2017. április 2., vasárnap

Időjárás: 22 °C, szélirány: DK, sebessége: 8 km/óra, páratartalom: 29%



Kíváncsi vagyok. Hároméves korom óta kíváncsi vagyok. Mindenhova be akarok menni, mindenkit meg akarok kérdezni, mindent ki akarok próbálni, mindenhova oda akarok menni, mindent meg akarok kóstolni, mindent meg akarok hallgatni, mindent meg akarok ismerni, mindent meg akarok nézni. Nem bírom, ha valamiből kimaradok, valamiről lemaradok, nem tudom, nem láttam, nem hallottam, nem kóstoltam. Keresem a komfortzónám, keresen a tanulási zónám és keresem a pánikzónám. Megtalálom mindegyiket.

Részben ebben élem meg a szabadságomat.

Mitől féljek?
Nem félek.

De, félek. Félek a gázpalackoktól, az elmebeteg autósoktól, a romlott ételektől, a drogosoktól és régen féltem a hajszárítótól is. (Ma már nem.) Félek a betegségektől, sötétedés után a rosszarcúaktól kihalt helyeken. Félek a szakmai kudarcoktól, amik mindig vannak és valahogy mindig túlélem. Félek attól, hogy valakinek valami baja lesz, akit szeretek. Ettől félek a legjobban, ez biztos. Van egy enyhe tériszonyom és félek a sötétben is, amikor olyan sötét van, hogy tényleg nem látok. Félek attól, hogy nem úgy alakul az életem, ahogy szeretném és félek a pattogatott kukoricától a művészmozikban. Félek az elektromos áramtól, a vizesedő falaktól, a Budaörsi úttól és az ízeltlábúaktól. Mindegyiktől, de a csótány és a pók a legrosszabb. Félek attól, hogy hülyét csinálok magamból és félek a vaddisznóktól és a kutyáktól. A macskáktól is félek.

Egyik tervem volt a blog frissítésére, hogy néha találkozom emberekkel, akikre kíváncsi vagyok. Sok ilyen van. Beszélgetek velük és utána elmondom, mit tanultam. Interjú formában talán szórakoztatóbb lenne, de ennek technikai akadályai vannak. Egyrészt nem akarom felvenni a beszélgetést, másrészt nem akarok semmi olyat leírni, amiből beszélgetőpartnerem személye azonosítható lehet. Sokat gondolkoztam, de végül úgy döntöttem, hogy sportszerűtlen módon nem szólok nekik arról, hogy a beszélgetés, vagy legalábbis az, ahogy a beszélgetés rajtam lecsapódott, egy blogbejegyzés formájában testet ölt majd. Ezúton is elnézést mindenkitől, de cserébe tényleg vigyázok az inkognitóra. Szerettem volna elkerülni, hogy bármi kiherélje a beszélgetést.

Mivel IKL-t nem olyan fából faragták, hogy csak úgy le lehessen szerelni, kerítettem magamnak egy meleg férfit és egy leszbikus nőt. Más szexuális kisebbséget nem sikerült előásnom sehonnan, mondjuk túlzottan nem is törtem magam össze, de azt hiszem, most érjük be ennyivel.

I. A férfi

Bő három és fél órás beszélgetésünk során megittam másfél liter limonádét és ettem egy brutálisan fokhagymás pizzát. 

Gyors előjáték után azonnal megkérdeztem, hogy akkor most hogy van ez a dolog a buzizással. Mármint hogy nyilván nem a prájd ellen tüntető mocskosbuzizó emberek használatában kérdés, hanem hogy mi van akkor, ha azt mondom, hogy megbuzult a tévé. Kinek jut eszébe egy homoszexuális ember akkor, amikor a Plex lefagy és emiatt maradok le a MAC-DVTK első kiállításáról?

A saját meggyőződésemen túl (miszerint ebben pont nincs semmi) abból indultam ki, hogy amikor egy professzionális vakkal beszélgettem, ő azt mondta, direkt idegesíti, ha valaki kínosan kerüli azokat a kifejezéseket, mint például a “majd meglátod”. Ez a kifejezés ebben a kontextusban teljesen más jelentéssel bír és nincs benne semmi kellemetlen vagy sértő. Szerintem igaza van. Soha életemben nem jutott eszembe semmilyen szexuális kisebbség, amikor azt mondtam, hogy megbuzult a tévé. 

