2017. szeptember 13., szerda

Lennék Lola

Rövid kirándulásom a Monte-Carlo, Nizza, Cannes tengelyen a következő következtetéseket eredményezte.

1. Amíg nem jártál Monte-Carlóban, nem tudtad, mit jelent gazdagnak lenni.
2. A Lamborghini mégiscsak szebb, mint a McLaren.
3. A szerencsejáték a legnagyobb buli a világon.
4. Frei Tamás valamit jól csinál.
5. A sültkrumplinak lehet gasztronómiai értéke.
6. Nem olyan rossz hely az a puncs.hu.

Komolyra fordítva a szót, Monte-Carlo durva hely. Minden a pénzről szól. Úgy gurulnak a luxusautók a veterán Rolls Royce-tól a futurisztikus sportkocsikig, mint itt a Volkswagenek. A Casino rulettszobájából nyíló privát szalonba nem lehet bemenni, de látom, hogy a hatalmas terasz a tengerre néz, néhány szikár férfi megfontolt mozdulattal emeli szájához a szivart. A ház előtt néhány Lamborghini, Bentley, Rolls. 

Eszembe jutnak a labdaszedő kis Dugó Danik, akik izompólóban düllesztenek valami 25 milliós BMW-ben és 140-nel ölnek meg szerencsétlen embereket a Dózsa György úton. Kelet-Európa. Balkán. Az igazi spíler egy hetvenes évekbeli Rolls hátsó üléséről unott arccal bámulja a Côte d'Azur-t, Coltrane-t hallgat és halkan beszél.

Egyik este egy idős férfi a sarokasztalnál ül a feleségével és egyszer csak megkérdezi, hogy azon a képen ott Sarah Vaughan látható, ugye? Sarah Vaughan.

Legyen a francia riviéra zenéje Sarah Vaughan.



Égetett krém.

Eső után.

Kár, hogy a Fiú nem szereti a régiségeket, én úgy be tudtam volna vásárolni.

Monte-Carlo vasútállomás.

Azért ez az utcán spontán módon ritkán fordul elő.
Bár a csúcs talán az a sor volt, amikor egymás mögött állt
két Jaguar, két Bentley és egy Maserati.

Rotschild bank. Mi?

Azért ezzel meg lehet jelenni valahol.

Eljött a pillanat, hogy valamire mi is büszkék legyünk.

Micsoda orosz bűnözők voltak ott (is)...
A sofőr fegyelmezetten rendezkedik, amíg a gazda ügyintéz a privát szalonban.

Modern művészetek.

Malacpersely.

Mondjuk ez sem rossz, a képen 5 autóból egy Bentley és három Maserati.

A pókasszony csókja.

Aki a klasszikust szereti.


Még egy üveg 2004-es Dom Perignont legyen szíves.

Nizzai tengerpart. Napernyő és padsorok.
Csak tudnám, mikor kezdjük átépíteni a Duna-partot.

Pepita.


Ennek a pavlovának tarténete van.
Hozzá kell tennem, hogy a roppanó, könnyű tojásfehérje, a lágy tejszínhab
és a bazsalikomos eper együtt sokkal jobb, mint valaha gondoltam.
Tartok tőle, hogy ilyen jó pavlovát már soha többet nem fogok enni.

A kenyér, az az egyik gyengém.

Azúrkék.

Hát mindenhol ott van a jó Loren is.

Cannes

Kutyafuttató. Cannes.

Bolhapiac, szintén Cannes. Akartam venni egy öreg napszemüveget:
120 EUR. Jó, hát nem egy Pecsa.


A jó kis étterem.


Ebből egy pár becsúszott a bőrőndbe.

A só n számú árnyalata.

Természetesen nem bírtam ki ezt sem.

A jó öreg E-type már akkor automata volt.
Ebből is látszik, hogy a kézi váltó a gombaszedőknek való.

Még gondolkozom, hogy megbocsátom-e a Fiúnak, hogy belemászott az életembe és emiatt veszni hagytam a monakói álláskeresési terveimet.

2017. szeptember 5., kedd

Az élet csupa jelbeszéd - a halál álmosabb

Valamikor a nyár elején azt mondta Anyukám, hogy milyen gáz, hogy még soha nem látta a Dohány utcai zsinagógát belülről. Meg kéne nézni. Én meg gondoltam egyet és vettem két jegyet a Zsidó Kulturális Fesztiválra, a Koncz Zsuzsa koncertre. Amikor az Arénában volt Koncz Zsuzsa, kapott a barátnőjétől VIP-jegyet és nagyon tetszett neki, együtt énekelték az összes számot, ezért választottam ezt. Én soha nem hallottam még Koncz Zsuzsát élőben. Persze, hogy ismerem, ki ne ismerné és bevallom, kíváncsi voltam rá, szerettem volna látni legalább egyszer.

Én nagyon tudok lelkesedni mindeféle dolgokért és ezt a lelkesedésemet nem mindig tudom kellő higgadtsággal átadni (lehet, hogy azért, mert a lelkesedés nem higgadt dolog), de most megpróbálom. Hátha így jobban működik.

Viszonylag fiatal vagyok, az én generációm meg nem szokott ilyen Koncz Zsuzsa féléket hallgatni, mert az milyen már. Emlékszem, az egyik legkonzervatívabb csoporttársam egyszer belehallgatott az mp3-lejátszómba és nagyon jót röhögött, amiért éppen egy hülye északolasz népdalt talált meg. Egyszer bent felejtettem a témavezetőm szobájában az mp3-lejátszómat bekapcsolt állapotban és egy hétig alig mertem bemenni hozzá, mert akkor éppen a Bangó Margit életművet tanulmányoztam és az Elszakadt a fekete bőrcsizmám nem biztos, hogy óriás sikert arat kevésbé érdeklődő körökben. Szóval számomra a zene semmiképpen sem valami lélektelen elektromos vijjogás, hanem hangszerekből jön és története van. Ilyen értelemben Koncz Zsuzsa abszolút az érdeklődésem tárgyát képezi. 

A koncert messze felülmúlta a várakozásaimat. Volt egy stabilnak tűnő hangszeres és technikai stáb, az jó. Koncz Zsuzsa tisztán és szépen énekelt, az is jó. A zsinagóga - Európa legnagyobb zsinagógája - teljesen megtelt, ez is jó. Amire azonban nem számítottam, hogy ebben a jó környezetben ez a jó zene ezzel a jó szöveggel úgy szólal majd meg, hogy az valahogy egészen furcsán felkavaró, valami olyan hangulat lesz a teremben, amit a komponensek önmagukban nem tudnak megmagyarázni. Ez az, amitől egy előadó egyszerűen többletjelentéssel bír. Ezt élőben lehet csak megtapasztalni. Ez az, amit nincs értelme boncolgatni, ragozni, kommentálni. Nem gondoltam, hogy egy mezei hétfő este én a Dohány utcai zsingógában könnyes szemmel fogok Koncz Zsuzsát hallgatni, de látjátok, milyen az élet. Biztosan közrejátszott a zsinagóga, hiszen az egy emblematikus hely, ami nekem személyesen is fontos, de a zsinagógáktól azért még nem szoktam sírva fakadni.

Annak az eleganciának és méltóságnak, annak a tartásnak és szellemiségnek, amit Koncz Zsuzsa a pályája során végig következetesen képviselt, az esszenciája tisztán és egyszerűen vetül a közönségre egy ilyen fellépés alkalmával és ez nagyon jó. Nagyon jó, hogy ez működik nála. Néhány hete az anyósom meglátogatott minket és amíg összedobtuk az ebédet, Diana Krall-t tettem be. Éppen ez ment, amikor azt mondtam az anyósomnak, hogy Diana Krall szerintem benne van a három legintelligensebb könnyűzenészben a világon. Nem hiszem, hogy össze kell hasonlítanom Koncz Zsuzsát Diana Krall-lal (bár most már elmondhatom, hogy mindkettő koncertjén voltam), de az a határozott véleményem, hogy Koncz Zsuzsa a hazai könnyűzene történetének egyik legintelligensebb szereplője. Klassz este volt, nagyon örülök, hogy nem hagytam ki ezt az élményt az életemből.

Most kellene beágyaznom egy videót, de nem olyan. Ha tehetitek, menjetek el egy élő koncertre.

Tudom, hogy a szépségről és a szimpátiáról akartam írni, de még mindig nem tudok, mert eszembe jutott egy fontosabb téma és az a gyász.

Néha kimegyek a nagymamám sírjárhoz. Temetőbe. Szeretek temetőkben sétálni, szerintem Párizsba is csak a Père-Lachaise és a francia konyha miatt érdemes menni. Azt a temetőt különösen szeretem, ahol a nagymamám fekszik, ráadásul a temetőnek egy eldugottabb, széli részén van, ami azért jó, mert én beszélni szoktam és nem szívesen beszélnék úgy, hogy más is hallja. Amit ott beszélünk, az csak ránk tartozik. Legutóbb is úgy mentem, hogy egy csomó mondanivalóm van, de végül nem is beszéltem, csak ültem ott a meleg kövön. Ilyen is van. Azt hiszem, akkor is érti, mit akarok, amikor nem beszélek.

