2017. április 12., szerda

Ikh hob gelost mayn harts in Budapesht

Ritkán politizálok. Egyrészt nem értek hozzá, másrészt meggyőződésem, hogy megalapozott döntések meghozatalához nem áll rendelkezésünkre elég információ. Megalapozatlan döntések meghozatalához pedig kezdek túlkoros lenni. Ami információ rendelkezésre áll, az sem megfelelő minőségű, biztos vagyok benne, hogy minden hírforrás torzít, nincs független, objektív hírforrás sem Magyarországon, sem a világban. Elég nehéz így megfelelő következtetéseket levonni.

Azért sem politizálok, mert akárhányszor megpróbálom az elérhető, leginkább objektívnek tűnő információmorzsákból rekonstruálni a lehetséges megfejtéseket, biztosan megkapom, hogy hülye vagyok. Jó esetben csak naiv, rosszabb esetben komcsi, náci, fideszes, hazaáruló, tájékozatlan (mert nem olvastam valamelyik szélsőséges hírportál elfogult hülyeségét), elfogult, a lényeg, hogy biztosan hülye vagyok és egy erkölcsi nulla.

A magyar politikai élet különösen kilátástalan, ha arra gondolok, hogy a baloldal évek óta együttes erővel sem képes két értelmes mondatot egymás után elmondani, a jobboldalon pedig nehéz eldönteni, hogy a fidesz, a KDNP és a Jobbik közül melyik a rosszabb.

Miért írok mégis politikáról? Nem, valójában nem is politikáról fogok írni. Elvekről szeretnék írni.

Egyik este színházban voltam az Anyukámmal. Apukámnak tüdőgyulladása van, úgyhogy beugrottam a helyére, épp ráértem. Az előadás után hazakísértem. Amikor a mozgólépcsőn megkérdeztem, hogy jól látja-e a lépcsőfokokat, kissé ingerülten visszakérdezett, hogy most azért kísérem haza, mert nem lát jól? Azt válaszoltam, hogy színházba hívott és úgy gondolom, hogy haza szeretném kísérni az édesanyámat így este kilenc után. Ez ennyire egyszerű. Egy kicsit megkönnyebbült. Nem tartottam elképzelhetőnek azt a változatot, hogy ne kísérjem haza. Egyszerűen nem. Nem így neveltek, végső soron magának köszönheti.

Vannak hibáim, újabban például elviselhetetlenül türelmetlen vagyok, de már kezdek rájönni, hogy ennek mi az oka. Az is egy hibám, hogy sokszor nem tudok elegánsan nem észrevenni dolgokat, pedig egy úrinő nem veszi észre, nem vesz róla tudomást és főleg nem oktat ki másokat, de engem extrém módon idegesít néhány dolog, annyira, hogy egyszerűen muszáj... Nem bírom. Vannak viszont erényeim és mivel nem szeretem, hogy a kishitűség lett az új normalitás, ezeket le is merem írni anélkül, hogy attól félnék, valaki nagyképűnek bélyegez. Bélyegezzen. Az például szerintem egy jó tulajdonságom, hogy vannak bizonyos elvek, amikhez tartom magam bármi áron. Hiszek benne, hogy az ember élete jó esetben ilyen kis elvekből rakódik össze. Ezek adják a kapaszkodókat. Ezek miatt tudom elhinni, hogy jó ember vagyok. Az szerintem elég fontos, hogy elhiggyem magamról, hogy jó ember vagyok.

Hiányzik ma a politikából, hogy a politikusoknak elveik legyenek. Vagy legalábbis kívülről úgy látszik, mintha nem lenne, persze ezt se tudhatom biztosan. Hiányzik, hogy legyen tartásuk mint embereknek, ami fontos. Nekik fontos elsősorban, nem nekem. Nemcsak a politikusoknak nincsenek elveik, úgy általában az embereknek nincsenek, nem véletlenül termel ki az emberiség ilyen politikai elitet. Vagy ha vannak is elveik, túl könnyen lemondanak róluk. Túl hamar feladják. Lustaságból, kényelmességből, megalkuvásból, nem tudom, egyik se jó. Lehet találgatni, hogy mi vezetett ide (vagy talán mindig ilyenek voltunk), szerintem a renyheség és az igénytelenség, valamint a tisztelet hiánya kulcstényezők.