Elmeséltem ezt beszélgetőtársamnak, aki azzal válaszolt, hogy szerinte a vaknak sem kellene mondanom, hogy majd meglátod. Inkább hallgatnék ezügyben a vakokra, viszont essünk túl a csalódáson: tényleg nem szeretik a buzizást, akkor sem, ha valaki szexualitástól független és nem személyes kontextusban használja. Továbbra se nagyon tudom magam beleélni, hogy ez miért sértő (oké, értem a negatív tartalmat, csak szerintem ez egy picit túl van dimenzionálva), de legyen, ha nem szeretik, akkor nem fogom használni.

Asztaltársaságom elmesélte az egész életét az első gyanújelektől a nagy bejentésig, a lányokkal való próbálkozásoktól az első fiújáig. Elég váratlan részletességgel mesélt mindenféle élményeiről és a meleg közösségeket jellemző szokásokról, de hát ennyi nőgyógyászkodás után nekem már nehéz újat mondani. Tudom, hogy mindenki erre a részre kíváncsi, de csalódást kell okoznom, nem lesz bulvár.

Nem is én lennék, ha nem adtam volna elő fenntartásaimat a politikai korrektséggel szemben, hiszen még mindig nem tudok betelni vele, hogy úgy akar szabad, nyitott és félelmektől mentes világot teremteni, hogy közben tabusít és mesterséges korlátokat állít. Világ öngólja, de hát nem akarok ideológiai vitákat generálni.

Erre egyébként azt a választ kaptam, hogy oké, velem lehet normálisan beszélni és érti, hogy az én számból miért nem homofób, hogy megbuzult a tévé, de egyrészt ő már ismer engem valamennyire (aki meg nem ismer, őket esetleg megijesztem), másrészt az emberek egy része annyira hülye, hogy nekik nem lehet elmagyarázni, hogy mit mikor milyen kontextusban hogyan igen és hogyan nem. Nem értik. Nem érzik. Nekik egyszerűbb azt mondani, hogy ezt lehet, ezt pedig nem lehet. Ha ezt betartják, akkor legalább béke van és mindenki boldog.

Ezt elfogadom, bár felhívnám a figyelmet a címkézésre és az általánosításra, ami nem engem szokott zavarni, de lépjünk túl ezen is. Elég rosszindulatú dolognak érzem egyébként, ha egy “megbuzult a tévé”-ből valaki azonnal homofóbiát hall ki, de sajnos elég gyakran lehet találkozni a jelenséggel. A bizalmatlanság és a rosszindulat kéz a kézben jár és nem szokás felismerni, ráadásul paradox módon előszeretettel őrjöng a pacifizmus nevében. Furcsa világ. Mindennek ellenére nem fogom többet használni sem azt, hogy megbuzult a tévé, sem azt, hogy ott buziztunk egy órát, ezen ne múljon senki boldogsága.

A bujkálás a másik téma. Beszélgetőtársam szerint a lakosság 7-10%-a meleg. Én ezt egy picit soknak érzem. (Gyors internetes keresés alapján 1-10%, ezt már jobban elhiszem, de nem is ez a lényeg.) Közhely következik: a melegek jelentős része állítólag nem meri nyíltan vállalni identitását. Miért nem?

Forrásom szerint elsősorban azért, mert félnek, hogy hátrányok érik emiatt. Elveszítik a munkájukat, elfordulnak tőlük korábbi támogatóik, megélhetési gondjaik lesznek, esetleg elveszítik a barátaik egy részét, kidobja magából a közösség, aminek tagjai voltak stb. 

Ezzel a bujkálás kérdéssel nehéz mit kezdeni, mert addig, amíg azt se tudom, hogy kit kell elfogadni, addig nem tudom bebizonyítani, hogy elfogadom. A jó öreg bizalmatlanság és a rosszindulat ketrecéből nézve biztos furcsa, de én valószínűnek tartom, hogy elsősorban a melegeket érdekli a saját melegségük, más emberek nem azzal vannak elfoglalva, hogy egész nap ezen pörögjenek. Minden csoda három napig tart, hosszú távon senkit nem fog túlzottan érdekelni. Főleg, ha sokan felvállalják. Biztos vagyok benne, hogy a nagy többség semlegesen vagy akár pozitívan állna hozzájuk, a szélsőséges kisebbséget eltüntetni meg úgyse lehet, erre aztán várhatunk még ötszáz évig. Szóval nem teljesen értem, hogy miért nem vagyunk már rég túl a kritikus tömegen, nem látom, mire várunk.

