2017. július 27., csütörtök

Jódolgában már nem tudja...

Hosszas mérlegelés után, miután ma a Fiú is hozzájárulását adta telefonon és az oktatóközpont munkatársa érdeklődésemre megnyugtató válaszokat adott (és elsőre felvették a telefont), beadtam jelentkezésemet. Szakmát tanulok.

Nem fogom megmondani, hogy pontosan mit, de annyit elárulok, hogy köze van a gasztronómiához.

2017. július 15., szombat

Még azt is utálom,

hogy nem tudok mást mondani, mint primitív közhelyeket.

Alapvetően komoly problémáim vannak azzal, hogy feldolgozzam azt, hogy egyszer meghalunk és nem lehet mindenki itt örökké, de a gusztustalan, undorító, sunyi kis szar betegségek és az élet megmagyarázhatatlan igazságtalanságai különösen ki tudnak zökkenteni a jókedvemből.

Hosszú idő után néhány napja újra meghallgattam ezt a zenét, nem gondoltam, hogy ilyen hamar aktuálissá válik. Bárcsak soha ne lenne ez.

2017. július 8., szombat

Büszkeség és balítélet

Sokkal szilárdabb a szabadságba vetett hitem annál, mint hogy hagyjam magam terrorizálni olyan emberek által, akik tőlem független okokból belelátnak a megnyilvánulásaimba olyan dolgokat, amik nincsenek benne. Remélem, ez érthető, ennél világosabban nem tudom megfogalmazni.

Többször elmondtam már ezen a blogon is, hogy engem minden érdekel és bár senki nem veszi komolyan, most is csak meg tudom erősíteni, hogy ha valakinek van kedve, én a legnagyobb örömmel meghívok bárkit egy málnaszörpre, akinek van kedve beszélgetni. Nincsenek korlátok, az illető lehet meleg, heteró, cigány, náci, zsidó, eszkimó, árja, tök mindegy. Azt nem ígérem meg, hogy egyet is értek vele, de a beszélgetésnek nem az a célja, hogy a végén egyetértsünk, én direkt szeretek olyan emberekkel beszélgetni, akikkel nem értek egyet. Tőlük lehet a legtöbbet tanulni. Jó, lehetőleg ne akarjon megölni egy sötét sikátorban, azt megköszönöm, de egyéb feltételek nincsenek.

Azt is elmondtam már, hogy értem, hogy az LMBTQ emberek milyen jogokat szeretnének (bár szerintem a pride-ból ez nem derül ki) és kívánom nekik, hogy sikerüljön a lehetőségeket megteremteniük maguknak és teljes életet élniük, jogilag is. Ha engem valaha valaki meg fog kérdezni ebben az ügyben, azt fogom mondani, hogy támogatom a törvény előtti egyenlőségüket. Akkora elköteleződést viszont az ő ügyük mellett nem érzek, hogy elmenjek velük felvonulni. Ha elmennék, azért tenném, mert jó a zene, tetszik a program, épp arra járok, vagy valaki megfűzött, hogy menjek el vele. A rehab critical mass-re valószínűleg előbb elmennék, de ez nem jelenti azt, hogy bármi kifogásom van a melegekkel szemben. Ha már itt tartunk - tudom, hogy nem sok mindenkit érdekel -, de kicsit bántja az igazságérzetemet, hogy nekem magyarázkodnom kell bizonyos körökben amiatt is, ha azt mondom, hogy megbuzult a tévé, míg ugyanezen körökben más büntetlenül röhöghet a Buzibár, Buzis dal és hasonló dolgokon, de Anyukám rég megmondta, hogy az élet nem igazságos.

Nem sokkal a felvonulás előtt a Bigfish-ben kajáltunk és csak udvarias és segítőkész rendőrökkel találkoztunk. Később olvastuk az interneten, hogy teljesen zavartalanul lement az egész egy alternatív útvonalon, nem kellettek kordonok, a rendőrség szemmel láthatóan jól kezelte az ellentüntetőket, az index is alig bírt összevakarni egy kétperces videót két neonáciról, de néhány bazmegen kívül semmi botrányos nem történt, még egy pofon sem csattant el. Persze volt a melegek részéről egy kis - szerintem teljesen kontraproduktív* - orbánozás, volt néhány, csoportban buzizó ellentüntető tábor, de semmi igazán említésre méltó nem történt.