Még indulás előtt eszembe jutott, hogy megnézem a temetésről szóló értesítést, hova temették azt a volt kolléganőmet, aki nagyon váratlanul és fiatalon meghalt és viszek az ő sírjára is egy virágot. Szóróparcella. Nem vittem virágot. 

Nem mentem el a temetésre. Örök kérdés számomra, hogy el kell-e menni a temetésre. A barátnőm édesanyjának a temetésére se mentem el, azon mondjuk gondolkoztam, de végül nem mentem. Amikor a másik kollégám halt meg, arra a temetésre se mentem el, pedig akkoriban közvetlenül együtt dolgoztunk. Ebből sokan azt a következtetést vonják le, hogy mennyire érzéketlen bunkó vagyok, de engem egyáltalán nem érdekel, hogy mások mit gondolnak az érzelmi intelligenciámról, éppen elég, ha én tudom. 

Azért nem megyek el ezekre a temetésekre, mert szerintem a temetés az egyik legintimebb helyzet, ami adódhat az ember életében. Nem tartom túlzásnak azt mondani, hogy szívesebben töltenék fel a youtube-ra valami home pornót, mint hogy mindenféle hülye, akiket nem is ismerek vagy nem is kedvelek, belebámuljon az arcomba, amikor éppen gyászolom az egyik legfontosabb embert, akit elveszítettem. Nem megyek el a temetésekre, mert azt gondolom, hogy az illető rokonai azt se tudják, ki vagyok és nem akarom megzavarni a kéretlen jelenlétemmel a nyugodt gyászukat. Nekem ez sokkal fontosabb annál, mint hogy aláírjam a jelenléti ívet.

2017. szeptember 4., hétfő

Sophie, aki megköszönte az előadást a színésznőnek, aki egy koktélpartira sietett

Bár nincs rám jó hatással (ahogy senkire), ha nagyon figyelgetem magamat, mégis muszáj ezt tennem a fejlődés érdekében. A következőre jöttem rá: mindig kompenzálom a környezetemet. Senki nem mondott ilyet, magamtól jöttem rá. Furcsa, hogy csak most.

Amikor pesszimizmus vesz körül, akkor én vagyok a kérlelhetetlen optimista és őszintén úgy is gondolom. Ha több optimizmus vesz körül, sokkal pesszimistább vagyok, azt nem szeretem. Amikor mindenki aggódik értem, erősnek és sérthetetlennek érzem magam, ha erősnek és sérthetetlennek gondolnak, sokkal gyengébbnek és sérülékenyebbnek érzem magam. Amikor ősasszonyok és konzervatívok vesznek körül, akkor önmegvalósító liberális vagyok, ha önmegvalósító liberálisok vesznek körül, előjön belőlem a konzervatív ősasszony. Amikor mindenki hülyének nézett a munkahelyemen, akkor baromi okosnak és tájékozottnak éreztem magam, most, hogy okosnak és tájékozottnak tartanak, most tök hülyének és tájékoztalannak érzem magam.

Érdekes, nem? 

Biztos valamiért magamra szedtem ezt a szembehelyezkedést az általános nézettel, de az mondjuk furcsa, hogy a gondolkodásmódom változik attól, ha aszimmetrikus valami a környezetemben. Ha túl sok a konzervatívból, liberálisabb leszek, ha túl sok a liberálisból, konzervatívabb leszek. Ha túl sok az indokolatlan pesszimizmusból, optimistább vagyok, ha túl sok az indokolatlan optimizmusból, pesszimistább vagyok.

Olyat is csinálok, hogy amikor Pesten laktam, Budára vágytam, most, hogy Budán lakom, most hiányzik Pest. Talán nem is Pest hiányzik, hanem az a nyüzsgés, amiben felnőttem. Az éttermek, bárok, színházak, mozik, teraszok. Tíz perc alatt ott vagyok, bármikor eszembe jut, de nem az ablakom alatt zajlik az élet. Furcsa ez annak, aki a belváros közepén nőtt fel.

Újrakezdtem az olaszt, sokat felejtettem, szeretem, akarom, örömömet lelem benne. Tök jó fej tanárom lett, szeretek vele tanulni, bár az előző tanáromat is szerettem, aki még sok éve volt. Az első óra után ezt kaptam szövegértési feladatnak, és azóta formálisan megint rosszul vagyok, hogy mennem kell. Felmerült az is, hogy a Fiúval Nápolyba költöznénk egy évre, de nem merünk a Vezúv miatt. Egyszer Gaetán töltöttem egy borús szombati napot. Ősz volt. Ezt a zenét hallgattam, öregsszonyokkal beszélgettem a buszmegállóban, a túlérett, lehullott citromtól intenzív citromillat lepte el a bájos kis utcákat. Bekeveredtem valami susnyásba, egy kis ösvényen jártam és a sziklák, valamint a kaktuszok között a tengerre figyeltem, majd egyszer csak a szemerkélő, meleg esőben szembe jött velem egy szamár. Nem tudtam, mit kell vele csinálni, végül unottan továbbállt. Szép emlék.

Van egy orvos, egy professzor. Egy nő. Szerintem nagyon okos, nagyon nagyra tartom, azt meg főleg, hogy nem egy idióta, karótnyelt, unalmas, irtózatos, ellenszenves nő, hanem egy vagány, jó fej, laza és nem is öreg. Nem tanított engem sajnos, de egyéb úton ismerem szegről-végről. Megkérdeztem tegnap a Fiútól, hogy szerinte mit szólna, ha meghívnám egy kávéra. Tök szívesen beszélgetnék vele. A Fiú azt javasolta, hogy még aznap este írjak neki egy e-mailt, de aztán nem írtam, mert most nem fogok ráérni legalább két hétig, az meg ciki, ha még én nem érek rá neki. Anyukám hihetetlenül jó a kapcsolatteremtésben és a kezdeményezésben és mindig agyfaszt kap, ha megkérdezem ilyenekről a véleményét, szerinte annyira egyértelmű. Kár, hogy az emberek néha hajlamosak furcsállni, ha valaki elhívja őket egy kávéra, mindig valami hülye hátsó szándékot feltételeznek mögötte. Paranoid, elmebajos egy világ lett. Egyébként pontosan tudom, hogy ez a nő örömmel el fog jönni velem kávézni és tök jót fogunk dumálni és már várom is, de... Igazából nincs de, Anyukám mindig azt mondja, hogy aki ezt furcsállja, az egy hülye seggfej és azzal jobb is, ha nem beszélek, mert úgyis fölösleges. 

Eredetileg a szimpátiáról és a szépségről akartam írni, de megint nem sikerült.

Olvassátok el Liv Ullmann Változások című könyvét, mert ez kivételesen egy jó könyv.

A farkas nem a balszerencsés szarvast kapja el, hanem a gyengét. 
Ezt meg tegnap tanultam a moziban.

Többet kéne moziba járni.
Is.

2017. augusztus 29., kedd

Vélemény. Vagy mégsem.

Aki olvassa ezt a blogot, nagyjából tudja, hogy hiszek a véleményszabadságban, akkor is, ha nem tetszik egy vélemény. Ennek megfelelően azt gondolom, szíve joga bármelyik egyház bármelyik képviselőjének azt gondolni, hogy a teherbe eséshez szükség esetén segítséget kérni bűn.

Százötven éve meg lehetett halni egy egyszerű Steptococcus fertőzésben. Az antibiotikum megöli a Streptococcust. Ezek szerint százötven éve Isten akarata az volt, hogy valaki meghaljon ugyanabban a betegségben, amire ma beszedünk egy kúra Augmentint. Kicsit persze egyszerűsítek a könnyebb érthetőség kedvéért, de nem járok messze az igazságtól. Ha valakire rádől egy fa és megsérül a combverőér a combjában, akkor Isten akaratának megfelelően nézzem végig, amíg elvérzik, vagy próbáljam meg leszorítani? Ha egy nő elkapott (lehet, hogy attól a férjétől, akivel csak az esküvő után szexelt) egy Chlamydia fertőzést, aminek következtében mindkét petevezetéke elzáródott, akkor ez a nő soha ne szüljön gyereket? Akkor sem, ha nagyon szeretné ő is és a férje is és van egy biztonságos és jól működő eszközünk rá, hogy segítsünk neki ebben? Ha egy fiúnak 18 éves korában hererákja lesz, amiből (Isten akaratával szembemenve vagy sem) meggyógyították és a kezelés előtt - előrelátó módon - lefagyasztották a spermáját, akkor azt szükség esetén inkább ne használják fel, mert a fagyasztott sperma kevésbé magasztos, mint a friss?