Színház után, mielőtt hazamentem, felmentem a Várba. Kellemes idő volt, romantikus zenét hallgattam és leültem a Halászbástya párkányára.




Ott üldögéltem a Halászbástyán és néztem ezt a várost. Arra gondoltam, hogy mennyire szeretem ezt a helyet. Ahogy öregszem, egyre több mindenen vagyok már túl. Tele vagyok emlékekkel és szeretek elmerülni bennük. Volt egy gyerekkorom, amikor egy csomót sétáltam Anyukámmal a korzón ott szemben. Fent a Várban gyűjtöttünk gesztenyét a Tóth Árpád sétányon, nézegettük az állatokat a Margit-szigeten és imádtam a sós perecet. Hány meccsem volt hétvégi délelőttökön ott a pesti oldalon meg itt Budán, a fák között. Hányszor üldögéltünk fiatal, szingli egyetemistákként őrült, szenvedélyes, világmegváltó tervekkel a hetedik kerület éppen éledező utcáinak valamelyikében. Hiányoznak ezek az esték. Az Intecontinental mellett volt az egyik ultragáz randim és a Margit hídon szakítottam az első nagy szerelmemmel egy esős, júliusi vasárnap délután, sose fogom elfelejteni. Itt volt az esküvőnk a hátam mögött. Hűvös, májusi délután volt, esett az eső és én libabőrösen, nedves hajjal, kézenfogva sétáltam a Fiúval a sétányon. Ott van az a magas épület, ott kísérleteztem először profi körülmények között, az meg ott az Akadémia épülete, ott ettem először tatárbifszteket. Oda jártam iskolába, az meg ott a Bazilika kupolája: ego sum via, veritas et vita. 

Gyönyörű ez a város, ez az ország.

Ott van a parlament, az egyik legszebb a világon és nem értem, hogy mit csinálnak ott. Ezekkel az adottságokkal már rég Ausztria fejére kellett volna nőnünk. Minimum.

Nem értek a politikához, nem is szoktam véleményt alkotni.

Nagyrabecsülöm a CEU-n végzett munkát. Nekem sajnos nem sok közöm van az egyetemhez, de ismerek jópár munkatársat és kivétel nélkül tisztelettel tekintek mindegyikükre. Van közöttük sztárkutató és hallgató, mindannyian kiváló emberek. Néhányszor jártam már ott különböző rendezvényeken, azt hiszem, hogy a világ élvonalába tartozik mind infrastrukturálisan (ami sajnos kevés magyar egyetemről mondható el), mind szerevezettségében, mind kollaborációiban, mind produktivitásában és tudományos értékében. Száz százalékos magabiztossággal ki merem jelenteni, hogy ha ezt az értéket elveszítjük, az nemcsak óriási presztízsveszteség Magyarországnak - elsősorban a tudomány világában -, de biztosan csökkenti a hosszú távú versenyképességünket és a gazdaság fejlődését is negatívan befolyásolja.

Az az igazság, hogy okosabbnak tartom a fidesz politikusait annál, hogy egy ekkora, egyértelmű öngólt rúgjanak maguknak. Nem tudom, hogy Soros György mivel érdemelte ki, hogy ma ő az első számú közellenség, de a vele kapcsolatos életrajzokat és leírásokat olvasgatva kirajzolódik, hogy elég határozottan próbálta/próbálja befolyásolni a politikai folyamatokat a világ több pontján is, elsősorban különböző szervezetek anyagi támogatásával. Nem csodálkoznék (sőt erősen sejthető), ha Magyarországon is valami hasonló folyna, nyilvánvalóan a kormány ellenében. Így viszont már nagyrészt érthető, ha megpróbálja a kormány ott gyengíteni őt, ahol tudja. Ez egy viszonylag nyílt politikai játék, aminek az igazán nagy vesztese egyelőre úgy tűnik, hogy a CEU lesz, annak ellenére, hogy a CEU-n folyó munka tartalmában független Soros Györgytől. Mondom ezt úgy, hogy valószínűnek tartom: a CEU-t a végén nem fogják kinyírni, túl nagy ár lenne ezért a meccsért.