Én ennek nagyon örülök. Mindig is azt gondoltam, hogy akkor fog közelíteni Magyarország az általam valódinak értelmezett szabadság felé, amikor már nem hoz lázba senkit ez az egész műsor. Amikor a jogokért nem az utcán kell harcolni, hanem egy pohár szénsavmentes ásványvíz mellett, amikor Mariskát és Lalit nem zaklatja fel, hogy három meleg és két leszbikus végigsétál az Andrássy úton és igazából a melegek és leszbikusok sem érzik fontosnak, hogy mindenki lássa, hogy ők melegek. Most felcsillant a remény, hogy Magyarország minden hátráltató tényező (szélsőjobb, szélsőbal, kormányzati kommunikáció) ellenére mintha elindult volna ezen az úton.

Apropó kormányzati kommunikáció. Van egy ismerősöm, aki sok politikust ismer és néhány hete több napot együtt töltöttünk. Lehet, hogy borzasztó naiv vagyok, de eddig tényleg azt hittem, hogy a KDNP-sek keresztények (mármint a Magyarországra sajnos annyira jellemző, rosszul értelmezett kereszténységet hívő pózoló emberek), de állítólag a politikában semmi sem szent és szó sincs semmilyen meggyőződésről, kő kemény politikai érdekek vannak és csak az számít, hogy hány szavazatot tudnak behúzni a következő alkalommal. 

Azzal, hogy a Jobbik a középre húzásával a szélsőjobbos szavazatok egy részét elveszíti, szabad préda keletkezett a fidesznek és most nagyon ügyesen próbálják megtalálni azt az érzékeny egyensúlyt, amivel a mérsékeltebb, értelmesebb szavazótábor még megtartható (tessék, nyitunk egy kóser vágóhidat az askenázi főrabbival közös fotón mosolyogva, hát nincs itt semmi antiszemitizmus, toljuk mi a zsidókat), de megnyitnak egy olyan vonalat is, amire szerencsés esetben ráharap a szélsőjobb (Schvartz Soros György akarja itt manipulálgatni az országot, khm). Nem rossz gondolat, de szerintem minden kommunikációs tehetsége ellenére ennyire kétfelé nem fog tudni kommunikálni még a fidesz sem, én egyszerűen nem hiszem, hogy ezt a két lovat egyszerre meg fogják tudni ülni. Az egyetlen - és legerősebb - szél, ami kitartóan tolja a fidesz hajóját, az a továbbra is a teljesen impotens ellenzék, nincs életerős alternatíva.

Sokan mondják, hogy ez a fajta kormányzati kommunikáció (a sorosozós) veszélyes, mert gyűlöletet szít. Én mindig is két dolgot gondoltam és gondolok most is. Az egyik, hogy a gyűlöletet nem egy plakát vagy egy nyilatkozat fogja megalapozni, hanem a krónikus frusztráció, ami elsősorban a rossz életminőségből adódik. Szeretnék hinni benne, hogy ennek fenntartásában nem érdekelt a mindenkori politikai elit. A másik, hogy felnőtt ember el tudja dönteni Orbán Viktortól függetlenül, hogy utál-e valakit, vagy sem. A tapasztalat persze nem engem igazol, én ezt pontosan tudom, ettől függetlenül nem tudok nem hinni abban, hogy az emberekben megfelelő kritikai érzék van ahhoz, hogy ne fogadjanak be kontrollálatlanul mindent, amit feléjük kommunikálnak. Én egyébként azt gondolom, hogy nem kell szeretni sem Soros Györgyöt, sem a zsidókat és alapvetően azzal sincs bajom, ha valaki megfelelő kontextusban egy vita során kifejti, hogy mi a baja Sorossal vagy a zsidókkal, de a közhangulat szempontjából valóban nem szerencsés teljesen indokolatlanul, kontextus nélkül, óriásplakátokon olyan graffitikat hagyni, hogy mocskos zsidók. 