Értem, hogy teológiailag és filozófiailag vita tárgyát képezheti a külső segítséggel fogant élet értelmezése. Ezzel a világon semmi baj nincs, ez egy érthető kérdés és szerintem mindenki érdeklődéssel hallgatja, ahogy tisztázzuk az ezzel kapcsolatos álláspontokat addig, amíg nem okozunk indokolatlan, felesleges és kártékony sérüléseket azokban a lelkiismeretes, hívő emberekben, akiknek a gyermeke valamilyen segítséggel fogant. Pontosan lehet rólam tudni, hogy olyan nagyon nem szoktam finomkodni, ha valamilyen vitás kérdésben kell állást foglalni és általában mindenről van véleményen, hol megalapozott, hol kevésbé az, hol vehemens vagyok, hol halvérű, hol igazam van, hol nincs. 

Van viszont néhány dolog, amit az elmúlt tizeniksz évben megtanultam. Az egyik az, hogy lehet utálni dolgokat, lehet ellenszenvezni jelenségekkel, lehet egyet nem érteni, de a reprodukció pont nem az a kérdés, amiről véleményt kell alkotni. 

Kicsi gyerekkorom óta nem értettem soha, hogy miért kell gratulálni ahhoz, ha valaki terhes lesz. Emlékszem az őszinte csodálkozásomra, amikor még gyerekkoromban egyszer a szüleimmel a liftre vártunk és jött egy lakó a házból. Terhes volt. A szüleim mosolyogva gratuláltak neki és kezet is fogtak. Körülbelül hét-nyolc éves lehettem (vagy több, nem tudom, de azt már tudtam, hogy a gyerek a szex során a spermából és a petesejtből lesz, viszont még elég kicsi voltam, gyerek küllemű) és azon gondolkoztam, hogy miért gratulálunk valamihez, amiről nem is tehet. Nem tehet róla, hogy a sperma odament a petesejtjéhez és belement, aztán meg az a méh falához tapadt. Ő csinálta? Nem. Tudatos volt? Nem. Lehet, hogy nem is akarta. Ha akarta, akkor sem rajta múlt. Akkor miért gratulálunk? Természetesen már sikeresen betanultam, hogy gratulálni kell, de a mai napig egyetértek azzal a gyermekkori önmagammal, aki nem tudja, miért kell ahhoz gratulálni, hogy valakinek valamerre mozogtak a sejtjei. Ez olyan, mintha ahhoz gratulálnék, ha valaki reflexesen kiköhögi a félrenyelt levest. Vagy ha ahhoz gratulálnék, hogy megemésztette a melegszendvicset, mert nagyon ügyesen összehúzódott az epehólyagja, amikor megérkezett a belébe a szendvicskrém. Mivel alapvetően a terhességről sem tehet az, aki terhes lesz (illetve az sem, aki teherbe ejt), így annak elmaradásáról sem tehet az, aki nem esik teherbe (vagy nem ejt teherbe).

Én szeretnék hinni abban a keresztény, katolikus szellemiségben, amit Olaszországban ismertem meg. Szeretnék hinni abban, hogy Isten szereti az embert, Isten megérti és megbocsájtja, ha hibát követ el, de az nem lehet hiba, ha valaki gyereket szeretne, ez teljesen nonszensz. Szeretném hinni, hogy Isten nem szívat, hanem készséges partner a boldogságban és a boldogsághoz vezető úton és így örömmel tekint minden új fogamzásra függetlenül attól, hogy in vivo vagy in vitro penetrálta a spermium a zona pellucidát. Szeretnék hinni abban, hogy Isten szurkol és nem ellenszurkol. Nem szeretnék hinni benne, hanem szilárd, migingathatatlan a hitem abban, hogy a barátnőm kislánya, aki szuper aranyos, gyönyörű és rendkívül jó fej - mellesleg két évig volt lefagyasztva egy kémcsőben -, pontosan annyira értékes minden szempontból, mint a másik barátnőm kislánya, aki az első szex után megfogant. Együtt játszanak a fűben és tudom, hogy Isten mindkettőnek örül és mindkettőt szereti. Nem lehet máshogy.

Meg vagyok keresztelve, ennek nem annyira örülök, annak főleg nem, hogy pont katolikusnak, de a szüleimet nem a vallási meggyőződés irányította akkor, amikor úgy döntöttek, kereszteljenek meg. Több mint húsz éves koromig hányingerem volt a hazai keresztényektől: álszent, hazudós, pózőr, gyakran rosszindulatú, ritkábban kifejezetten gonosz embereknek találtam őket. Nem bíztam bennük. Aztán elmentem Rómába és láttam a nagy, barna szemekben a szelídséget, láttam a metrón a fiatal fiút, ahogy kezet csókol egy apácának, láttam az olasz kápolnákban a feliratokat, meghallgattam néhány misét, néha értettem is belőle valamit, a taxiból láttam a robogón száguldozó apácákat, egy egészen más lelkületű kereszténységet ismertem meg. Az tetszett. Abban volt szeretet, humor, vagányság, türelem, öröm és jóság. A magyar változatban idegességet, türelmetlenséget, indokolatlan szigort, pökhendiséget, erőszakot és hazugságokat láttam. 

Ez persze nem ilyen fekete-fehér, biztos vannak hülye keresztények Olaszországban és én magam is ismerek kiváló keresztényeket (hívőket és papokat is) itthon, de az alapvető hangulatbeli különbség megvan. Sokáig próbáltam keresni itthon is azt a fajta kereszténységet, amit kint láttam és éreztem, de most már lassan el kell ismernem, hogy ez itt sajnos nem az. Itt valami más. Itt olyan kereszténység van, amelyik rendszeresen utálkozik, amelyik minősít, kirekeszt, ítélkezik, amelyik nem segít (tisztelet a kivételnek), amelyik félrenéz, amikor részegen megveri a férj az asszonyt és közben balkézről csinál egy-két gyereket és amelyik ennek ellenére képes azt mondani, hogy egy kis orvosi segítség egy nehéz helyzetben, az egy olyan métely, ami rágja az országot és amivel élni bűn. Szerencsére nem az egyház mondta ezt, hanem annak egy embere. Őszintén remélem, hogy a keresztények többsége és a katolikus egyház, illetve az összes egyház itthon és a világban ettől kérlelhetetlenül elfordul.

Lehet ellenszenvezni jelenségekkel, lehet egyet nem érteni, de a reprodukció pont nem az a kérdés, amiről véleményt kell alkotni. Pontosítok. Lehet róla véleményt alkotni, mert miért ne lehetne, de nem kell ezt tudatni az érintettel. 

Orvostanhallgató koromban, amikor először üldögéltem egy szülészeti osztályon, a főnővér azt magyarázta nekem, hogy mekkora hülye egy beteg, amiért felvágatja a hasát hatvan deka párizsiért. Mint kiderült, az egyik beteg terhességi szövődménye olyan súlyossá vált, hogy a terhesség befejezését tette szükségessé. Megadták neki a döntési lehetőséget: várunk, de akkor jó eséllyel elhal a magzat méhen belül vagy megoperálják és születik egy kb. 600 grammos gyereke, aki vagy meghal újszülöttként, vagy túléli, de jó eséllyel nem lesz teljesen egészséges. Hogy milyen maradványtünetei lesznek, azt nem tudjuk. Lehet, hogy tanulási nehézsége lesz, de az is lehet, hogy értelmi és testi fogyatékos lesz, aki beszélni vagy járni sem tanul meg soha. A nő úgy döntött, hogy szülessen meg. A főnővér álláspontját ismerjük. Később sokat dolgoztam együtt ezzel a főnővérrel és szerettem őt. Kétségtelenül szenvedélyes nő, de jó ember, aki végtelenül sokat segített a hasonló helyzetben lévő szülőkön. A véleményét általában nem túl píszí módon fogalmazta meg, de legalább egyenes volt és nekem tetszett ez a nyers őszinteség, jobban bízom az ilyenekben, mint a habzó szájú polkorrektekben. Arra azért mindig vigyázott, hogy senki ne hallja, amikor a csemegepult szóba került, az meg, hogy én egyetértek-e vele vagy sem, az rám tartozik. Nem értettem egyet egyébként.

Nem szeretem a munkámat úgy beállítani, mint valami hálivúdi filmdrámát, nem vagyok híve annak, hogy a műtő előtt álló, kisírt szemű rokonok vagy a szülőszobai újraélesztések történetével szrakoztassak bárkit. Különben sincs minden nap dráma és életmentés. Az orvostudománynak az a kis szeletkéje, amiben én mozgok, rendkívül gazdagon érintett etikai kérdésekkel. Lenne miről írni, de nem tudom, hogy kell-e. Épp elég sok fejtörést okoz nekem ez az egész és általában úgy érzem, hogy ezek a kérdések nem tartoznak a közre. Most néhány mondat erejéig kivételt teszek.