Egyébként azt is megkérdeztem, hogy tényleg olyan hétköznapi dolog-e, hogy megvernek melegeket és kiderült, hogy bár előfordul néha, azért nem mindennapos. Az sokkal gyakoribb, hogy beszólnak, de ezen a ponton elgondolkodtam, hogy a melegekkel szembeni (nagyrészt verbális) erőszak elleni harc miben különbözik az egész, divatos kifejezéssel “bullying” elleni harctól? Valószínűleg nem sokban. 

Én egy elég jó középiskolába jártam, viszonylag jó családokból származó, különböző szempontok alapján összeválogatott fiatalok. Elitképzés, versenyistálló, a klasszikus forgatókönyv. Tele volt pszichopatákkal. Volt egy 6-8 fős keménymag az osztályban, akik mindenkit szívattak, főleg azt, aki nem “velük” volt. Én meg nem voltam senkivel, nem szerettem iskolába járni, ennek megfelelően kaptam én is bőven. Nem mondom, hogy soha nem zavart, de biztos voltam benne, hogy ezek definíció szerint elmebetegek (már csak onnan is ki lehetett találni, hogy a többségük legalább rekreációs droghasználó volt) és különben sem az iskolában éltem szociális életet. Ugyanakkor volt egy osztálytársam, akinek eltörték a térdét (pedig nem homoszexuális, mégis érte nemcsak verbális, hanem fizikai erőszak is). Tekintve, hogy a lány versenyszerűen lovagolt, ez közepesen volt vicces. Mostanában többször találkoztam vele, messze a legjobb csaj lett az osztályból. Minden túlzás nélkül mondom: magas, vékony, nagymellű, kékszemű, szőke. Annak idején rengeteget szívatták a külseje miatt. Azok, akik ma (is) annyira vonzóak, mint a döglött hal.

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem kell melegnek lenni ahhoz, hogy belénk kössenek, nálam például elég volt, hogy a versenysport miatt kidolgozott izomzattal rendelkeztem és a testzsírszázalékom mindössze 7% volt (ezzel a mezőny legalacsonyabb testzsírszázalékát tudtam felmutatni, ezt nem tudom nem megjegyezni). Talán irigység, talán tényleg béna volt, hogy 14 éves lányként magasabb és izmosabb voltam, mint a legtöbb fiú (akiket soha nem piszkáltam azzal, hogy alacsonyak és satnyák), de legalább 16 éves koromra többszörös országos bajnok és válogatott sportoló voltam, aki szabadidejében fizikát tanul, ők meg cannabistól vörös szemmel lázadtak a “rendszer” ellen, cinikusan és puhányan vergődve saját szerencsétlenségükben. Meg nem értett zsenik.

Van, akit a beszédhibája miatt csúfolnak, van, akit a neve miatt, van, akit a ruhája miatt, van, akit valamilyen betegsége miatt. Ez van. Mindig ez lesz. Az emberek egy része így próbálja kompenzálni az önbizalomhiányát, vagy nem tudom, mi ennek a pszichológiai háttere, de biztos, hogy nem normális élete van annak, aki így viselkedik. Innentől pedig - azon túl, hogy kellemetlen ember - leginkább sajnálni kell. Van, akit a szexuális identitása miatt szívatnak. Semmiben sem különbözik az előbbiektől. Én értem, hogy ez a szokottnál érzékenyebb téma lehet az érintetteknek, de nem hiszem, hogy ezt az emberi tulajdonságot meg lehet szüntetni. A politikai korrektség legalábbis biztosan alkalmatlan erre. 

Egyes érzékenyítő programokban már több fantázia van, de az is nagyon lassú folyamat lesz és biztosan nem lesz 100%-os hatékonyságú. Mindig lesznek hülyék, de ez nem jelenti azt, hogy az egész világ szar. Arra várni, hogy egy ilyen bejlentés minden szempontból szuperbiztonságos legyen, nem reális. Én tényleg nem tudom, mire várnak.

