2017. március 25., szombat

Szikrázik a brilliáns

2005. július 18-án találkoztunk először a vízi telepen. Bár akkor még nem, de két év múlva már biztosak voltunk benne, ez egy hosszú barátság lesz... 
Úgy érzem, már a kezdetektől kiegészítettük egymást és megbíztunk egymásban. Páratlan volt a mi kapcsolatunk, félszavakból megértettük egymást, a végén már egy fél húzásból tudtuk, mit gondol a másik. De ezt csak mi érthetjük, tudjuk, senki más.
Ez tett különlegessé minket, Téged.

És bár sosem akartam beismerni, míg kajakoztunk:
Nagyobb tehetséged volt a kajakozáshoz, mint nekem, kiemelkedő alakja voltál a férfi mezőnynek. Soha nem hitték - mégis mindenki félt Tőled, hiszen tudták - mire vagy képes. Én pedig örülök, hogy egy ekkora kajakos mögött ülhettem, és érhettünk el együtt sikereket!
Mert nélküled soha, semmi nem sikerült volna.

Egy olyan ember távozott közülünk személyedben, amilyennek a gyerekeimet akarom!

Hallod Risu?
Tudom, hogy hallod! 
Olyannak, mint amilyen te voltál!

Egy talpig becsületes, mindig reálisan gondolkodó, szerény, visszafogott fiú, akiben egy csepp rosszindulat nem volt világéletében. Akinek mindene az autók és a barátnője volt, akit egyszer nem kellett megkérni szívességekre, hiszen magadtól tetted szívből; számtalanszor felkötötted a hajóm, hazavittél, segítettél, elintézted a dolgaimat kérés nélkül ebben a szűk 12 évben.

Azt akartam, hogy a gyermekeink pontosan ugyanúgy nőjenek fel, ahogy mi lettünk egymás mellett kisfiúkból férfiak.
Azt akartam, hogy a Te gyermekeid és az enyémek majd egyszer együtt játszhassanak a játszótéren, és ők is legjobb barátok legyenek, akárcsak mi.

...

Olvastam mindezt a facebook-on néhány napja. Gyorsan rákerestem, mi történt.

Az üzenetet Richárd kajakostársa írta és egy szintén kajakos ismerősöm osztotta meg. Egy olyan ember, aki a legnagyobb természetességgel ajánlotta fel mindig a segítségét a bajban. Ha kellett, pénzt, ha kellett, időt és energiát adott annak, akinek szüksége volt rá. Segített, ahol tudott. Nincs okom azt gondolni, hogy a baleset halottja különbözött volna tőlük.

Két hónapja van jogosítványom.

Nagyon sokat tudnék arról írni, hogy mennyire inszufficiens a gyakorlati autós oktatás*. Arról is írhatnék, hogy a jogosítványom megszerzését követő hetedik napon úgy beleszálltak hátulról a gyönyörű, sérülésmentes autómba, hogy 850 000 Ft-os javítást kellett rajta végezni, gyakorlatilag a fél hátulját kicserélték.

Mégis inkább csak a legnagyobb hiányérzetemet szeretném elmondani. Azt, hogy soha sehol senki nem mondta el nekem a képzésem során, hogy ha 1280 kilogramm vasat 30, 50, 80, 100, 130 km/óra sebességre felgyorsítok, akkor potenciális tömeggyilkos vagyok.

Potenciális öngyilkos és tömeggyilkos vagyok minden alkalommal, amikor autóba ülök. Ugyanígy potenciális áldozat. Szerencsére én egész életemben úgy gondoltam az autókra, hogy simán meg lehet velük ölni valakit és ennek megfelelően igyekszem bánni vele, de tartok tőle, hogy ez nem mindenki számára világos.

Nagyon sajnálom ezt a balesetet.