Néhány hete diagnosztizáltam egy súlyos végtagfejlődési rendellenességet. Üldögéltem a szülőkkel a rendelőben, elmondtam, hogy nagyon rossz a várható kimenetel és szóba jön a terhesség megszakítása. Nagyon sírt a nő, ez ilyenkor elég normális, majd elkezdett undorodva beszélni azokról a nőkről, akik valamiért megszakítanak egy nem kívánt terhességet. Mit gondoljak? Saját kezűleg megszakítok egy downos terhességet, néhány óra múlva a közértben egy downos kisfiú segít nekem összeszedni a krumplikat, amiket lesodortam a polcról. Nagyon kedves, nagyon jó fej, nagyon mosolyog rám. Nagyon szarul érzem magam. Nagyon nem tudok neheztelni a szülőkre. Mit gondoljak? Néhány hónapja diagnosztizáltam egy másik végtagfejlődési rendellenességet, ami nem annyira súlyos, mint ez az előbb említett, bár kétségtelenül komoly. A szülők nem akarták így a terhességet, megszakították. Néhány héttel később Balatonon egy pelenkás seggű kisfiúra leszek figyelmes, aki röhögcsélve incselkedik az anyukájával. Milyen aranyos. Később veszem csak észre a végtagfejlődési rendellenességét. Neki a másik oldalon volt. Ő megszületett. A másik nem. Mit gondoljak? 

Fenyegető koraszülés: tartsuk-e bent, mivel jár jobban, ha száz grammal nagyobb súllyal születik, de lesz egy esetleges fertőzése, vagy legyen inkább kiló alatti, de fertőzés nélkül? Meddig nézzük a középszar cétégét, hol a határ, mikor operáljuk meg, ki dönti el? Mit bír el az a gyerek? Mikortól jobb neki kint, mint bent? Nincsenek erre feltétlenül egyértelmű szakmai válaszok. Egészséges lesz, mit gondoljak? Beteg lesz, mit gondoljak? Meghal, mit gondoljak? A múltkor egy másodvéleményre kaptam egy beteget, szövődményei voltak, meg akarták operálni, de ő még nem akarta. Órákig ültünk felette egy kollégámmal és végül adtunk egy véleményt. Azt gondolom, hogy ez volt a lehető legmegalapozottabb, de így se tudjuk, hogy mivel teszünk jót, ezt el is mondtuk. Huszonegyedik századi tudomány. Döntések, diagnózisok, kórjóslatok, kérdőjelek. Tud-e majd gondolkodni rendesen? Tud-e majd járni, futni, esetleg tolószékbe kényszerül? Lesz-e spontán vizeletürítése? Mit jelent ez a szülőknek és mit a terhesség megszakítása? Bele mernek így vágni vagy sem? Ez nem hatvan deka párizsi. Ez az életük, a jövőjük, a legbelsőbb magánügyük.

Mit gondoljak? Gondoljak valamit? Legyen róla véleményem? Nem tudom.

Azt viszont tudom, hogy ha van Isten és Isten szolgálatában bármilyen egyház, akkor nekik egyetlen feladatuk van. Ezekben a helyzetekben ott állni és teljes mellszélességgel támogatni azt, aki ezen keresztül megy. Örülni annak, ha a történet vége egy gyerek, aki a fűben játszik. Mindegy, hogy fagyasztott, friss, lombik vagy csak úgy becsúszott. Mindegy, hogy milyen a keze, a lába, lát-e, hall-e, tud-e beszélni. Ha a történet vége az, hogy nincs gyerek, akkor ott állni a szülők mellett és biztosítani őket, hogy Isten megértő és fog még adni örömöt és boldogságot, de addig is van egy biztonságos közösség, ahol elfogadják és szeretik őt gyerek nélkül, lombik gyerekkel, terminusra született gyerekkel, koraszülött gyerekkel, egészséges gyerekkel, beteg gyerekkel, terhességmegszakítás után és lembikprogram előtt. Én abban hiszek, hogy Isten így csinálná.

2017. augusztus 18., péntek

2017. augusztus 12., szombat

Te nem vagy rossz, csak úgy teszel, de érzem újra jó leszel

Szerda óta egy tenyérnyi, zöldeslila folt van a bal vádlimon és néhány kisebb a karomon. Életemben először beültem egy lézerbe. Fürdőruha, sort, trikó, mentőmellény. Napszemüveg! Papucs marad a mólón. Felszereltük, induljak. Nem viszik túlzásba a tanácsokat, úgyis a saját bőrömön kell megtanulnom. Valahogy kikecmergek a kikötőből, majd körülbelül kétszáz méterre a parttól úgy döntök, egy óvatos hátszéllel elindulok. Én, aki eddig a balatoni kánikulában tohonya, tőkesúlyos túrahajókon üldögéltem és már annak is örültem, ha ment két métert fél perc alatt, eléggé elcsodálkoztam, hogy milyen sebességgel elindul ez a kis seggcsúszka. Amint ezt realizálom, már benne is vagyok a vízben. Borulékony, szó se róla. Felmászni a svertre, visszadönteni a hajót, ilyet se csináltam még, most már ezt is tudjuk. Legalább kellemesen lehűltem, nekiállok tudományosan átgondolni, hogy most mit csináljak. Fogok egy kis szelet ismét, de most már résen vagyok: ahogy elindulunk és dőlni kezd a hajó, egyensúlyban tartom a testemmel. A nap szikrázik a víz felszínén, zúg a szél, csak úgy csobog a víz a hajó két oldalán, van sebességünk, baromira élvezem. Egészen különleges érzés, amikor egy 5,7 négyzetméteres vitorlába befogott szél ellentmondást nem tűrő erejét a testem súlyával kell ellentartanom és mindeközben repeszt a kis hajótest alattam. Nagyon fontos az általános iskolai környezetismeret (utáltam), de az ember gyomra akkor szorul össze és akkor kezdi el tisztelni a vizet, a szelet, a napot és a saját testét, az izmait, az agyát, amikor érzi, hogy mennyire ki van szolgáltatva ezeknek. És én itt most éreztem. Érdemes kipróbálni.

Zseniális találmány.

*****

Csiszár Jenő kiválóan megfogta a lényeget a Balatonnal kapcsolatban, amikor azt mondta, hogy a déli part egyetlen előnye, hogy onnan lehet látni az északit*. A Balatonhoz gyengéd érzelmek fűznek, márcsak azért is, mert olyan szerencsés vagyok, hogy gyermekkorom összes nyarát az utolsó tanítási naptól az elsőig a Balatonnál töltöttem. Szerencsére én még ahhoz a generációhoz tartozom, akinek gyerekkorában nem volt mobiltelefon, volt viszont piros BMX, később fekete montenbájk, elhagyott építkezések, nádasban rozoga stégek, gumicsónakok, fűkunyhók, magas fák, amikre fel lehet mászni, susnyások, mindenféle gusztustalan bogarak, darazsak, szúnyogok, csalán és bogáncs, néha egy-egy kullancs valahol a testünkben, de szerencsére encephalitis nem jött vele. Volt sátor a kertben, rossz időben pedig kártyaparti vacsoráig és időnként egy kis kakaós kalács, pogácsa, rácsos Ilonka. Laktóz intoleranciáról nem nagyon hallottunk, maximum fostunk néha, de ez senkit nem zavart. Mindennek megvolt a maga ideje, pontosan tudtuk, mikor jön a jégkrémes autó például. Délben ebéd, hatkor vacsora, hétkor híradó, nyolckor film, vacsora után két sor csoki, esetenként franciadrazsé. Fél nyolckor telefonált Anyukám, ezt mindig nagyon vártam, elmeséltem, merre mentünk a gumicsónakkal, hova bringáztunk, milyen a víz és ki nyerte a kártyapartit. Imádtam hallani a meleg hangját, ez valamiféle lelki feltöltődés volt minden este. 

Szeretek ott lenni. Szeretek ott lenni egyedül, Anyukámmal, a Fiúval, bárhogy. Megnyugszom tőle. Megnyugszom az emberektől, akiket ott ismertem meg. Van egy lány, elég sokféle betegsége van, de minden baja egy születési sérülésből fakad, azt hiszem, koraszülött volt. Látszik a beszédén, a mozgáskoordinációján, rossz a látása és értelmileg is érintett valamennyire, de egyáltalán nem vészes. A szomszédnak PhD fokozata van, de sokkal hülyébb az élethez, mint ez a lány, szóval minden viszonyítás kérdése. Lehűlt az idő, a kertben ültünk. Főztem egy jázminos zöld teát mézzel, kitettem egy kis sós perecet az asztalra, üveges tekintettel meredtünk a cseresznyefára és közben megbeszéltük az élet nagy dolgait. Fiúk, munka, család. Elmesélte, hogy mit csinál manapság, helyenként komolyan megirigyeltem az életét, annyira tiszta és egyszerű. Nincs benne felesleges erőlködés. Néha percekig csendben voltunk, csak üldögéltünk és hallgattuk a szomszéd házakból odaszűrődő zajokat, a madarakat és azt a hülye rovart, ami azt az idegesítő hangot adja. Úgy örültem neki. Jó volt látni. Egyszerűen megnyugodtam a jelenlététől és valami furcsa bölcsesség áradt mindabból, amit mondott és ahogy mondta. Jóléreztem magam vele. Ez ennyire egyszerű.