Ugyanezt gondolnám, ha cigányokról, melegekről, menekültekről vagy erdélyi magyarokról lenne szó, noha nekem is vannak különféle viszonyulásaim és a szabadság jegyében hiszek benne, hogy mindenkinek lehet (akár rossz) véleménye kisebbségekről és ez nem jelent törvényszerűen rasszizmust vagy előítéletességet. Pontosabban előítéletességet jelent, de az előítéletesség nem törvényszerűen rossz, sőt szerintem kifejezetten élettani jelenség és semmi rosszat nem jelent, amíg felismerjük és a helyén kezeljük. Én nem hiszek benne, hogy létezik előítéletektől mentes gondolkodás. Az önmagát előítéletektől mentesnek nevező személy többnyire csak annyit tesz, hogy felismeri a saját előítéleteit és tudatosan figyelmen kívül hagyja, illetve kifelé gyorsan letagadja azokat, ezt a készségét pedig annyira a tökélyre fejleszti, hogy egy idő után talán már nem is tudatosulnak az előítéletei (legalábbis bizonyos csoportokkal szemben, a legtöbb úgynevezett előítéletektől mentes személy egy csomó előítélettel bír, csak jellemzően nem a klasszikus csoportokkal szemben). Gyakorlással valószínűleg elérhető, de nem látom túl sok értelmét, az embernek azért van intelligenciája, hogy szortírozza, feldolgozza, értelmezze az érzelmeit és a gondolatait, nem kell azokat elsorvasztani.

Szóval nem látom még pontosan, hogy mi lesz a fidesz újfajta kommunikációjának a csúcspontja, de abban nagyon bízom, hogy minden krónikus frusztráció és etilizmus ellenére ez az ország be fogja bizonyítani, hogy nem rossz emberekből áll. Bebizonyította a prájd kapcsán is.   

Még a vizes vébéről akartam írni. Ha már szóba került a csengelei kóser vágóhíd, úgy tudom, az 2,8 milliárd forintból épült, az ideiglenes műugrótorony pedig 2,1 milliárdból. Szerintem érezhető, hogy itt valami nem kerek, persze ezzel nem mondok újdonságot. Hozzá kell tenni, hogy marha jól fog kinézni a műugrás a Duna-parton, az egyedüli aggályom, hogy mit csinálnak, ha a műugró versenyek idejében szakadni fog az eső vagy viharos szél lesz. Na persze nem erről akarok írni, hanem arról a vitáról, amit a Fiúval folytattam a vizes vébé és az olimpia kapcsán.

A Fiú, úgy mint körülbelül mindenki a környezetmben, ki van akadva az úszó vébére. Én mint sportot, versenysportot és nagy sporteseményeket kedvelő, sportolókért rajongani tudó ember ezt nagyon szomorúan veszem tudomásul, mert mindig úgy érzem, hogy igazságtalanul mérges mindenki a sportágakra és a sportolókra. A sportszövetség már más kérdés, a szövetségek munkája politikai és semmi köze a sportágakhoz, sokkal inkább a pénzhez és a hatalomhoz van köze. A legtöbb sportoló maga sem szereti a saját szövetségét, de sajnos nem sokat tehetnek, még Ronaldo vagy Messi sem tud érdemben beleszólni a FIFA bizniszeibe. Éppen ezért tartom kiemelt fontosságúnak Hosszú Katinka határozott fellépését először a MÚSZ, majd a FINA ellen, ez sokkal többről szól(hat), mint egy nagyszájú bajai lány egyéni akciózgatásáról és fontos lenne, hogy sokan odaálljanak mellé, még ha részletekben nem is értenek vele egyet. Nekem eléggé úgy tűnik, hogy Hosszú le akarja törni a szövetségek szarvát és ha ez sikerülni fog neki, akkor az egy jótékony folyamatot indíthat el az egész sportvilágban, sportágaktól függetlenül.