Oké. Ne legyek se álszent, se teljesen hülye. Vezetni időnként tényleg élvezetes. Kezdem magam komfortosan érezni az autómban. Egyik este jöttem haza a munkahelyemről, nem volt nagy forgalom, alig volt körülöttem autó. Gyakran járok az útvonalon és már elég jól ismerem a környéket. Ahogy kapcsolgatom a rádiót, egyszer csak megszólal ez a zene. Pont ez a része. Igen, kicsit retró, kicsit nevetséges, de valahogy kedvem lett felhangosítani és egy percre átadni magam az érzésnek. Adtam egy kövérebb gázt, éreztem, ahogy megindul és húz az autó. Szemlesütve ismerem el, de tényleg jó volt. Van ebben valami. Eszembe jutott az a hülye Bolond Pierrot, pedig nem szeretem azt a filmet. Mégis, ebben a jelenetében magamra ismerek. Szabadság. Elhiszem, hogy átgondoltan, szórványos forgalomban valakinek néha jólesik kicsit meghajtani az autóját. Kicsit élvezni a sebességet. Ezzel nincs is különösebb bajom, emberek vagyunk. Csinálja, amíg tudja, mit csinál és senkit nem veszélyeztet és senkit nem ijeszt meg.

Annak viszont semmiféle élvezeti értéke nem lehet, ha valami balesetveszélyes. Az egyáltalán nem vicces, nem érthető és nem elfogadható. Az emberek nem orosz rulettezni járnak az utakra és őszintén remélem, hogy a rendőrség kő keményen összeszed végre mindenkit, aki életveszélybe sodor ártalmatlan embereket. Ami aznap éjjel történt ezekkel a fiúkkal, arra nincs magyarázat. Nagyon sajnálom.

*****

Más. Lehet finnyogni a kormány sportpolitikájára és ésszerűtlen kiadásaira, de tegye fel a kezét, akinek nem lenne könnyes a szeme, ha ez felcsendülne a Dunán pár nappal azelőtt, hogy Hosszú Katinka lebetonozza a Népfürdő utcát...

Állítom, hogy ha én idén nyáron, egy kellemes júliusi estén meglátom Keith Richards-t egy dunai uszályon, a fideszre fogok szavazni. Hát nincs igazuk? A sok pénzt kell okosan költeni, ha kevés van, hát verjük el egy jó bulira.

Frissítés: Azt mondta a Fiú, hogy ha a Rolling Stones miatt a fideszre szavazom, akkor elválik. Mindig is mondtam, hogy nem kell a nőknek szavazati jog, nekem is csak a bajom van vele.

* Ugyanakkor röhejesnek tartom a totalcar című internetes oldalon megjelent cikket, ami burkoltan a kezdő vezetőket hibáztatta a baleset kapcsán. Nem tudom elképzelni, hogy friss jogsival illegális autóversenyezzen valaki a Szentendrei úton. Ez nem a kezdők játéka. (Amennyire tudom, statisztikák alapján a kezdő vezetők egyébként is kevesebb balesetet okoznak, mint a gyakorlottabbak. Még nagyon figyelnek és nagyon óvatosak.)

2017. március 14., kedd

Tokody40

Tegnap este egy jól sikerült áriaest keretében az Operaházban ünnepeltük Tokody Ilona negyvenéves jubileumát. Sok szép pillanata volt az estének és tudnék hosszan írni arról, hogy az élő zene, különösen az opera nagy pillanatainak lelke szerintem miben lakik, vagy hogy én magam hogyan élem meg azt az elemi és kristálytiszta örömöt, amit az opera egy-egy pillanata okozni képes, de ez annyira személyes és annyira egyéni, hogy inkább csak biztatni tudom az összes olvasómat, hogy próbálja megtalálni a saját pillanatait ebben az aranybányában és ha egyszer ráérez, akkor garantálom, hogy jobb lesz, mintha belőné magát heroinnal.

Fogok írni operáról, mert nekem fontos, hogy segítsem ezt a műfajt legalább annyival, amire ez a blog képes. Szeretném ráébreszteni az embereket, hogy az opera nem a molyirtószagú özvegyasszonyoké, hanem az övék is. Annyira az övék, mint a Fiúé, az Anyukámé, az enyém és az ifi kajakosoké, akik az Operába járnak kultúrfitnesszre.

Visszatérve Tokody Ilonára, azt hiszem, nyugodtan átgondolhatjuk néha a saját életünket, hogy képesek voltunk-e, képesek vagyunk-e egy cél alá rendelni az egónkat. Nekem kell ezen gondolkoznom. Bízom benne, hogy igen. Tokody pályájából mindenesetre egészen biztos, hogy mindannyian tudunk tanulni és erőt meríteni. Nagyszerű teljesítmény, nagyszerű ember.