Kicsi, meghitt kis Balaton.

Psota Irént éneklünk és közben csavargunk fel és alá.
Kendős néni az ablakban oda, kendős néni az ablakban vissza. Imádom.

Életem második legjobb palacsintája. Az a tészta...

Ide még nem törtek be a pénzemberek és ez a part ugyanolyan, mint húsz éve. 

Mondjuk egy csoda, hogy eddig megúsztuk a pénzembereket.
Várható volt, hogy egy ilyen kis ékszerdobozt előbb-utóbb felfedeznek.



Hagyjuk már, hogy ibolya illatú vér... Nehogy már azt higgye, hogy beveszem ezt a hülyeséget.

Velős pirkó, ahogy kell...

Azon gondolkoztam, milyen érdekes, hogy Budapesten Pro Scientia aranyérmesek, Junior Prima díjasok, számtalan könyv szerzője vesz körül, van köztük bölcsész, művész, fizikus, mindenféle, már az is ritka, ha valakinek nincs tudományos fokozata. Velük kellene beszélgetnem Csecsenföldről a világpolitikáról és a kvarkokról, de leszarom a világpolitikát és a kvarkokat. Nem érzem magam igazán jól akkor, ha állandóan okoskodni kell és erre felvágunk, már az egyetemi sznobklubot is hajlamos voltam széttrollkodni, de legalább én (és még n<5 társam) jól szórakoztam.

Azt hiszem, az lehet az oka ennek, hogy az elit netvörkingel velem és nem barátkozik. Ez a lány csak szeret átjönni dumálni, bejön velem a városba és nyomunk egy gigantikus velős pirítóst, iszunk hozzá almalevet, eszünk egy fagyit és amúgy halvány fogalma sincs, hogy mi előnye származhat abból, ha ismer engem. (Na nem mintha engem ismerni maga lenne a belépő a magaséletbe.)

*****

Anyukám egyik barátnője évtizedek óta New York mellett élt a férjével. Azt gondolták, nyugdíjas éveikre hazaköltöznek Magyarországra, vettek egy bájos kis házat (jó, egy kacsalábon forgó palotát) Kelet-Magyarországon. Nem a legjobb lokáció, de hát mit érdekelte őket a véleményünk. A fickó ragaszkodik a kocsijához, komppal utaztatta át az USÁ-ból. Eladták a kinti házat, mindenüket feladták, mert ők hazavágynak. Ez két éve történt. Néhány hete meséli Anyukám, hogy kinéztek egy házat a keleti parton és visszaköltöznek. Nem bírják ezt a hangulatot, ami itt van. (Majd önelégülten hátradőlt, hogy ő megmondta.)

Az a bajuk, hogy itt az emberek nem segítőkészek, sokkal inkább rosszindulatúak és ők nem tudnak ezzel mit kezdeni, ők ezt nem bírják. Ekkor eszembe jutottak az ellendrukkereim. Ültem a kanapén a szüleim nappalijában és azt ecsetelgettem Anyukámnak, hogy én is egyre nehezebben viselem az ellendrukkereimet. Úgy érzem, mintha az évek során rám tapadtak volna, mint valami piócák és folyamatosan szívják a véremet. Az mindegy, hogy van, akit már évek óta nem is láttam, rajtam maradt az emléke piócaként és tovább szívja az életörömömet. Egyszerűen tudom, hogy azt kívánja, hogy legyen szar nekem. Mielőtt valaki felhívná a figyelmem arra, hogy ez simán paranoia, szeretném leszögezni, hogy tudom azt is, hogy vannak sokan, akik kedvelnek és akik szurkolnak nekem, de ne legyünk struccok: vannak sokan olyanok is, akiken pontosan érzem, hogy alig várják, hogy valamin kárörvendjenek és direkt a rosszat kívánják nekem. Érzem. Ezt az ember érzi. Amikor mosolyogva nyújtja a kezét, kedvesen érdeklődik, hogy mi újság, a zsigereimben érzem, hogy abban reménykedik, hogy valami gondban vagyok. El szoktam nekik mondani, hogy épp milyen problémáim vannak, hadd örüljenek. Nagyon kedvesen sajnálkoznak, optimista közhelyeket mondanak, de látom a szemükben, hogy kifejezetten elégedettek a hallottakkal. Feltéve, hogy volt olyan problémám, amit megosszak.

A Fiú vagy nagyon egyszerűen kezeli ezeket a helyzeteket, vagy csak nem mondja el, hogy őt is zavarják ezek a dolgok, de ő mindig lerendezi annyival, hogy szarjam le. Mindig azt mondja, hogy ha valamin nem tudok változtatni, feleslegesen stresszelem magam miatta, úgyhogy le kell szarni és kész, ilyen egyszerű. Nálam ez nem működik gombnyomásra, nekem egyszerűen sérti a büszkeségemet, hogy ellendrukkereim vannak, nem értem, nem tudok vele mit kezdeni és állandóan eszembe jutnak. Semmi gondom nincs azzal, ha valaki kritizál, ha valakiről tudom, hogy nem kedvel, de sportszerű és nem akar rosszat. Van ilyen is, ezeket az embereket örömmel látom magam körül, még ha nem is vagyunk barátok. Ők nem piócák, ők jó társak ebben az életben.

Én nem mondom, hogy mindenkit szeretek. Vannak, akik közömbösek és vannak, akiket kifejezetten utálok. Valójában nem őket utálom, a tulajdonságaikat utálom. Elsősorban rosszakaró, rosszindulatú emberek ezek. Illetve azt nem bírom még, ha hazudnak, attól teljesen kiábrándulok. Ha valaki egyszer hazudik, akkor vége van mindennek. Megmondanám, ha nem így lenne, de én soha nem kívántam senkinek azt, hogy valami ne sikerüljön neki. Még a leggusztustalanabb, kétszínű, hazudós nővéreknek is mindig azt kívántam, hogy legyen jobb az életük, szedjenek össze egy normális faszit és higgadjanak le, még a legagresszívabb műtősnőnek is azt kívántam, hogy jöjjön rendbe az élete. Sok hibám van, de ha jól tudom, soha nem kívántam senkinek rosszat. Ne legyek álszent, időnként megnyugtató tud lenni, ha valami nekem nem sikerül és másnak sem, ilyen értelemben néha jólesik ilyesmit hallani, de ilyenkor sem annak örülök, hogy másnak rossz, hanem csak annak, hogy nem vagyok egyedül. Ez csak egy ilyen szerencsétlen pszichológiai reakció. Ezek a piócáim viszont sajnos azt hiszem, hogy tényleg rosszat akarnak nekem. Nem tudom, hogy miért, ugyanis akárhogy is próbálok visszaemlékezni, nem ártottam egyiknek sem. Még csak meg se bántottam őket. Van olyan, akit a hülyeségemből (és a figyelmetlenségemből) kifolyólag egyszer tökre megbántottam, barátok vagyunk. De ezek...

Az irigység viszont nem tesz jót az emberi kapcsolatoknak, nekem rengeteg kapcsolatom ment rá az irigységre. Nehéz helyzet, arról nem tehetek, ha valaki irigy rám és ezt nem tudja kezelni, ezt nem nagyon lehet feloldani. Biztos van valami trükk, amivel csillapítani tudtam volna ezt az érzést, de nem akarok hazudni, hát ha valaki nem bírja elviselni, hogy egy bizonyos életszakaszban nekem jobban megy a szekér és emiatt haragszik rám, azzal nem tudom, hogy mit kell csinálni. Nekem nincs Pro Scientia aranyérmem, de nem irigylem azoktól, akiknek van. Olyan fiút viszont ismerek, aki sokra vitte, jóval többet tett le az asztalra nálam, de már diákkorában is állandóan hazudott arról, hogy mire pályázik és mire nem, nehogy én is tudjak adott lehetőségről. Elég nevetséges volt, amikor egyértelműen kiderült, hogy előző nap az arcomba hazudott, de ez sokkal kevésbé bánt, mint amikor valaki direkt rosszat akart nekem. Nem haragszom rá (még valahol elismerésnek is veszem, hogy tartott tőlem) és őszintén remélem, hogy kiemelkedően sikeres lesz, ehhez megvan a tudása, a tehetsége és a szorgalma is. Valószínűleg hallunk még róla. Kár, hogy a személyisége nem tudott nagyvonalúbb lenni, de biztos rendkívül fontos volt neki ez az egész, engem nem zavar.