Egy ponton viszont őszintén, tényleg nagyon megsajnáltam a srácot. Akkor, amikor az édesanyja reakciójára terelődött a szó. Ne legyünk álszentek, én se törnék ki örömujjongásban, ha a gyerekem azzal állna elő, hogy meleg, de biztos vagyok benne, hogy megpróbálnám kitalálni vele együtt, hogy most akkor hogy hozzuk ki ebből a legtöbbet. Valamit biztos lehet.

Miért nem örülnék? Közhely ez is, de melegnek lenni bizonyos értelemben veszteség. Elcsépelt, de tudjuk, hogy egészen biztosan soha nem lesz genetikailag közös utódja azzal, akit szeret és ezt akárhogy is nézem, veszteség. Beszélgetőtársam édesanyja például mindig is nagy családról álmodozott és szerette volna, hogy az unokák karácsonykor az asztal körül szaladgáljanak. Szerintem normális dolog arról álmodozni, hogy a fiam megnősül és unokáim születnek, azt hiszem, a legtöbb nő vágyik ilyesmire. Azzal, hogy a fiú bejelenti, hogy meleg, ez az álom összetörik. Persze, fontosabb a gyerek boldogsága az anya álmainál, de ettől még összetörik. Ebből fel lehet állni és el lehet fogadni, de túlzás azt várni, hogy ennek valaki örülni fog. Az viszont borzasztó lehet, ha a biztos pont, akit születésed óta a legjobban, vagy majdnem a legjobban szeretsz és akiről feltételezed, hogy a feléd irányuló szeretete kikezdhetetlen, ő egyszer csak elfordul. Elfordul és olyan dolgokat vág a fejedhez, ami nemcsak ízléstelen, de sportszerűtlen is. Remélem, kevés ilyen anya van. Ettől az esettől függetlenül én töretlenül hiszek benne, hogy a szülők segítenek. Ebben a helyzetben is. Lehet, hogy kell pár nap, pár hét, esetleg néhány hónap, hogy leülepedjen, átgondolja, de nem vagyok hajlandó azt hinni, hogy a szülők érdemi hányada elfordulna a gyerekétől emiatt. Biztos, hogy nem.

II. A nő

Néhány nappal a fenti találkozás után kaptam egy e-mailt. Egy idősebb leszbikus nő szívesen beszélgetne velem. Ha igazán őszinte vagyok, semmi kedvem nem volt találkozni vele, de nem akartam udvariatlan lenni és különben sem árt, ha kicsit szélesítem a látóköröm. Megbeszéltünk egy napot. Hat és fél órát beszélgettünk.

Eleinte vele is átvettem néhány kérdést, ami a homoszexualitását, illetve úgy általában a homoszexualitást célozta (egyébként a homoszexuális kifejezést határozottan utálták mindketten). Ezt tanultam: 1.) A leszbikus nők, a női párok állítólag sokkal jobban elvegyülnek a tömegben, a nőktől különben is megszokott, hogy karon fogva járnak, adnak puszit stb. Ezt el is tudom képzelni. 2.) Nincs olyan egy meleg páron belül, hogy férfi és nő szerep, ezt mondjuk eddig is sejtettem, de mégis sokan ezt gondolják és most végre megkérdezhettem. 3. A leszbikus nőkre nem feltétlenül jellemző, hogy nagyon maszkulinok, a nagyon fiús alcsoport egy külön névvel rendelkezik: “butch”. Van a “femme” is, az meg a szupernőies leszbikus. Nem kell, hogy vegyes párost alkossanak, lehet két femme és két butch is egy pár. (Megjegyzem, hogy beszélgetőpartneremen semmi különös nem volt, pont úgy nézett ki és úgy is viselkedett, mint bármelyik idősődő nő.) 4. Nem akartam eredetileg szexről írni, de valamit mégis megosztok. A fiú pároknál állítólag hagyományosan megvan az aktív és a passzív fél egy kapcsolatban (de ez sem férfi és nő szerep, hanem két meleg férfi). De: aki a tartós kapcsolatában mondjuk az aktív fél, az lehet, hogy futó kapcsolataiban csak passzív szerepet vállal és fordítva. (A futó kapcsolat viszonylag lazábban kezelt kérdés meleg fiúknál.) Én mindig azt hittem, hogy ez úgy igazságos, hogy cserélgetik és biztos így is van, ezek szerint nem. 

