2017. február 22., szerda

305

Ezúton szeretném bejelenteni, hogy új hobbim van. (A helyetekben soha nem mennék aukcióra.)

Amikor már egy ideje forgatod a fejedben és direkt járatod a Műértőt (amit csak elvétve olvasol, mert bűn unalmas, de emiatt van egy kis lelkiismeret-furdalásod) és már egy éve feliratkoztál az aukciós értesítőkre (amiket viszont egyre nagyobb érdeklődéssel nézegetsz), és különben is kell a kép a lakásba, ráadásul pont megtalál az információ, miszerint a műtárgy napjaink egyik legjobb befektetése, na akkor kezdődnek a bajok.

Tetszett egy kép. Hetek óta nézegettem. Miért ne tetszene másnak is, rögtön azzal indultunk, hogy a kikiáltási ár csaknem kétszeresére volt vételi ajánlat, azon felül volt két ellenfelem is, de a Tungsram pálya szelleme belém költözött még tizenkét éves koromban Angyalföldön és azóta engem nem a részvétel, hanem a győzelem érdekel.

Emeltem a tárcsát, emeltem a tárcsát, egyszer csak kiszállt az egyik ellenfelem. Kiszállt a másik. Koppant a kalapács, gratulálnak, a következő tétel a hetvennyolcas. Adrenalin és endorfin tökéletes kombinációja. Érzem, hogy valami most elkezdődik.

Így szereztem meg életem első aukciós zsákmányát, egy Szentgyörgyi Kornél olajfestményt.

Holnap délelőtt visszamegyek egy másik képért, ami megmaradt a keddi aukcióról és lehet, hogy megveszem. Aztán este visszatérek egy másik galériába, mert Pep Ventosa aláírja Anyukám képét.

(Mondom, hogy sose kezdjétek el.)

Az első tárcsám

Hát most mondjátok, hogy ott lehet hagyni.

2017. február 11., szombat

Édesapja valószínűleg gyári munkás volt.

Nem írom a blogot. 

Mióta nincs mindenki számára elérhető felület, azóta egy sort sem írtam.

Néha blogbejegyzéseket fogalmazok magamban, de amikor leülnék írni, rájövök, hogy nem tudom, kinek írom ezt a blogot. Nem tudom, minek írom.

Most kezdek rájönni, hogy ez a blog nem kiüresedett, csak más értelmet kapott. Ma már nem azzal a szándékkal írom, mint korábban tettem. Korábbi szádékaim okafogyottá válásával eleinte nem tudtam mit kezdeni, de most már körvonalazódik az új korszak értelme és azt hiszem, ez a korszak sokkal jobb lesz, mint az előző volt.

Az a tapasztalatom, hogy egy idő után a legtöbb blog unalmassá válik. Mindenki ugyanazokat a köröket futja.

Én is ugyanazokat a köröket futom. Még mindig imádom Olaszországot, még mindig ragaszkodom a szabadságomhoz és még mindig hajlamom van összeveszni bárkivel, aki ebben korlátozni próbál, még mindig teljes mellszélességgel állok ki a versenysport mellett és még mindig azt gondolom, hogy egy szép hegedűverseny elég a boldogsághoz. Még mindig Anyukám az az ember, aki egy szemvillanásból tud mindent és a legjobb tanácsokat adja és még mindig mérhetetlenül szeretem az én büszkeségemet, a kópéarcú, csillagszemű Fiúmat, aki a leges legjobb fiú ebben a világegyetemben. Még mindig hálás vagyok az életemért és azokért az emberekért, akikkel együtt töltöm a mindennapjaimat.

Ezek számomra a legfontosabbak.

A blog azonban ellaposodik, ha mindig ugyanarról szól, hiába fontos dolgok ezek. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy kísérletezgetni fogok. Meglátjuk.

Azt nem ígérem, hogy kibírom, hogy ne ömlengjek emberekről, utakról, városokról, vidékekről, zenékről vagy akármikről, de azt megígérem, hogy lesz egy kis frissítés.

Remélem, jól fogunk szórakozni.