel ezelőtt: ha nekem egyszer autóm lesz, én mindenkit hazaviszek, akivel közös programot szerveztem és nincs autója. Annyira kisstílű dolog valakit kitenni a metrónál, amikor egy tízperces kerülővel a legtöbb embert haza lehet dobni, hogy én ezt nem vagyok hajlandó megcsinálni.

Emlékszem, pár barátnőmmel ősszel egy vacsiról úgy mentünk haza, hogy beültünk négyen az autóba és a fél várost körbejártuk, mire mindenkit kitettünk a lakásánál. Én voltam az utolsó utas, majdnem egy órája mentünk már jobbra-balra a városban és éjfél volt. És? Ráértünk, közben pedig baromi jót dumáltunk. Ha én valakivel olyan viszonyban vagyok, hogy szabadidős programot szervezek vele, akkor szívesen hazaviszem. Tényleg. Néhány hete egy másik barátnőm egy órát ült az autóban azután, hogy megálltam a házuk előtt. Előtte együtt vacsoráztunk, elcsevegtünk viszonylag napi dolgokról. Amikor leállítottam a motort a ház előtt és már menni kellett volna, akkor kezdődött a beszélgetés. Amikor kiszálltunk, csak akkor vettük észre, hogy tiszta pára lett az összes ablakom, annyira beszéltünk.

Azt pedig már különösen várom, hogy egy éves legyen a jogsim, akkor ugyanis bérelhetek majd autót és már előre nézegetem az autókölcsönzőket. Ha időben foglalok, akkor automata kabriót is lehet normális áron bérelni Dél-Olaszországban és ha arra gondolok, hogy elindulunk Nápolyból, útba ejtjük Sorrentót, Positanót, lecsúszunk Calabriáig, hogy átkompozzunk Szicíliába, hát... Akkor legyen akármennyi pióca az agyamban, elkap az életérzés és mindenki nézheti a hátamat (ahogy megpörgetem a slusszkulcsot, beülök a kabrióba és lassan elhajtok egy tengerparti szerpentinen a déli naplementében, miközben Renato Carosone szól a hangszórókból).



*  Természetesen személyes elfogultságról van szó, szeretjük a déli partot is. Főleg, hogy a Fiúnak oda vannak kötődései.

13 megjegyzés:

  1. Az a palacsinta hmm.Ismerem a nenit ha itt vagyunk akkor vasarnap nala reggelizünk.(ma is)
    En is minden nyarat itt töltöttem es ugyan azt erzem mint te.Jo volt olvasni ,köszönöm:-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az egyetlen szépséghibája annak a reggelnek az volt, hogy bezártam a csomagtartóba a kocsikulcsot (amíg a szobrot rendezgettem, amit ott vettem) és a pótkulcs Pesten volt... De a hős Fiú hazavonatozott és leküldte a pótkulcsot.

      Törlés
    2. Hu tenyleg hös innen nem 2 perc hazajutni:-)

      Törlés
  2. A piócák lesz*rása a korral meg fog jönni, ne izgulj! Ha kell egy kis segítség hozzá, nézd meg a Mindfulnesst, Isolde írt róla. Nagyon jó!
    A másik, ami nagyon sokat segített nekem jelentéktelenné varázsolni az ilyen embereket, a gyerekem születése volt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A mindfulness-t ismerem, egyszer ki is próbáltam egy telefonos applikációval, de körülbelül annyira jött be, mint az autogén tréning: az ötödik alkalom után rohadtul idegesített és totál betegnek éreztem magam, miközben próbáltam felhőcskéket elképzelni csukott szemmel a nappaliban... A Száll a kakukk fészkére jut eszembe ilyenkor mindig, amikor a Jack Nicholson késve érkezik az első csoportterápiára és őszinte döbbenettel a szemében azt mondja, hogy "Úristen, gyerekek, mi ez itt? Értelmi fogyatékosok egyesülete, alakulóülés?". Mondjuk ezt a poént akkor is elsütöttem, amikor valami megmagyarázhatatlan késztetésből elmentem önismereti csoportra, de a csoportvezető séróbáró hiúságát elég komolyan megsérthette, mert nem röhögött. De azért volt, akinek tetszett!

      Törlés
    2. A mobilos appot én is próbáltam, az tényleg használhatatlan. Viszont a csoport az OOI-ban nagyon jó volt.

      Törlés
  3. A hazaszállításos gesztus az nagyon jól tud esni, ezt tanúsíthatom. :) Te nagyon bátor vagy, hogy be mered vállalni kezdő sofőrként. Én is szeretném ezt felajánlani az engem (Edinburghban) látogató ismerősöknek, de én úgy össze vagyok zavarodva a bal- és jobboldali vezetés váltakoztatása miatt, hogy mások fuvaroztatását egyelőre még nem merem városi forgalomban bevállalni, se a jobb-, se a baloldalon. De ami késik, nem múlik. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Milyen kezdő? Már több mint ötezer kilométert vezettem, szerintem az nagyon sok! :) Mondjuk ez a jobb-bal váltás elég ijesztő, én biztos nem mernék ott vezetni.

      Törlés
    2. Nagyon nehéz tényleg. A bonyolult városi csomópontok, közlekedési helyzetek leginkább, mert a megszokott beidegződések nem működhetnek. Én otthon csak olyan útvonalon merek vezetni, amit jól ismerek, vagy amiről tudom, hogy könnyű és egyértelmű. Itt (Skóciában) annyiból könnyebb, hogy a közlekedési morál jobb, vagyis nem dudálják le azonnal az ember fejét, ha bizonytalankodik. Zöld P betűt kell az autóra ragasztani, és akkor elnézőbbek a többiek.

      Törlés
    3. Ez a dudálás amúgy nagyin idegesít engem is Budapesten. A héten kétszer is dudáltak mögöttem, az egyik szituációban a piros lámpánál álltunk (előttem még vagy 3 autó), a másik szituációban meg jobbra kanyarodtam és engedtem át a gyalogost, aki a duda megszólalásának pillanatában pontosan az autóm középpontja előtt haladt el. Annyira ideges leszek ilyenkor, hogy legszívesebben leállítanám az utót, kiszállnék és megkérdezném, hogy mit szeretne. De komolyan.

      Törlés
    4. @ MM: én Londonban automataval kezdtem vezetni és pár alkalom után belejöttem pedig diszlexias vagyok. Aztán évekig sima váltóst vezettem és szinte soha nem láttam balesetet.

      Törlés
    5. Ms.Merylla, valóban nem gyakoriak az ebből származó balesetek. Nekem sem volt még balesetem sosem, mert nyilván nagyon figyelek és igyekszem. Van akinek könnyebben megy, persze. :)

      Törlés
  4. En is mindig hazaviszem az ismeroseim, de olyan termeszetesen jon ez nalam, h amig nem olvastam ezt a bejegyzest, eszembe se jutott, h ez nem mindenkinek termeszetes.

    VálaszTörlés

Kérlek, légy tekintettel másokra.