*****

A szüleim nem diplomások. Anyukám estin végezte a gimnáziumot, mellette dolgozott. Ketten éltek a nagymamámmal, nem volt pénzük, nem is nagyon volt más választása. A házban laktak gazdagék, volt zongorájuk, Anyukámnak pedig komoly zenei tehetsége, de nem engedték meg neki, hogy gyakoroljon a zongorájukon, pedig osztálytársa volt a lányuk. Na ők például értelmiségiek voltak. Nem lett Anyukámból zenész, nem végzett egyetemet, mégis sokkal műveltebb és elegánsabb, mellesleg százszor jobb a stílusa, mint a legtöbb egyetemet végzett ismerősömnek, akik hiába teljesítenek jól az IQ-teszteken, egyszerűen nem intelligensek. Nem volt gyerekszobájuk, mondhatnám úgy is, hogy surmók. Tisztelet a kivételnek persze, de siralmas, milyen állapotban van ma Magyarországon az értelmiség. A múltkor egyetlen ember sem tudta a szülőszobán, hogy Gustav Mahler zeneszerző volt. Nem én hoztam fel a témát, hanem egy kollégám, én csak figyeltem, hogy basszus tényleg senki sem tudja. De hát nem csak ez, alapvető udvariasság nem sikerül. Zsinórban.

Most, hogy ennyit gondolkoztam ezen az egész értelmiségi versus nem értelmiségi kérdésen, talán nem túlzás, hogy ennyi selejtet soha egyetlen közösségben sem ismertem meg, mint mióta bekerültem az intellektuális elitbe. Mindenki ért valamihez persze, elég jól értenek ezekhez a dolgokhoz, de emberileg lehangoló. Állítom, hogy a kétkezi munkások között jó eséllyel több egyenes és megbízható embert össze tudnék szedni, mint a társadalomnak ebből az állítólagos elitjéből. A sportban nem mindenki volt a tanulás bajnoka, de hogy sokkal inkább lehet számítani azokra az emberekre, mint az okostojásokra, abban teljesen biztos vagyok. A legrosszabb az egészben, hogy mindegyik megmagyarázza, hogy miért hülye.

A TED kiváló élmény volt, abszolút nem tartozik ebbe a sorba, de emlékezetes volt az a feminista csaj, aki többször elmondta, hogy milyen magas az íkúja, majd folyamatosan ijesztően kirekesztően és lesajnálóan nyilatkozott azokról a társadalmi csoportokról, akik szerinte kirekesztőek pusztán azért, mert nem érnek fel azokba a szellemi magaslatokba, ahol ő jár. Ott álltam mellette és S. docensre gondoltam, aki egyszer azt mondta, hogy Csillagom, mi ezt annak idején úgy intéztük el, hogy kiszálltam a medencéből és kaptam egy marha nagy pofont. Azóta le van törve a fogam. Ez mindig emlékeztet, hogy ne legyek hülye. 

Most például lett egy olasztanárom, akit azzal a kísérőszöveggel ajánlottak, hogy az apukája és az anyukája is milyen jó helyeken dolgozik, jó lesz. Mivel nem a tanár kérkedett ezzel és nem tehet róla, hogy más mit mond rá, ezért vele fogok tanulni, de ilyenkor átfut az agyamon, hogy vajon engem hogyan ajánl majd az illető potenciális betegeknek. Megemlíti-e vajon, hogy ismerem S-t, a neves befektetőt, vagy T-t, aki az XY cég ügyvezetője, tehát hozzám jöjjön citológiára mindenképp, mert még jól jöhetek neki. Értem én, hogy a világ így működik, de hát csodálkozunk, hogy jobban esik sortban és bikinifelsőben egy jó velős pirítós a szomszés lánnyal? Még az is jobb ennél, amikor aggódó tekintetű nyolcévesek nézik a partról, ahogy balfaszkodok kikötésnél, mert motor nincs, ellenben váltakozó irányú szembeszél, az van. Meg agyvérzéshez közelítő edző a parton, az is van. Ez az élet, mindig mondom.

Ismerek néhány szerencsétlent - jellemzően fiúkat egyébként, ez is érdekes -, akiket rendesen megnyomorított a szuperértelmes családja. Mindegyik orvos dinasztia gyermeke, az egyik rendesen belebolondult, hogy erőltették neki az orvosit, odáig ment a dolog, hogy még jó, hogy nem halt meg, a másik pedig ahogy lediplomázott, olyan messzire menekült az egészségügytől, amennyire csak tudott. Az egyik testvérével egy Balaton-felvidéki étteremben összefutottam néhány hete. Elég jóban voltunk, együtt jártunk egyetemre. Lenyomtunk valami teljesen groteszk small talk-ot, majd amikor megkérdeztem, hogy mi van a sráccal, hirtelen kitért a válasz elől, mondott valamit, de látszott, hogy nem akar róla beszélni. Biztos kínos, hogy nem lett belőle harmincéves korára adjunktus PhD-vel és BMW-vel. Annyira szomorú. Még szomorúbb, hogy ez a lány is behasalt ennek a borzalmas irányzatnak, nem ilyen volt. Az mondjuk sokat elmond, hogy népviseletben házasodott. Mindenki megőrül előbb-utóbb.

*****

Az autózásban egy csomó járulékos jó dolog van, ami meglepett. Kifejezetten ajánlom például szingli lányoknak, hiszen mióta autóm van, állandóan ismerkedem. Fél éve vezetek és ismerkedtem autómosás közben, dugóban, szervízben, sőt egyszer randira hívott a benzinkutas is. Ha én ezt tudom, előbb megcsinálom a jogsit.

További előny a beszélgetés. Az autó otthonos, kicsi tér, menet közben pedig az ember tekintete kellemesen megpihenhet az út melletti látnivalókon, így sokkal közlékenyebb mindenki. Ráadásul valamit megfogadtam már évekkel ezelőtt: ha nekem egyszer autóm lesz, én mindenkit hazaviszek, akivel közös programot szerveztem és nincs autója. Annyira kisstílű dolog valakit kitenni a metrónál, amikor egy tízperces kerülővel a legtöbb embert haza lehet dobni, hogy én ezt nem vagyok hajlandó megcsinálni.

Emlékszem, pár barátnőmmel ősszel egy vacsiról úgy mentünk haza, hogy beültünk négyen az autóba és a fél várost körbejártuk, mire mindenkit kitettünk a lakásánál. Én voltam az utolsó utas, majdnem egy órája mentünk már jobbra-balra a városban és éjfél volt. És? Ráértünk, közben pedig baromi jót dumáltunk. Ha én valakivel olyan viszonyban vagyok, hogy szabadidős programot szervezek vele, akkor szívesen hazaviszem. Tényleg. Néhány hete egy másik barátnőm egy órát ült az autóban azután, hogy megálltam a házuk előtt. Előtte együtt vacsoráztunk, elcsevegtünk viszonylag napi dolgokról. Amikor leállítottam a motort a ház előtt és már menni kellett volna, akkor kezdődött a beszélgetés. Amikor kiszálltunk, csak akkor vettük észre, hogy tiszta pára lett az összes ablakom, annyira beszéltünk.

Azt pedig már különösen várom, hogy egy éves legyen a jogsim, akkor ugyanis bérelhetek majd autót és már előre nézegetem az autókölcsönzőket. Ha időben foglalok, akkor automata kabriót is lehet normális áron bérelni Dél-Olaszországban és ha arra gondolok, hogy elindulunk Nápolyból, útba ejtjük Sorrentót, Positanót, lecsúszunk Calabriáig, hogy átkompozzunk Szicíliába, hát... Akkor legyen akármennyi pióca az agyamban, elkap az életérzés és mindenki nézheti a hátamat (ahogy megpörgetem a slusszkulcsot, beülök a kabrióba és lassan elhajtok egy tengerparti szerpentinen a déli naplementében, miközben Renato Carosone szól a hangszórókból).



*  Természetesen személyes elfogultságról van szó, szeretjük a déli partot is. Főleg, hogy a Fiúnak oda vannak kötődései.

2017. július 27., csütörtök

Jódolgában már nem tudja...

Hosszas mérlegelés után, miután ma a Fiú is hozzájárulását adta telefonon és az oktatóközpont munkatársa érdeklődésemre megnyugtató válaszokat adott (és elsőre felvették a telefont), beadtam jelentkezésemet. Szakmát tanulok.

Nem fogom megmondani, hogy pontosan mit, de annyit elárulok, hogy köze van a gasztronómiához.

2017. július 15., szombat

Még azt is utálom,

hogy nem tudok mást mondani, mint primitív közhelyeket.

