2017. július 2., vasárnap

Mellettem másokat, hozzám hasonlókat látok: megkérdem tőlük, vajon ők többet tudnak-e nálam

Olyan jó lenne, ha röviden és frappánsan meg tudnám írni azt a sok mindent, ami itt kavarog. Azt hiszem, nem lehet. Annyira komplex és annyira árnyalt, hogy még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy a Fiú érti. Hát hogy értessem akkor meg olyanokkal, akik hetente egyszer benéznek erre a blogra, írtam-e valami baromságot megint.

Nem akarok nyavalyogni, az improduktív és kiábrándító, de néha azt hiszem, fontos lenne megérteni, hogy mi történik. Nem sokkal azelőtt, hogy megismertem a kis szerelmemet, elkezdtem franciául tanulni. Az volt a tervem, hogy többé-kevésbé használható angol, olasz és francia nyelvtudással állást kapok Monte-Carlóban. Isten tudja, hányszor néztem végig ezt a videót, mindig ezzel próbáltam fenntartani a lelkesedésemet a nehéz pillanatokban. Működött, hiszen ebben a videóban minden benne van, amire vágytam. Aztán jött a Fiú, én pedig abbahagytam a franciát és úgy tűnik, én már nem megyek a Károly-hegyre.

Nagyon akartam orvos lenni. Itt, ebben az országban. Még a lehullot vakolatot és a koszos köpenyt is romantikusnak találtam, úgy éreztem, hogy ez valami furcsa szenvedély, ami nem enged szabadulni. Azt hiszem, elég sok hibám van, de az egy kétségtelen erényem, hogy nem verek át senkit. Nem hazudok. Én soha nem éreztem magamban őrült altruizmust. Soha nem tudtam azt mondani, hogy elsősorban azért jöttem az orvosi egyetemre, mert segíteni akarok embereken. Valahol ez is ott volt a sorban, de nem ez volt a fő hajtóerő. Azt hiszem, talán a kíváncsiság hajtott. Tudni akartam az egészet: a molekulákat, a sejteket, hogy miért mozog a szám, ha beszélni akarok, hogy mi történik, ha görcsöl a hasam, hogy egy vírus hogyan tudja elérni, hogy negyven fokos lázam legyen és fájjanak az izmaim. Meg akartam érteni ezt a világot. Mélyen, az utolsó hidrogénhídig. 

Kíváncsi voltam az emberekre is. Az életre. A halálra. A születésre. Ott akartam lenni. Látni, tudni akartam, hogy milyen az, amikor valaki él, milyen, amikor meghal, hogy van ez az egész. Meg akartam érteni, hogy mi ez az élet és azt hiszem, én a dolgokat csak akkor kezdem el érteni igazán, ha megértettem a fizikai jellemzőiket, az anyagon kívüli jellemzőkkel csak akkor tudok foglalkozni, ha az anyagot értem. Emlékszem, amikor mentőztünk, vagy amikor elkezdtem háziorvosi ügyelni a dimploma után, az volt az egyik legérdekesebb az egészben, hogy bemehettem egy csomó lakásba. Láthattam, hogyan élnek az emberek. Láthattam, hogyan viszonyulnak egymáshoz. Idegen emberek, mindenfélék. Láttam rengeteg otthont, elképesztő gazdagságot és nyomasztó szobákat. Láttam náthától rettegő huszonéves fiatalokat és haldokló embereket. Jártam különböző ápolóotthonokban, láttam a folyosókat, a szobákat, a társalgót, a kényszermozgásos srácot, a halott nénit az alagsorban. Láttam idős házaspárokat végtelen szeretetben és láttam hideg és feszült családokat, ahol a konfliktus megoldása egy kórházi beutaló lett volna. Láttam háborús bűnöst és kiütéses csecsemőt, hátsó fali infarktust pacemakeres betegnél, állkapocstumorból akutan vérzőt, súlyos Alzheimer-kórost, aki félrenyelte a levesét, negyven év körüli Down-kórost, nem gyógyuló lábszárfekélyt, csellóművészt lumbágóval, pszichiátriai beteget, akitől kaptam ajándékba egy sapkát, és még folytathatnám a sort hosszasan. Láttam embereket, akik érdekesek, viccesek, visszataszítóak, hálásak, agresszívak voltak, azt hiszem, sokat alakult a világnézetem ezekben az időkben, tök jó, hogy csináltam. Nagyon élveztem, izgalmas és változatos volt, meg persze baromi rizikós is. Soha nem tudhattuk, mi jön aznap este.