Na de visszatérve a vizes vébére, nyilvánvalóan sokszoros áron készül el minden (már ha egyáltalán elkészül), valószínűleg ennek a töredékéből is bőven ki lehetett volna hozni a szükséges fejlesztéseket - magasabb színvonalon. Én szeretném legalább itt, most, egyszer rögzíteni azt a tényt, hogy ez nem a sport hibája és ezért nem a sportágra, nem a vizes vébére, hanem a gátlástalanul sokat kilapátoló politikusokra és üzlettársaikra kell haragudni. Meggyőződésem, hogy egy tisztességesen megrendezett vizes világbajnokságból rengeteget profitálhatott volna ez az ország, anyagilag is. Én még egy tisztességesen és korszerűen, nagy odafigyeléssel megrendezett olimpiát sem gondolok biztos gazdasági öngyilkosságnak, nyilván az még sokkal több felkészülést és fegyelmet igényelt volna, de abban is hiszek, hogy azt is meg lehetett volna csinálni úgy, hogy nyerjünk vele. A vizes vébét is meg lehetett volna csinálni így. Egyedül az a feltétele, hogy hozzáértő és tisztességes emberek szervezzék a munkát az első árajánlat kéréstől a kivitelezésben közreműködő utolsó alvállalkozóig. Az, hogy ez a feltétel nem teljesül ebben az országban, az egyik sportágnak sem a hibája és egyetlen versenynek sem a hibája. Ez a politika hibája. Kár érte. Reménykedem abban, hogy mindettől függetlenül egy kicsit azért tudunk majd örülni a vizes sportok szépségeinek, nagyon jót tenne az mindannyiunknak. 

* Szerintem a hosszú távú cél érdekében mindenképp szerencsésebb lett volna (párt)politika-függetlenné tenni a megmozdulást, persze ez nehéz úgy, ha az összes párt pro vagy kontra megnyilatkozik már a vonulás előtt.

2017. július 2., vasárnap

Mellettem másokat, hozzám hasonlókat látok: megkérdem tőlük, vajon ők többet tudnak-e nálam

Olyan jó lenne, ha röviden és frappánsan meg tudnám írni azt a sok mindent, ami itt kavarog. Azt hiszem, nem lehet. Annyira komplex és annyira árnyalt, hogy még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy a Fiú érti. Hát hogy értessem akkor meg olyanokkal, akik hetente egyszer benéznek erre a blogra, írtam-e valami baromságot megint.

Nem akarok nyavalyogni, az improduktív és kiábrándító, de néha azt hiszem, fontos lenne megérteni, hogy mi történik. Nem sokkal azelőtt, hogy megismertem a kis szerelmemet, elkezdtem franciául tanulni. Az volt a tervem, hogy többé-kevésbé használható angol, olasz és francia nyelvtudással állást kapok Monte-Carlóban. Isten tudja, hányszor néztem végig ezt a videót, mindig ezzel próbáltam fenntartani a lelkesedésemet a nehéz pillanatokban. Működött, hiszen ebben a videóban minden benne van, amire vágytam. Aztán jött a Fiú, én pedig abbahagytam a franciát és úgy tűnik, én már nem megyek a Károly-hegyre.

Nagyon akartam orvos lenni. Itt, ebben az országban. Még a lehullot vakolatot és a koszos köpenyt is romantikusnak találtam, úgy éreztem, hogy ez valami furcsa szenvedély, ami nem enged szabadulni. Azt hiszem, elég sok hibám van, de az egy kétségtelen erényem, hogy nem verek át senkit. Nem hazudok. Én soha nem éreztem magamban őrült altruizmust. Soha nem tudtam azt mondani, hogy elsősorban azért jöttem az orvosi egyetemre, mert segíteni akarok embereken. Valahol ez is ott volt a sorban, de nem ez volt a fő hajtóerő. Azt hiszem, talán a kíváncsiság hajtott. Tudni akartam az egészet: a molekulákat, a sejteket, hogy miért mozog a szám, ha beszélni akarok, hogy mi történik, ha görcsöl a hasam, hogy egy vírus hogyan tudja elérni, hogy negyven fokos lázam legyen és fájjanak az izmaim. Meg akartam érteni ezt a világot. Mélyen, az utolsó hidrogénhídig. 