Alapvetően komoly problémáim vannak azzal, hogy feldolgozzam azt, hogy egyszer meghalunk és nem lehet mindenki itt örökké, de a gusztustalan, undorító, sunyi kis szar betegségek és az élet megmagyarázhatatlan igazságtalanságai különösen ki tudnak zökkenteni a jókedvemből.

Hosszú idő után néhány napja újra meghallgattam ezt a zenét, nem gondoltam, hogy ilyen hamar aktuálissá válik. Bárcsak soha ne lenne ez.

2017. július 8., szombat

Büszkeség és balítélet

Sokkal szilárdabb a szabadságba vetett hitem annál, mint hogy hagyjam magam terrorizálni olyan emberek által, akik tőlem független okokból belelátnak a megnyilvánulásaimba olyan dolgokat, amik nincsenek benne. Remélem, ez érthető, ennél világosabban nem tudom megfogalmazni.

Többször elmondtam már ezen a blogon is, hogy engem minden érdekel és bár senki nem veszi komolyan, most is csak meg tudom erősíteni, hogy ha valakinek van kedve, én a legnagyobb örömmel meghívok bárkit egy málnaszörpre, akinek van kedve beszélgetni. Nincsenek korlátok, az illető lehet meleg, heteró, cigány, náci, zsidó, eszkimó, árja, tök mindegy. Azt nem ígérem meg, hogy egyet is értek vele, de a beszélgetésnek nem az a célja, hogy a végén egyetértsünk, én direkt szeretek olyan emberekkel beszélgetni, akikkel nem értek egyet. Tőlük lehet a legtöbbet tanulni. Jó, lehetőleg ne akarjon megölni egy sötét sikátorban, azt megköszönöm, de egyéb feltételek nincsenek.

Azt is elmondtam már, hogy értem, hogy az LMBTQ emberek milyen jogokat szeretnének (bár szerintem a pride-ból ez nem derül ki) és kívánom nekik, hogy sikerüljön a lehetőségeket megteremteniük maguknak és teljes életet élniük, jogilag is. Ha engem valaha valaki meg fog kérdezni ebben az ügyben, azt fogom mondani, hogy támogatom a törvény előtti egyenlőségüket. Akkora elköteleződést viszont az ő ügyük mellett nem érzek, hogy elmenjek velük felvonulni. Ha elmennék, azért tenném, mert jó a zene, tetszik a program, épp arra járok, vagy valaki megfűzött, hogy menjek el vele. A rehab critical mass-re valószínűleg előbb elmennék, de ez nem jelenti azt, hogy bármi kifogásom van a melegekkel szemben. Ha már itt tartunk - tudom, hogy nem sok mindenkit érdekel -, de kicsit bántja az igazságérzetemet, hogy nekem magyarázkodnom kell bizonyos körökben amiatt is, ha azt mondom, hogy megbuzult a tévé, míg ugyanezen körökben más büntetlenül röhöghet a Buzibár, Buzis dal és hasonló dolgokon, de Anyukám rég megmondta, hogy az élet nem igazságos.

Nem sokkal a felvonulás előtt a Bigfish-ben kajáltunk és csak udvarias és segítőkész rendőrökkel találkoztunk. Később olvastuk az interneten, hogy teljesen zavartalanul lement az egész egy alternatív útvonalon, nem kellettek kordonok, a rendőrség szemmel láthatóan jól kezelte az ellentüntetőket, az index is alig bírt összevakarni egy kétperces videót két neonáciról, de néhány bazmegen kívül semmi botrányos nem történt, még egy pofon sem csattant el. Persze volt a melegek részéről egy kis - szerintem teljesen kontraproduktív* - orbánozás, volt néhány, csoportban buzizó ellentüntető tábor, de semmi igazán említésre méltó nem történt.

Én ennek nagyon örülök. Mindig is azt gondoltam, hogy akkor fog közelíteni Magyarország az általam valódinak értelmezett szabadság felé, amikor már nem hoz lázba senkit ez az egész műsor. Amikor a jogokért nem az utcán kell harcolni, hanem egy pohár szénsavmentes ásványvíz mellett, amikor Mariskát és Lalit nem zaklatja fel, hogy három meleg és két leszbikus végigsétál az Andrássy úton és igazából a melegek és leszbikusok sem érzik fontosnak, hogy mindenki lássa, hogy ők melegek. Most felcsillant a remény, hogy Magyarország minden hátráltató tényező (szélsőjobb, szélsőbal, kormányzati kommunikáció) ellenére mintha elindult volna ezen az úton.

Apropó kormányzati kommunikáció. Van egy ismerősöm, aki sok politikust ismer és néhány hete több napot együtt töltöttünk. Lehet, hogy borzasztó naiv vagyok, de eddig tényleg azt hittem, hogy a KDNP-sek keresztények (mármint a Magyarországra sajnos annyira jellemző, rosszul értelmezett kereszténységet hívő pózoló emberek), de állítólag a politikában semmi sem szent és szó sincs semmilyen meggyőződésről, kő kemény politikai érdekek vannak és csak az számít, hogy hány szavazatot tudnak behúzni a következő alkalommal. 

Azzal, hogy a Jobbik a középre húzásával a szélsőjobbos szavazatok egy részét elveszíti, szabad préda keletkezett a fidesznek és most nagyon ügyesen próbálják megtalálni azt az érzékeny egyensúlyt, amivel a mérsékeltebb, értelmesebb szavazótábor még megtartható (tessék, nyitunk egy kóser vágóhidat az askenázi főrabbival közös fotón mosolyogva, hát nincs itt semmi antiszemitizmus, toljuk mi a zsidókat), de megnyitnak egy olyan vonalat is, amire szerencsés esetben ráharap a szélsőjobb (Schvartz Soros György akarja itt manipulálgatni az országot, khm). Nem rossz gondolat, de szerintem minden kommunikációs tehetsége ellenére ennyire kétfelé nem fog tudni kommunikálni még a fidesz sem, én egyszerűen nem hiszem, hogy ezt a két lovat egyszerre meg fogják tudni ülni. Az egyetlen - és legerősebb - szél, ami kitartóan tolja a fidesz hajóját, az a továbbra is a teljesen impotens ellenzék, nincs életerős alternatíva.

Sokan mondják, hogy ez a fajta kormányzati kommunikáció (a sorosozós) veszélyes, mert gyűlöletet szít. Én mindig is két dolgot gondoltam és gondolok most is. Az egyik, hogy a gyűlöletet nem egy plakát vagy egy nyilatkozat fogja megalapozni, hanem a krónikus frusztráció, ami elsősorban a rossz életminőségből adódik. Szeretnék hinni benne, hogy ennek fenntartásában nem érdekelt a mindenkori politikai elit. A másik, hogy felnőtt ember el tudja dönteni Orbán Viktortól függetlenül, hogy utál-e valakit, vagy sem. A tapasztalat persze nem engem igazol, én ezt pontosan tudom, ettől függetlenül nem tudok nem hinni abban, hogy az emberekben megfelelő kritikai érzék van ahhoz, hogy ne fogadjanak be kontrollálatlanul mindent, amit feléjük kommunikálnak. Én egyébként azt gondolom, hogy nem kell szeretni sem Soros Györgyöt, sem a zsidókat és alapvetően azzal sincs bajom, ha valaki megfelelő kontextusban egy vita során kifejti, hogy mi a baja Sorossal vagy a zsidókkal, de a közhangulat szempontjából valóban nem szerencsés teljesen indokolatlanul, kontextus nélkül, óriásplakátokon olyan graffitikat hagyni, hogy mocskos zsidók. 

Ugyanezt gondolnám, ha cigányokról, melegekről, menekültekről vagy erdélyi magyarokról lenne szó, noha nekem is vannak különféle viszonyulásaim és a szabadság jegyében hiszek benne, hogy mindenkinek lehet (akár rossz) véleménye kisebbségekről és ez nem jelent törvényszerűen rasszizmust vagy előítéletességet. Pontosabban előítéletességet jelent, de az előítéletesség nem törvényszerűen rossz, sőt szerintem kifejezetten élettani jelenség és semmi rosszat nem jelent, amíg felismerjük és a helyén kezeljük. Én nem hiszek benne, hogy létezik előítéletektől mentes gondolkodás. Az önmagát előítéletektől mentesnek nevező személy többnyire csak annyit tesz, hogy felismeri a saját előítéleteit és tudatosan figyelmen kívül hagyja, illetve kifelé gyorsan letagadja azokat, ezt a készségét pedig annyira a tökélyre fejleszti, hogy egy idő után talán már nem is tudatosulnak az előítéletei (legalábbis bizonyos csoportokkal szemben, a legtöbb úgynevezett előítéletektől mentes személy egy csomó előítélettel bír, csak jellemzően nem a klasszikus csoportokkal szemben). Gyakorlással valószínűleg elérhető, de nem látom túl sok értelmét, az embernek azért van intelligenciája, hogy szortírozza, feldolgozza, értelmezze az érzelmeit és a gondolatait, nem kell azokat elsorvasztani.