Közben elkezdtem a szakmámat is. Érdekes, hogy arra egyáltalán nem emlékszem, hogy kinek a szülését vezettem le először, egyszerűen fogalmam sincs. Az első császáromra sajnos emlékszem, borzalmas volt, a csaj semmit nem hagyott, sem a gerincközeli érzéstelenítést, sem a katéterezést, inkább nem is részletezem, a lényeg, hogy nem lett szövődmény.

Aztán valami történt, megtanultam az alapokat és többre kezdtem vágyni. Még éreztem ugyan a koszos köpeny romantikát, de már azt is éreztem, hogy itt valami nem kerek. Hogy itt nem mindenki a koszos köpeny romantika szellemében és a tudományosan megalapozott döntések intellektuális magabiztosságában éli az életét, ráadásul megtudtam néhány illúzióromboló tényt és elkezdtem beszélgetni olyan kollégákkal, akikben éreztem erre fogadókészséget. A legtöbben azt mondták, hogy menjek külföldre. Elkezdtem gondolkozni, hova menjek, Angliát nem szeretem, az USÁ-ba klinikusként nagyon macerás, Európában inkább valami mediterrán régió tetszett volna, de Olaszországba nem kell orvos, Monaco viszont jó kis kompromisszumnak tűnt és előbb-utóbb talán egy állást is tudtam volna szerezni. Aztán jött belföldről egy lehetőség, ami országon belül megadott volna elég sokat abból, ami miatt én el akartam menni. Így maradhattam a családom mellett, plusz akkor már a Fiút sem szívesen hagytam volna itt. Ez a belföldi lehetőség be is jött, ennél jobb helyen nem nagyon lehetnék most az országban és mióta itt dolgozom, azóta nem is akartam külföldre menni orvosként. Valami azonban azóta is zavar. Hiába dolgozom kulturált körülmények között és az állami egészségügyön kívül, mégis zavar ez az egész balkáni életérzés, zavar, hogy nincs meg a koszos köpeny romantika*. Zavar, hogy országos, állami szinten nincs meg az a tudatosság, az a profizmus** (szintén tisztelet a kivételnek), ami kellene ahhoz, hogy úgy érezzem nap mint nap, hogy jó az, amit csinálunk. Nem mi a munkahelyünkön, hanem mi, magyar orvosok.

Hogy miért nincs romantika, miért nincs tudatosság és profizmus, annak persze ezer oka lehet, kezdve az abnormális túlterheltségtől a pénzhajhászáson és/vagy kiégésen és/vagy lustaságon keresztül a szimpla igénytelenségig. Engem nem nagyon érdekel, hogy miért nincs, a lényeg, hogy nincs. A lényeg, hogy sajnos hazai oktató-kutató centrumok sok szempontból harmincéves lemaradásban vannak a világelithez képest, holott azt képzeljük magunkról, hogy erős és büszke európai ország vagyunk. De komolyan, nem vagyok benne biztos, hogy akár csak a szakmában mindenki számára világos, hogy kínosan leköröztek minket.

Ez zavar azért, mert én személyesen nem tudok ebben a közegben kiteljesedni szakmailag, és zavar azért, mert a magyar betegek emiatt korszerűtlenül vannak ellátva. Van persze egy csomó olyan dolog, amit külföldön is pont úgy látnának el, mint itt, sőt néhány dologban még talán jobb is a magyar gyakorlat, mint egyik-másik nyugati ország gyakorlata, de nagyon sok mindenben viszont olyan lemaradásban vagyunk, amire nincs magyarázat. Ráadásul a lemaradás szerintem nem csökken, hanem egyre növekszik.

Honnan jött ez most megint elő? Most voltam egy kongresszuson és az utolsó nap komolyan szar kedvem lett, amikor hatszázhuszonnegyedszerre is átgondoltam, hogy totálisan reménytelenek vagyunk. Viszonylag kis esélyét látom annak, hogy tíz év alatt megháromszorozódik az egészségügyben dolgozó, szakképzett kisegítő személyzet létszáma és megértjük, hogy nem kell a kukazsákok cseréjéhez is orvos, plusz fizetnek annyit, hogy az orvos ne az extra magánrendelésén és a privát szülésein akarjon meggazdagodni. Ha így lenne, akkor akár még be is hozhatnánk a lemaradást. Tegnap este egy esküvőn voltunk***, volt pár kolléga és elég nagy volt az egyetértés abban, hogy sok minden nem anyagi vagy infrastrukturális kérdés, hanem egyszerűen mentalitás kérdése. Nincs itthon dinamizmus. Nem megyünk az új eredményekkel. Félünk és bizalmatlanok vagyunk az evidenciákkal szemben. Olyan állásfoglalásokat ad ki a szakmai kollégium, olyan dolgok vannak leírva a friss kiadású tankönyvben, amivel nem korszerűvé tesszük az ellátást, hanem ordas nagy öngólokat lövöldözünk, amivel csak akadályozzuk a fejlődést. Ez rossz nekünk és rossz a betegeknek.