2017. március 11., szombat

Halo

Későre jár. Az eldugott hegyi faluban betérünk egy vendéglőbe. Jólesik belépni a meleg, világos helyiségbe, lerázni a havat, kint sötét van és hideg. Az Alpok csúcsai között különleges a csend és a nyugalom. Leülünk egy asztalhoz a sarokban, egy ablak mellett. Most minden tökéletes.



Ránézek a Fiúra és érzem, hogy ennek a pillanatnak jelentősége van. Nem mondom ki, nem ragadok bele, de tudom, hogy emlékezni fogok rá.

Mindennapok romantikája. Néhány szál tulipán, egy váratlan, kedves felirat a falon, A4-es papír a nyomtatóban, mezítlábas főzőcske a konyhában. Birkózásba fúló évődés a kanapén. Buta kis feszültségek, türelmetlenség, aggodalom. Élet.

Behavazott járdák, süvítő szél, olvadt sajt illata, burgundi csiga, Ane Brun. Cselló. Szerelem. Szeretet. Bizalom. Bárhol. Mindig. Vele.

Micva megvolt már?

2017. március 9., csütörtök

Síelés képekben


Látási viszonyok a hágón.

Aprócska elakadás, szerencsére a busz nem csúszott ránk. Csak mert ez nem volt mindig egyértelmű.
Például amikor a Fiú éppen a bal első hóláncot tette fel, akkor voltak nehéz pillanataim.

Kiváló találmány, sose hittem volna, hogy egyszer még ilyen hálás leszek egy darab láncnak.

Érkezésünk estéjén. Az a faház középen a szállásunk.

Belül ilyen. A szoba volt a gyenge pont. Nem lesz kép.

Na gyere, Bogyó, mutassuk meg nekik, mi az az őstehetség!
(Életünkben először síeltünk.)

Tériszonyosoknak nem javaslom. A kilátás mindenesetre emlékezetes.

Kellemes, feltéve, hogy nincs szélvihar jégesővel.

De mit csinálnak most? Az Alpokban ennek a zenének különös helye van.
Vagy harmincszor meghallgattam egy hét alatt és sokat gondolkoztam.
Majd egyszer talán megírom.

Erre rá kell állni és akkor felvonszol. Elég futurisztikus.

IKL megkezdi óriás műlesikló karrierjét.

A szerelem a hegyen is szerelem.

Ott középen az az alig látható vonal. Na az a pálya széle. Ott nem kéne leesni.
Mondjuk a Fiú előrelátó módon vett olyan biztosítást, ami fedezi a helikopteres mentést is.
Milyen jól kiröhögtem. Egészen addig, amíg nem láttam meg vákuummatracban az első csajt igencsak csukott szemekkel.
Meg amíg nem jött az első helikopter. Meg amíg síoktatónk kérdésemre el nem mesélte, hogy a tavalyi szezonban öten haltak meg ezeken a pályákon. Meg amíg nem jutott tudomásomra, hogy Schumacher is itt törte magát félholtra.

Ugye milyen mókás csúszni ezen a kis sávon, a szakadék mellett? Nem mindig volt őszinte a mosolyom.

De ha az ember nem gondolt a helikopterre és a vákuummatracra, akkor egészen lehetett élvezni.

Inkább feltaláltunk egy másik sportágat. 

Hát hó, az volt.

Felhő is.

Meg DJ 3200 m magasan. 

Sírjunk együtt a gyönyörűségtől.
Volt Michelin-csillag is.

Mi meg inkább belehalnánk, mint kihagyjuk.

Ez is jó, de a csúcs akkor is a fehér tubusos fekete majonéz volt a homárhoz. Pont mint a cipőpaszta.

Ezzel meg nem tudok mit kezdeni, ez egy papír műfütyi lányoknak, hogy tudjanak állva pisilni.
Soha nem láttam ilyet, nem is hallottam róla, de útitársunk előkapta és rá akart beszélni, hogy
próbáljam ki. Nem voltam jó fej, mert semmi kedvem nem volt ezzel bohóckodni a mosdóban.