Kíváncsi voltam az emberekre is. Az életre. A halálra. A születésre. Ott akartam lenni. Látni, tudni akartam, hogy milyen az, amikor valaki él, milyen, amikor meghal, hogy van ez az egész. Meg akartam érteni, hogy mi ez az élet és azt hiszem, én a dolgokat csak akkor kezdem el érteni igazán, ha megértettem a fizikai jellemzőiket, az anyagon kívüli jellemzőkkel csak akkor tudok foglalkozni, ha az anyagot értem. Emlékszem, amikor mentőztünk, vagy amikor elkezdtem háziorvosi ügyelni a dimploma után, az volt az egyik legérdekesebb az egészben, hogy bemehettem egy csomó lakásba. Láthattam, hogyan élnek az emberek. Láthattam, hogyan viszonyulnak egymáshoz. Idegen emberek, mindenfélék. Láttam rengeteg otthont, elképesztő gazdagságot és nyomasztó szobákat. Láttam náthától rettegő huszonéves fiatalokat és haldokló embereket. Jártam különböző ápolóotthonokban, láttam a folyosókat, a szobákat, a társalgót, a kényszermozgásos srácot, a halott nénit az alagsorban. Láttam idős házaspárokat végtelen szeretetben és láttam hideg és feszült családokat, ahol a konfliktus megoldása egy kórházi beutaló lett volna. Láttam háborús bűnöst és kiütéses csecsemőt, hátsó fali infarktust pacemakeres betegnél, állkapocstumorból akutan vérzőt, súlyos Alzheimer-kórost, aki félrenyelte a levesét, negyven év körüli Down-kórost, nem gyógyuló lábszárfekélyt, csellóművészt lumbágóval, pszichiátriai beteget, akitől kaptam ajándékba egy sapkát, és még folytathatnám a sort hosszasan. Láttam embereket, akik érdekesek, viccesek, visszataszítóak, hálásak, agresszívak voltak, azt hiszem, sokat alakult a világnézetem ezekben az időkben, tök jó, hogy csináltam. Nagyon élveztem, izgalmas és változatos volt, meg persze baromi rizikós is. Soha nem tudhattuk, mi jön aznap este.

Közben elkezdtem a szakmámat is. Érdekes, hogy arra egyáltalán nem emlékszem, hogy kinek a szülését vezettem le először, egyszerűen fogalmam sincs. Az első császáromra sajnos emlékszem, borzalmas volt, a csaj semmit nem hagyott, sem a gerincközeli érzéstelenítést, sem a katéterezést, inkább nem is részletezem, a lényeg, hogy nem lett szövődmény.

Aztán valami történt, megtanultam az alapokat és többre kezdtem vágyni. Még éreztem ugyan a koszos köpeny romantikát, de már azt is éreztem, hogy itt valami nem kerek. Hogy itt nem mindenki a koszos köpeny romantika szellemében és a tudományosan megalapozott döntések intellektuális magabiztosságában éli az életét, ráadásul megtudtam néhány illúzióromboló tényt és elkezdtem beszélgetni olyan kollégákkal, akikben éreztem erre fogadókészséget. A legtöbben azt mondták, hogy menjek külföldre. Elkezdtem gondolkozni, hova menjek, Angliát nem szeretem, az USÁ-ba klinikusként nagyon macerás, Európában inkább valami mediterrán régió tetszett volna, de Olaszországba nem kell orvos, Monaco viszont jó kis kompromisszumnak tűnt és előbb-utóbb talán egy állást is tudtam volna szerezni. Aztán jött belföldről egy lehetőség, ami országon belül megadott volna elég sokat abból, ami miatt én el akartam menni. Így maradhattam a családom mellett, plusz akkor már a Fiút sem szívesen hagytam volna itt. Ez a belföldi lehetőség be is jött, ennél jobb helyen nem nagyon lehetnék most az országban és mióta itt dolgozom, azóta nem is akartam külföldre menni orvosként. Valami azonban azóta is zavar. Hiába dolgozom kulturált körülmények között és az állami egészségügyön kívül, mégis zavar ez az egész balkáni életérzés, zavar, hogy nincs meg a koszos köpeny romantika*. Zavar, hogy országos, állami szinten nincs meg az a tudatosság, az a profizmus** (szintén tisztelet a kivételnek), ami kellene ahhoz, hogy úgy érezzem nap mint nap, hogy jó az, amit csinálunk. Nem mi a munkahelyünkön, hanem mi, magyar orvosok.

Hogy miért nincs romantika, miért nincs tudatosság és profizmus, annak persze ezer oka lehet, kezdve az abnormális túlterheltségtől a pénzhajhászáson és/vagy kiégésen és/vagy lustaságon keresztül a szimpla igénytelenségig. Engem nem nagyon érdekel, hogy miért nincs, a lényeg, hogy nincs. A lényeg, hogy sajnos hazai oktató-kutató centrumok sok szempontból harmincéves lemaradásban vannak a világelithez képest, holott azt képzeljük magunkról, hogy erős és büszke európai ország vagyunk. De komolyan, nem vagyok benne biztos, hogy akár csak a szakmában mindenki számára világos, hogy kínosan leköröztek minket.