A kongresszuson 92 országból volt jelen körülbelül 2000 résztvevő. A legnagyobb rocksztárok tartottak előadást és vitatkoztak azon a területen, amivel én is foglalkozom. Rendkívül inspiráló napok voltak, ezekkel az emberekkel együtt gondolkozni önmagában örömet okoz. Ha csak néhány napra is, de része lenni a világelitnek, az baromira doppingol (engem legalábbis). Van egy nagyon menő csaj, fiatal kora ellenére hihetetlen teljesítmény van mögötte, egyik ebédnél azt mondta, nyugodtan írjak neki egy e-mailt és menjek vissza Londonba (ott találkoztunk már korábban). Hát ha nem utálnám Londont annyira, mint amennyire utálom, akkor még az is lehet, hogy komolyan elgondokoznék rajta. Az utolsó ebéd után ültem a főnököm mellett, iszogattuk az almalevet és jól fejlett politikai érzékemmel azt mondtam neki, hogy néha úgy érzem, ki kellene mennem külföldre és ezekkel az emberekkel kellene dolgoznom. Aztán gyorsan hozzátettem, hogy Magyarországon nem lehetnék jobb helyen, mint ahol most vagyok (és ezt egyébként 100%-ig így is gondolom), de mivel a hazai akadémiai rendszerben elég komolyan csalódtam - és úgy tűnik, ez jobban megvisel, mint amire számítottam -, így néha elfog a vágy, hogy lenyomjak mondjuk a King's College-dzsal egy-két évet. Egyszerűen nem ugyanaz a műfaj egy (a világgal haladni kívánó és ezért tényleg mindent megtevő) hazai magáncentrum orvosaként dolgozni (ami hazai viszonylatokban toronymagasan a legjobb nekem) vagy a Johns Hopkins-ban/King's-ben/Charitén diktálni a divatot.

Nem sok szó esett egy fontos dologról. Megint csak az, hogy az én szakmai ambícióim, hogy nekem mi ad élményt, hogy intellektuális kihívás, hogy együtt gondolkodás öröme, megint mindenről szó esik, csak a betegről nem. Az elmúlt évek megtanítottak arra, hogy a megismerés, a gondolkodás és a felfedezés örömén túl meglepő módon tényleg vannak betegek is, akiknek végső soron profitálniuk kellene abból, amit mi itt kutatás és tudomány címén összebohóckodunk. Na most az a jó hírem van, hogy a világban néha azért történik olyan, hogy a nők és a magzatok profitálnak a kutatásokból.

Én szeretném, ha egy magzatnak Magyarországon 2017-ben ugyanolyan esélyei lennének, mint Londonban, Párizsban, Baltimore-ban vagy Berlinben. Ez most nem így van. Innen nem megyek tovább, mert rémesen hosszú lenne megfelelő árnyaltsággal kifejteni, hogy miért nem így van (benne van a politikától kezdve a munkaszervezésen, a szakmai kollégiumokon, az individuális jellemzőkön át a műhibaperekig minden és ez így együtt egy nagyon-nagyon komplex képet ad) és ez kivételesen nem az a téma, amiben szeretnék egyszerűsíteni vagy sarkítani. Az aggasztó az, hogy nem nagyon látok esélyt rá, hogy belátható időn (10-20 éven) belül ez lényegesen jobb lesz majd. De hát reméljük a legjobbakat.

Hogy ezt most miért írtam le, azt nem tudom.

