2017. május 19., péntek

2017. május 7., vasárnap

A világot eszem én, a világ esz engem

Csütörtökön rendezték meg a TED-et. A Fiúnak komoly szerepe van abban, hogy végül elmentem és ezért nagyon hálás vagyok neki, jó kis buli volt. Egyedül a Müpa mélygarázsában éreztem magam diszkomfortosan, a nap teljesítménye részemről, hogy sérülésmentesen levittem és kihoztam az autót, erre vagyok most a legbüszkébb. Meg az Anyukámra.

Egyedül mentem, persze a helyszínen több ismerősbe is belebotlottam, de igyekeztem kevés időt tölteni velük. Beszélgettem helyettük változásmenedzserrel, aki meghívott a házukba az ószövetségről beszélgetni, ruhatervezővel, aki szerint mi szuperintelligensek vagyunk és a suttyó plebsz a kirekesztő, falusi angoltanárral, aki olyan osztályban tanít, ahol a gyerekek nyolcvan százaléka cigány, informatikusból éppen átképződő erdésszel, aki a budapesti pörgést egy zsákfalu csendjére cserélte, építész-borásszal, aki szerint nem lenne szabad új épületeket díjazni és egy amszterdami csajjal, aki csak a TED miatt repült Budapestre. 

Három szekcióban hallgattunk beszédeket, az első a valószínűtlen születések, a második a megválaszolatlan kérdések, a harmadik pedig a remény racionalitása címet kapta. Rögtön az elején egy izgalmas kísérletre hívott minket Paul Oomen, aki egy térbeli hangzással foglalkozó holland zeneszerző, meglepő módon Budapesten alapította meg 2015-ben a Spatial Sound Institute-ot. Az előadás nyolcvan százalékát csukott szemmel kellett végighallgatni, azóta máshogy gondolok a hallásra való képességemre és az engem körülvevő zajokra. Profi volt.

Több beszéd is érintette a politikát, amit nem szeretek, de Brett Hennig beszéde a demokráciáról szórakoztató, és minden vitathatósága ellenére kifejezetten gondolatébresztő volt. A meghívottak között szerepelt Courtney Gras, aki NASA-mérnökből lett sikeres válallkozó, jelenleg egy non-profit cég ügyvezetője, nem mellesleg az amerikai Forbes Top30 harminc alatti válogatott tagja. Beszélt - és egy kicsit zenélt - nekünk Gingger Shankar, elmondta a gondolatait egy CEU professzor és egy volt neonáci is. A szünetekben beszélgettünk az élethosszig tartó tanulásról és a XXI. századi női-férfi szerepekről, illetve egy-egy sajtos pogi mellett bármiről, bárkivel. Nálam maximálisan elérte a TED-hatást az élmény: inspiráló, meglepő, dinamikus, fegyelmezett, nyitott, tartalmas, emlékezetes nap volt. Jövőre is megyek.

Három beszédet külön kiemelnék, remélem, hogy előbb-utóbb felkerülnek az internetre is.

Az egyik Lakatos Márk. Ismerem a balatoni büféjét és láttam már a tévében, körülbelül ennyire ismerem. Nem tudtam megjósolni, hogy mit fog alakítani a TED-en, de kíváncsian vártam. Egy rendkívül összeszedett, felkészült, jól felépített és átgondolt, lendületes, értelmes beszédet mondott. Miközben hallgattam, végig arra gondoltam, hogy ezzel az emberrel, ebben a stílusban lenne értelme a ma olyan divatos dzsender témáról beszélgetni. Sose titkoltam, hogy a hajam kitépem attól, amikor agresszív, elfogult, következetlen kijelentéseket tevő és az ostobaság finom jeleit (a kifejezést köszönjük Ferinek) mutató önjelölt harcos amazonoknak kell a témához kapcsolódó megnyilvánulásait hallgatnom. Lakatos Márk viszont jó volt, le a kalappal.

A másik Bozsik Gyöngyvér. Tolmács, fordító. Sose vonzódtam különösképpen a bölcsészethez, főleg nem a nyelvészethez, nem szeretem a nyelveket, utálok nyelvet tanulni, nem is vagyok benne jó, ráadásul középiskolában a fél agyamat lereszelték a leendő bölcsészek-nyelvészek. Azóta komoly fenntartásaim vannak. Bozsik Gyöngyvér egy okos és jó humorú nő, amivel pedig feltette a koronát: érdekli az opera. Olyannyira érdekli, hogy operafordításokkal foglalkozik és bár már én is gondolkoztam ezen, most végre tök jól kibontotta a szakember szemével azt a gondolatot, hogy miért baromira nehéz operát fordítani. A szótagszámnak, a szótagok hosszának, hangzásának, a szöveg ritmusának, nyilván a tartalomnak és lehetőség szerint a költői eszközöknek is illeszkedniük kell az eredeti szöveghez. Én nem szeretem egyébként a fordítást, szerintem minden opera az eredeti nyelven jó, a feliratozás bőven elég. Ha már itt tartunk, nézzétek meg a Nabuccót itt Pesten, nagyon jól sikerült kis előadás és egy tök jó fordítással feliratozzák. Ahogy láttam, őszig már nincs műsoron, de utána hátha lesz még. Bozsik Gyöngyvér a nessun dormát hozta egyik példának, ha nessun dorma helyett azt énekeljük, hogy senki sem alhat, hát nem kell szakértőnek lenni, hogy halljuk, mennyire sántít. Vagy például a kékszakállú angol fordítása sem egyszerű feladat. Nekem azonnal Rossini Hamupipőkéjéből a Questo è un nodo avviluppato kezdetű szextett jutott eszembe, ami egy tréfás kis zene, de kell hozzá a szöveg. Ember legyen a talpán, aki ezt lefordítja magyarra úgy, hogy megmarad benne minden csattanó.

A harmadik Tóth Árpád, énektanár, aki egyrészt elérte, hogy ezeregyszáz fő mindenféle hangokat adott ki a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Még én is. Másrészt szerintem kivétel nélkül mindenkit megfertőzött a lelkesedésbe vetett hittel. Mindegy, miért lelkesedsz, az éveken át érlelt parmezánért, a felhőben programozásért, a bel canto operáért vagy a mozgássérültek rehabilitációjának ügyéért, a lényeg, hogy meglegyen valahol a tűz, a szenvedély, az áramlás. Oké, a flow.

Ha pedig már ajánlgatok ebben a bejegyzésben, nézzétek meg az 1945-öt. Az elmúlt évek zajos sikerei ellenére ez az a film, ami után végre szótlanul jöttem ki a moziból.