Ez zavar azért, mert én személyesen nem tudok ebben a közegben kiteljesedni szakmailag, és zavar azért, mert a magyar betegek emiatt korszerűtlenül vannak ellátva. Van persze egy csomó olyan dolog, amit külföldön is pont úgy látnának el, mint itt, sőt néhány dologban még talán jobb is a magyar gyakorlat, mint egyik-másik nyugati ország gyakorlata, de nagyon sok mindenben viszont olyan lemaradásban vagyunk, amire nincs magyarázat. Ráadásul a lemaradás szerintem nem csökken, hanem egyre növekszik.

Honnan jött ez most megint elő? Most voltam egy kongresszuson és az utolsó nap komolyan szar kedvem lett, amikor hatszázhuszonnegyedszerre is átgondoltam, hogy totálisan reménytelenek vagyunk. Viszonylag kis esélyét látom annak, hogy tíz év alatt megháromszorozódik az egészségügyben dolgozó, szakképzett kisegítő személyzet létszáma és megértjük, hogy nem kell a kukazsákok cseréjéhez is orvos, plusz fizetnek annyit, hogy az orvos ne az extra magánrendelésén és a privát szülésein akarjon meggazdagodni. Ha így lenne, akkor akár még be is hozhatnánk a lemaradást. Tegnap este egy esküvőn voltunk***, volt pár kolléga és elég nagy volt az egyetértés abban, hogy sok minden nem anyagi vagy infrastrukturális kérdés, hanem egyszerűen mentalitás kérdése. Nincs itthon dinamizmus. Nem megyünk az új eredményekkel. Félünk és bizalmatlanok vagyunk az evidenciákkal szemben. Olyan állásfoglalásokat ad ki a szakmai kollégium, olyan dolgok vannak leírva a friss kiadású tankönyvben, amivel nem korszerűvé tesszük az ellátást, hanem ordas nagy öngólokat lövöldözünk, amivel csak akadályozzuk a fejlődést. Ez rossz nekünk és rossz a betegeknek.

A kongresszuson 92 országból volt jelen körülbelül 2000 résztvevő. A legnagyobb rocksztárok tartottak előadást és vitatkoztak azon a területen, amivel én is foglalkozom. Rendkívül inspiráló napok voltak, ezekkel az emberekkel együtt gondolkozni önmagában örömet okoz. Ha csak néhány napra is, de része lenni a világelitnek, az baromira doppingol (engem legalábbis). Van egy nagyon menő csaj, fiatal kora ellenére hihetetlen teljesítmény van mögötte, egyik ebédnél azt mondta, nyugodtan írjak neki egy e-mailt és menjek vissza Londonba (ott találkoztunk már korábban). Hát ha nem utálnám Londont annyira, mint amennyire utálom, akkor még az is lehet, hogy komolyan elgondokoznék rajta. Az utolsó ebéd után ültem a főnököm mellett, iszogattuk az almalevet és jól fejlett politikai érzékemmel azt mondtam neki, hogy néha úgy érzem, ki kellene mennem külföldre és ezekkel az emberekkel kellene dolgoznom. Aztán gyorsan hozzátettem, hogy Magyarországon nem lehetnék jobb helyen, mint ahol most vagyok (és ezt egyébként 100%-ig így is gondolom), de mivel a hazai akadémiai rendszerben elég komolyan csalódtam - és úgy tűnik, ez jobban megvisel, mint amire számítottam -, így néha elfog a vágy, hogy lenyomjak mondjuk a King's College-dzsal egy-két évet. Egyszerűen nem ugyanaz a műfaj egy (a világgal haladni kívánó és ezért tényleg mindent megtevő) hazai magáncentrum orvosaként dolgozni (ami hazai viszonylatokban toronymagasan a legjobb nekem) vagy a Johns Hopkins-ban/King's-ben/Charitén diktálni a divatot.