Részletkérdés, de engem az egész műsorban perverz módon az szomorít el legjobban, hogy eddig ahány nyílt levelet olvastam a CEU mellett (a magyar társadalom szellemi elitjének tollából), mindegyik hemzsegett a helyesírási hibáktól.

Az USA közben összeveszni látszik Oroszországgal, ha nincs szerencsénk, belerángatják Észak-Koreát, Szíriában vegyi fegyverekkel mérgezik a gyerekeket, Trump meg azt mondja, hogy aki ilyet csinál, az egy állat. Ebben nagyjából igaza van. Egyiptomban a keresztényeket ölik, Dortmundban a focistákat akarják felrobbantani, Stockholmban gyalogosokat gázolnak, Európa minden hatodik percben megdöbben, szerintem lassan kimondhatjuk, hogy a hangulat közepesen jó.

Azért sem folytatom ezt a gondolatmenetet, mert egyszerűen fáraszt. Fáraszt a hülyeség.

Vasárnap reggel beültem az autóba és elhúztam a Duna-partra. Vasárnap kora reggel össze-vissza szoktam járkálni a városban, akkor nincs még nagy forgalom és így próbálok segíteni magamon, hogy jobban kiismerjem a nagyobb utakat, kereszteződéseket. Egyelőre meglepően nehéz nekem az autóutak mentén tájékozódni, egészen más, mint gyalog, de néhány útvonal már megy GPS nélkül. Most a városban futóverseny volt, ezért inkább leültem a Duna-parton nézni az óriáshangyákat a korhadt, kidőlt fatörzsön. Beszélgettem egy jó kedélyű, fogatlan horgásszal, a halakra utaló jeleket figyeltem a vízfelszínen és a törött faágakat bámultam az avaron. Régen sokat üldögéltem egyedül a Balaton partján, egy ideje nem voltam. Rájöttem, hogy ez hiányzik. Ettől őrülök meg. Emiatt sietek állandóan, emiatt vagyok türelmetlen, ettől van minden bajom.

Nagyon szerencsés vagyok, hiszen úgy nőttem fel, hogy évtizedeken át legalább kéthetente egy hétvégét internet és számítógép nélkül, egy gyönyörű kis balatoni területen töltöttem. Sokat sétáltam egyedül, zenét hallgatva vagy csendben. Üldögéltem stégeken, köveken, padokon és néztem, ahogy a hullámok mossák a mohát a piros kövek oldalán. Felette pedig sárgás sávban látszott a kiszáradt moha. Közben gondolkoztam. Mindenfélén. Csend volt. Nyugalom volt. Nem kellett sietnem sehová.

Úgy éreztem, mindenre van idő és mindent meg tudok csinálni. Úgy éreztem, bármi történjen, ez a part, a víz, a kövek, a moha, az az illat mindig ott lesz nekem. Mindig ugyanilyen lesz. A part nem gondol semmit a CEU-ról, a fideszről, Trumpról, Szíriáról, a barátaimról, az ellendrukkereimről,  a félelmeimről, egyszerűen csak biztosítja nekem a teret. A teret és az időt, hogy kifújjam a levegőt, hogy megnyugodjak, hogy észrevegyem, mennyire jelentéktelenek vagyunk, hogy hálás legyek, hogy terveket szőjek, hogy álmodozzak, hogy helyre tegyem magamban a dolgaimat. Elképesztő biztonságot ad nekem a vízpart. Egyszerűen szükségem van rá az egészségem megőrzéséhez. Jobb lenne a Balaton, de egyelőre félek az autópályától. Maradt a Duna. Javaslom kipróbálásra.

1 megjegyzés:

  1. Az autópályán könnyebb közlekedni, mint a városban. Lényeg, hogy jobbra tarts :-D
    Szóval irány a Balaton!

    VálaszTörlés

Kérlek, légy tekintettel másokra.