Azt viszont tudom, hogy amikor Velencében voltunk és Buranóba hajóztunk, ezt hallgattam. Jó hangosan. A tengerillatú szélben, a napon, a hajón ültem és magam körül láttam azt az épített és természeti környezetet. Később becsuktam a szemem, napoztattam az arcom, figyeltem a tenger illatára, a hullámzásra és a zenére. Egyszer csak tudatosult, hogy ez a pillanat, ez a sokminden így együtt, ez olyan vegytiszta boldogság, ami egyszerűen kiemel a materiális világból és valami egészen furcsa, nehezen felejthető élményt ad. Szerintem ez megváltoztatja az agyat. Simán lehet, hogy molekulárisan vagy sejtkapcsolati szinten is, de hogy a gondolkozást megváltoztatja, az biztos. Aki soha nem élt át ilyet, aki csak a faluhatárig ment el és azt se tudja, hogy mi van a répaföldön túl, talán azt se tudja, hogy valaha létezett egy ember, aki mindenféle furcsa hangszerekre ilyen erőteljes zenéket írt, az egyszerűen el se tudja képzelni, hogy lehet máshogy élni. Arra gondoltam, milyen nagy baj az, hogy nem engedhet meg magának mindenki egy velencei kirándulást. Elkezdtem kiszámolni, hogy ha minden magyar állampolgárt két éjszakára kiutaztatnánk egy olcsó szállodába és elvinnénk őket hajóval Buranóra és közben a fülükbe raknánk Vivaldit, akkor az mennyibe kerülne az országnak. Arra jutottam, hogy megvalósítható lenne. Nem lenne olcsó, de annyi mindenre megy el őrült nagy összeg, hogy ez simán szóba jöhetne. Én komolyan erre költeném. Ha én lennék a miniszterelnök, erre költenék luxuspénzt, nem stadionra, mert komolyan hiszek benne, hogy óriási nagyot fordulna vele az ország sorsa. Jó irányba. Ezt egyébként csak érdekességből írtam, körülbelül annyira hasznos, mint az egész bejegyzés.

...azt felelik, hogy nem; és lám, mégis e tévelygő szerencsétleneknek elég volt megpillantaniuk maguk körül egy-két szemgyönyörködtető dolgot, s máris szívvel-lélekkel átadták magukat nekik.

* Néhány helyen biztos van, de én úgy érzem, hogy nagy átlagban nincs meg és abban sem vagyok teljesen biztos, hogy valaha is volt ilyen.
** Szintén tisztelet a kivételnek, természetesen vannak nagyon felkészült és kiváló szakemberek, most az átlag favágóról beszélek.
*** Ezúton is kívánunk minimum hatvan év szuper házasságot és pazar életminőséget a sugárzó mosolyú, gyönyörű asszonyságnak, valamint zavarba ejtően jóképű urának.

10 megjegyzés:

  1. Ezt a videót néztem reggel és Te jutottál róla eszembe. Hogy micsoda élmény lehet egy ilyen projektben benne lenni.

    https://www.facebook.com/NowThisNews/videos/1496898697066916/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen. Mindig úgy képzeltem, hogy orvosnak lenni valami ilyesmit jelent, persze a pofára esésekről nem készülnek ilyen videók és azok is elkerülhetetlenek. Mutogassatok még ilyeneket, aztán tényleg elkap az őrület, hogy el kell innen menni.

      Törlés
  2. Tessék, az új generáció. És nem, nem Budapestről, hanem vidékről indulnak. Kifelé. Vajon a világ legjobb egyetemeiről lesz még út vissza Magyarországra?

    http://www.delmagyar.hu/szeged_hirek/zseniosztaly_a_radnotibol_-_irany_cambridge_oxford_146_erettsegi_jegyukbol_csak_harom_volt_negyes/2524633/?utm_source=hirkereso&utm_medium=feed&utm_campaign=hirkereso

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Több ismerősöm járt ebbe az iskolába, nemzetközi tanulmányi versenyeket nyertek. Jobb laborjaik vannak, mint sok egyetemnek és nagyon felkészült tanáraik. Folyamatosan kapnak tájékoztatást az elitegyetemek képzéseiről, tudatosan készülnek a világ élvonalába és mint látjuk, ennek meg is van az eredménye. Minden elismetésem ennek az iskolának, én nagyon örülök, hogy ilyen jók az eredményeik és bízom benne, hogy ezt a szemléletet egyre több középiskola át tudja majd venni. A fiataloknak meg nagyon szurkolok.

      Törlés
  3. "Tudni akartam az egészet: a molekulákat, a sejteket, hogy miért mozog a szám, ha beszélni akarok, hogy mi történik, ha görcsöl a hasam, hogy egy vírus hogyan tudja elérni, hogy negyven fokos lázam legyen és fájjanak az izmaim. Meg akartam érteni ezt a világot. Mélyen, az utolsó hidrogénhídig. "


    Ez annyira, de annyira tetszik. En pont ereztem az en szakmamban, hogy erteni akarok mindent, hogy mitol mukodik, mindent, mindent.
    Elmondtam ezt parszor, kerdesekre, de nagyon latszott, hogy ufonak neznek. Most nagyon orulok, hogy igenis masoknal is van ilyen.
    Es hat nyilvan nem veletlen, hogy pont nalad, nem veletlen, hogy radtalaltam, hogy itteagadtam, nem veletlen semmi.