Amikor eltelt egy kis idő és már mindent tudtam a butchokról és a passzív meleg férfiakről, akkor kezdtem érezni, hogy nekem most már ez elég volt. Picit untat ez a téma. Szerencsém volt viszont, mert életem egyik legérdekesebb beszélgetésébe bonyolódtam Verdi kórusműveitől kezdve a zeneelmélet legszárazabb témáin át a lírai szopránokig, rendkívül szórakoztató stílusban. Olyan kérdésekre kaptam választ, amik mindig is érdekeltek. Jó döntés volt találkoznom vele.

Egy dolgot mégis be kell vallanom, akkor is, ha nem vagyok rá büszke. Biztos infantilis vagyok, de eszembe jutottak az este folyamán olyan dolgok, hogy vajon megnézte-e a mellem. Amikor kimentem a mosdóba, akkor kifele menet önkéntelenül arra gondoltam, hogy ott a seggem a feszes farmerban, utánafordult-e. Persze tudom, ennyi erővel minden alkalommal, amikor egy férfival találkozom, arra kellene gondolnom, hogy megnézi-e a seggem, csak az valahogy más. Aztán meg olyanok jutottak eszembe, hogy leszbikus nőknél gyakoribb a bakteriális vaginózis. Nem akarok vaginákra gondolni, amikor éppen szopránokról beszélgetünk. Tehát valahogy nem sikerült rendesen elvonatkoztatnom ettől a dologtól és ez eléggé zavart. Lehet, hogy csak az én együgyűségem, vagy már visszafordíthatatlanul károsodott az agyam a munkám miatt, de tényleg rossz volt. Ráadásul ezek miatt a gondolatok miatt volt bennem egy kis ellenérzés. Nem is ott helyben, hanem utána. Amikor kaptam egy e-mail-t, hogy "milyen kellemes volt velem beszélgetni". Hát... Szóval tudom, hogy ez kicsit egyszerű dolog, de nem feltétlenül éreztem magam jól, amikor ezt olvastam. Megbeszéltük, hogy beszélgetünk még, de én valahogy nem akarok. A Fiú szerint korlátolt vagyok. Én meg kíváncsi lennék, hogy ő szívesen járna-e találkozgatni egy idősödő meleg férfival.

Ez a történet így kerek.

3 megjegyzés:

  1. O!
    Ezt nagyon erdekes volt olvasni, annak ellenere, hogy "sok" homoszexualis ismerosom van, illetve egy idoben sokakkal talalkoztam.

    A meleg fiuk valtozatosak voltak, kozuluk 3 munkatars, ebbol egy nem titkolta, egy titkolta, de szerintem tudta, hogy tudom, es egy, aki teljesen felvallalta, vele privat programjaink is voltak. Akik nyiltan vallaltak, azok buzinak hivtak magukat, es nem vartak el, hogy mindenfele eufemisztikus kifejezest hasznaljak, amikor oket emlegetem.
    Es el tudtak valasztani az "ez a buzi teve elromlott" kifejezest a rosszindulatu buzizastol.

    Hat a lanyok....volt egy lany udvarlom, valahol imponalt a dolog, rozsakat kuldott meg tett az automra ejszakankent. Fixa ideaja volt, hogy a hetero lanyok megterithetoek. Mire zavart volna, eltunt.

    Mas. Egy kollegano leszbikus tarsasagaban volt egy lany, o kifejezetten tolakodo volt, nagyon rossz szajizzel es modortalanul tudtam csak lerazni.
    Engem nem zavar(t), ha lanynak tetszem, csak az eroszakossagot nem birom.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én azt vettem észre, hogy az elmúlt 10-15 évben menő lett legalább egy, bevallottan meleg fiú haverral rendelkezni. Én is ismerek meleg fiúkat (kettőt, plusz van pár szuszpekt nagyon távoli ismerős) és egy leszbikus lányról tudok, de velük nem vagyok baráti viszonyban. Ha a statisztika igaz és több mint 1000 ismerősöm van facebook-on, akkor 10-100 fő homoszexuális van köztük. Mondjuk a száz elég meredeken hangzik, de a tíz körülit simán el tudom képzelni. Tehát legalább heten bujkálnak előlem is pillanatnyilag.

      Törlés
  2. Szerintem a nyilvános vállalásig az jut el könnyen, akit a saját családja elfogad, támogat, nem csinál ügyet belőle.

    VálaszTörlés

Kérlek, légy tekintettel másokra.