Nem sok szó esett egy fontos dologról. Megint csak az, hogy az én szakmai ambícióim, hogy nekem mi ad élményt, hogy intellektuális kihívás, hogy együtt gondolkodás öröme, megint mindenről szó esik, csak a betegről nem. Az elmúlt évek megtanítottak arra, hogy a megismerés, a gondolkodás és a felfedezés örömén túl meglepő módon tényleg vannak betegek is, akiknek végső soron profitálniuk kellene abból, amit mi itt kutatás és tudomány címén összebohóckodunk. Na most az a jó hírem van, hogy a világban néha azért történik olyan, hogy a nők és a magzatok profitálnak a kutatásokból.

Én szeretném, ha egy magzatnak Magyarországon 2017-ben ugyanolyan esélyei lennének, mint Londonban, Párizsban, Baltimore-ban vagy Berlinben. Ez most nem így van. Innen nem megyek tovább, mert rémesen hosszú lenne megfelelő árnyaltsággal kifejteni, hogy miért nem így van (benne van a politikától kezdve a munkaszervezésen, a szakmai kollégiumokon, az individuális jellemzőkön át a műhibaperekig minden és ez így együtt egy nagyon-nagyon komplex képet ad) és ez kivételesen nem az a téma, amiben szeretnék egyszerűsíteni vagy sarkítani. Az aggasztó az, hogy nem nagyon látok esélyt rá, hogy belátható időn (10-20 éven) belül ez lényegesen jobb lesz majd. De hát reméljük a legjobbakat.

Hogy ezt most miért írtam le, azt nem tudom.

Azt viszont tudom, hogy amikor Velencében voltunk és Buranóba hajóztunk, ezt hallgattam. Jó hangosan. A tengerillatú szélben, a napon, a hajón ültem és magam körül láttam azt az épített és természeti környezetet. Később becsuktam a szemem, napoztattam az arcom, figyeltem a tenger illatára, a hullámzásra és a zenére. Egyszer csak tudatosult, hogy ez a pillanat, ez a sokminden így együtt, ez olyan vegytiszta boldogság, ami egyszerűen kiemel a materiális világból és valami egészen furcsa, nehezen felejthető élményt ad. Szerintem ez megváltoztatja az agyat. Simán lehet, hogy molekulárisan vagy sejtkapcsolati szinten is, de hogy a gondolkozást megváltoztatja, az biztos. Aki soha nem élt át ilyet, aki csak a faluhatárig ment el és azt se tudja, hogy mi van a répaföldön túl, talán azt se tudja, hogy valaha létezett egy ember, aki mindenféle furcsa hangszerekre ilyen erőteljes zenéket írt, az egyszerűen el se tudja képzelni, hogy lehet máshogy élni. Arra gondoltam, milyen nagy baj az, hogy nem engedhet meg magának mindenki egy velencei kirándulást. Elkezdtem kiszámolni, hogy ha minden magyar állampolgárt két éjszakára kiutaztatnánk egy olcsó szállodába és elvinnénk őket hajóval Buranóra és közben a fülükbe raknánk Vivaldit, akkor az mennyibe kerülne az országnak. Arra jutottam, hogy megvalósítható lenne. Nem lenne olcsó, de annyi mindenre megy el őrült nagy összeg, hogy ez simán szóba jöhetne. Én komolyan erre költeném. Ha én lennék a miniszterelnök, erre költenék luxuspénzt, nem stadionra, mert komolyan hiszek benne, hogy óriási nagyot fordulna vele az ország sorsa. Jó irányba. Ezt egyébként csak érdekességből írtam, körülbelül annyira hasznos, mint az egész bejegyzés.

...azt felelik, hogy nem; és lám, mégis e tévelygő szerencsétleneknek elég volt megpillantaniuk maguk körül egy-két szemgyönyörködtető dolgot, s máris szívvel-lélekkel átadták magukat nekik.

* Néhány helyen biztos van, de én úgy érzem, hogy nagy átlagban nincs meg és abban sem vagyok teljesen biztos, hogy valaha is volt ilyen.
** Szintén tisztelet a kivételnek, természetesen vannak nagyon felkészült és kiváló szakemberek, most az átlag favágóról beszélek.
*** Ezúton is kívánunk minimum hatvan év szuper házasságot és pazar életminőséget a sugárzó mosolyú, gyönyörű asszonyságnak, valamint zavarba ejtően jóképű urának.