    VálaszTörlés
  4. Érdekes, mikor a felvételin megkérdezték, miért akarok orvos lenni, kb ugyanezt mondtam. :-)

    Amúgy a "nyugaton (szinte) minden jobb" gondolatoddal nem értek egyet: 8 éve dolgozom Spanyolországban, most költözöm Írországba, a férjem már egy éve odakint sebész consultant és ami először kívülről nézve jó dolog az belülről, napi szinten baromi idegesítő. Hosszan tudnék mesélni róla, de nem trollkodom szét a blogot. Ami egyértelműen jobb az a fizetés és a társadalmi (beleértve az orvostársadalmat is) szintű megbecsülés, az emberi munkaidő és beosztás, valamint a rendszerben levő pénz miatt a modernebb eszközpark és az ebből fakadó szakmai lehetőségek. Tény, hogy ezeket a tapasztalatokat nem a londoni elit kórházakban szűrtük le csak itt faluhelyt, de az ír rendszer nem áll távol az angoltól, és a rendszer maga nem tetszik nekünk.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ja, persze, egy csomó szempontból nyugaton kényelmetlenebb az ellátás felhasználói szemmel nézve, az ír egészségügyről én is sok rosszat hallottam. És hát igen, elég nagy a különbség a kis helyek és a centrumok között, de én csak centrumban voltam eddig, a kis helyekről külföldön dolgozó barátaimtól hallok - valóban gyakran elég hajmeresztő történeteket. Ennek megfelelően nekem külföldön az volt a tapasztalatom, hogy aki nagyobb centrumban elismertebb specialista, az tényleg tud valamit. Magyarországon sajnos ez nem törvényszerű és ez a baj. Külföldön nem azért ő a docens, mert harminc éve valaki megírta helyette a phd-jét, hanem mert tényleg ért ahhoz, amit csinál és nem a trónján feszít, hanem leáll szakmáról vitatkozni az utolsó óvodással is és soha nem az dönti el a vitát, hogy ki az öregebb. Legalábbis ahol én voltam, ott így volt. Továbbá mindenki számára világos, hogy a legtöbb szakmában nem mi diktáljuk a divatot (talán a patológiában érdemben hozzá tudunk szólni a trendek alakulásához a világban, de nem biztos, hogy jól látom) és nekem ez a bajom, én irigykedve nézek azokra, akik a világot irányítják és kicsit sajnálom, hogy nekem ebből annyi jut, hogy csak próbálok menni utánuk, mint valami pulikutya. Nekem tetszene, ha a világ vezető centrumaiban az én eredményeim alakítaná az Amerikai Kollégium a protokolljait. Jó, hát lehet, hogy kicsit nagyravágyó vagyok, de most miért ne.

      Törlés
    2. Ebben igazad van, nem olyan feudális az orvostársadalom mint otthon. Ha tudsz valamit az elismerik, függetlenül attól, hogy honnan jöttél vagy hány éves vagy. Én más szempontokra gondoltam (megbízni on-call ügyeletben egy rezidensben akit azon a héten látsz először, mindig új bandával dolgozni mert 3 havonta cserélődnek a rezidenseid, a hihetetlenül hosszú várólistákról nem beszélve, a rendszer finoman szólva sem felhasználóbarát. Azt kezdetektől fogva megmondtam, hogy ha beteg leszek Írországban és magamat nem tudom kezelni, azonnal repülőre ülök és irány Spanyolország...)

      A nagyravágyás az jó, az viszi előre a világot! Én azt mondom, ha van lehetőséged nagy centrumba menni dolgozni ne hagyd ki. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy tényleg te írod az új szakmai protokollt. Elsősorban rajtad múlik. Ha téged ez érdekel, szívesen csinálnád, miért ne? Nekem nem hiányzik, én egy nyugis munkát akarok, de megértem ha te mást szeretnél, próbáld ki ;-)

      Törlés
  5. Sok sikert Írországban, Ditke! :) Nekem eszembe sem jutott, hogy elmennétek Spanyolországból, annyira letelepedettnek tűntetek ott. (legalábbis a blogod alapján. :) )

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Most mondjam azt, hogy nekünk se? :-)))ű

      Aztán valaki azt mondta a férjemnek, hogy olyan szakemberre lenne szükségük mint ő, nincs-e kedve ott dolgozni? Elmondták a feltételeket, elmentünk megnézni magunknak a helyet - és lett kedvünk :-)
      Ez egy újabb kaland, tapasztalatszerzés, világlátás... aztán majd meglátjuk mi sül ki belőle. Ha nem tetszik, legfeljebb visszajövünk. Ott most olyan lehetőséget kapott szakmailag amit itt nem tudott meglépni.
      Majd a blogban megírom, hogy sikerült :-)

      Törlés

Kérlek, légy tekintettel másokra.