Szóval nem látom még pontosan, hogy mi lesz a fidesz újfajta kommunikációjának a csúcspontja, de abban nagyon bízom, hogy minden krónikus frusztráció és etilizmus ellenére ez az ország be fogja bizonyítani, hogy nem rossz emberekből áll. Bebizonyította a prájd kapcsán is.   

Még a vizes vébéről akartam írni. Ha már szóba került a csengelei kóser vágóhíd, úgy tudom, az 2,8 milliárd forintból épült, az ideiglenes műugrótorony pedig 2,1 milliárdból. Szerintem érezhető, hogy itt valami nem kerek, persze ezzel nem mondok újdonságot. Hozzá kell tenni, hogy marha jól fog kinézni a műugrás a Duna-parton, az egyedüli aggályom, hogy mit csinálnak, ha a műugró versenyek idejében szakadni fog az eső vagy viharos szél lesz. Na persze nem erről akarok írni, hanem arról a vitáról, amit a Fiúval folytattam a vizes vébé és az olimpia kapcsán.

A Fiú, úgy mint körülbelül mindenki a környezetmben, ki van akadva az úszó vébére. Én mint sportot, versenysportot és nagy sporteseményeket kedvelő, sportolókért rajongani tudó ember ezt nagyon szomorúan veszem tudomásul, mert mindig úgy érzem, hogy igazságtalanul mérges mindenki a sportágakra és a sportolókra. A sportszövetség már más kérdés, a szövetségek munkája politikai és semmi köze a sportágakhoz, sokkal inkább a pénzhez és a hatalomhoz van köze. A legtöbb sportoló maga sem szereti a saját szövetségét, de sajnos nem sokat tehetnek, még Ronaldo vagy Messi sem tud érdemben beleszólni a FIFA bizniszeibe. Éppen ezért tartom kiemelt fontosságúnak Hosszú Katinka határozott fellépését először a MÚSZ, majd a FINA ellen, ez sokkal többről szól(hat), mint egy nagyszájú bajai lány egyéni akciózgatásáról és fontos lenne, hogy sokan odaálljanak mellé, még ha részletekben nem is értenek vele egyet. Nekem eléggé úgy tűnik, hogy Hosszú le akarja törni a szövetségek szarvát és ha ez sikerülni fog neki, akkor az egy jótékony folyamatot indíthat el az egész sportvilágban, sportágaktól függetlenül.

Na de visszatérve a vizes vébére, nyilvánvalóan sokszoros áron készül el minden (már ha egyáltalán elkészül), valószínűleg ennek a töredékéből is bőven ki lehetett volna hozni a szükséges fejlesztéseket - magasabb színvonalon. Én szeretném legalább itt, most, egyszer rögzíteni azt a tényt, hogy ez nem a sport hibája és ezért nem a sportágra, nem a vizes vébére, hanem a gátlástalanul sokat kilapátoló politikusokra és üzlettársaikra kell haragudni. Meggyőződésem, hogy egy tisztességesen megrendezett vizes világbajnokságból rengeteget profitálhatott volna ez az ország, anyagilag is. Én még egy tisztességesen és korszerűen, nagy odafigyeléssel megrendezett olimpiát sem gondolok biztos gazdasági öngyilkosságnak, nyilván az még sokkal több felkészülést és fegyelmet igényelt volna, de abban is hiszek, hogy azt is meg lehetett volna csinálni úgy, hogy nyerjünk vele. A vizes vébét is meg lehetett volna csinálni így. Egyedül az a feltétele, hogy hozzáértő és tisztességes emberek szervezzék a munkát az első árajánlat kéréstől a kivitelezésben közreműködő utolsó alvállalkozóig. Az, hogy ez a feltétel nem teljesül ebben az országban, az egyik sportágnak sem a hibája és egyetlen versenynek sem a hibája. Ez a politika hibája. Kár érte. Reménykedem abban, hogy mindettől függetlenül egy kicsit azért tudunk majd örülni a vizes sportok szépségeinek, nagyon jót tenne az mindannyiunknak. 

* Szerintem a hosszú távú cél érdekében mindenképp szerencsésebb lett volna (párt)politika-függetlenné tenni a megmozdulást, persze ez nehéz úgy, ha az összes párt pro vagy kontra megnyilatkozik már a vonulás előtt.

2017. július 2., vasárnap

Mellettem másokat, hozzám hasonlókat látok: megkérdem tőlük, vajon ők többet tudnak-e nálam

Olyan jó lenne, ha röviden és frappánsan meg tudnám írni azt a sok mindent, ami itt kavarog. Azt hiszem, nem lehet. Annyira komplex és annyira árnyalt, hogy még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy a Fiú érti. Hát hogy értessem akkor meg olyanokkal, akik hetente egyszer benéznek erre a blogra, írtam-e valami baromságot megint.

Nem akarok nyavalyogni, az improduktív és kiábrándító, de néha azt hiszem, fontos lenne megérteni, hogy mi történik. Nem sokkal azelőtt, hogy megismertem a kis szerelmemet, elkezdtem franciául tanulni. Az volt a tervem, hogy többé-kevésbé használható angol, olasz és francia nyelvtudással állást kapok Monte-Carlóban. Isten tudja, hányszor néztem végig ezt a videót, mindig ezzel próbáltam fenntartani a lelkesedésemet a nehéz pillanatokban. Működött, hiszen ebben a videóban minden benne van, amire vágytam. Aztán jött a Fiú, én pedig abbahagytam a franciát és úgy tűnik, én már nem megyek a Károly-hegyre.

Nagyon akartam orvos lenni. Itt, ebben az országban. Még a lehullot vakolatot és a koszos köpenyt is romantikusnak találtam, úgy éreztem, hogy ez valami furcsa szenvedély, ami nem enged szabadulni. Azt hiszem, elég sok hibám van, de az egy kétségtelen erényem, hogy nem verek át senkit. Nem hazudok. Én soha nem éreztem magamban őrült altruizmust. Soha nem tudtam azt mondani, hogy elsősorban azért jöttem az orvosi egyetemre, mert segíteni akarok embereken. Valahol ez is ott volt a sorban, de nem ez volt a fő hajtóerő. Azt hiszem, talán a kíváncsiság hajtott. Tudni akartam az egészet: a molekulákat, a sejteket, hogy miért mozog a szám, ha beszélni akarok, hogy mi történik, ha görcsöl a hasam, hogy egy vírus hogyan tudja elérni, hogy negyven fokos lázam legyen és fájjanak az izmaim. Meg akartam érteni ezt a világot. Mélyen, az utolsó hidrogénhídig. 

Kíváncsi voltam az emberekre is. Az életre. A halálra. A születésre. Ott akartam lenni. Látni, tudni akartam, hogy milyen az, amikor valaki él, milyen, amikor meghal, hogy van ez az egész. Meg akartam érteni, hogy mi ez az élet és azt hiszem, én a dolgokat csak akkor kezdem el érteni igazán, ha megértettem a fizikai jellemzőiket, az anyagon kívüli jellemzőkkel csak akkor tudok foglalkozni, ha az anyagot értem. Emlékszem, amikor mentőztünk, vagy amikor elkezdtem háziorvosi ügyelni a dimploma után, az volt az egyik legérdekesebb az egészben, hogy bemehettem egy csomó lakásba. Láthattam, hogyan élnek az emberek. Láthattam, hogyan viszonyulnak egymáshoz. Idegen emberek, mindenfélék. Láttam rengeteg otthont, elképesztő gazdagságot és nyomasztó szobákat. Láttam náthától rettegő huszonéves fiatalokat és haldokló embereket. Jártam különböző ápolóotthonokban, láttam a folyosókat, a szobákat, a társalgót, a kényszermozgásos srácot, a halott nénit az alagsorban. Láttam idős házaspárokat végtelen szeretetben és láttam hideg és feszült családokat, ahol a konfliktus megoldása egy kórházi beutaló lett volna. Láttam háborús bűnöst és kiütéses csecsemőt, hátsó fali infarktust pacemakeres betegnél, állkapocstumorból akutan vérzőt, súlyos Alzheimer-kórost, aki félrenyelte a levesét, negyven év körüli Down-kórost, nem gyógyuló lábszárfekélyt, csellóművészt lumbágóval, pszichiátriai beteget, akitől kaptam ajándékba egy sapkát, és még folytathatnám a sort hosszasan. Láttam embereket, akik érdekesek, viccesek, visszataszítóak, hálásak, agresszívak voltak, azt hiszem, sokat alakult a világnézetem ezekben az időkben, tök jó, hogy csináltam. Nagyon élveztem, izgalmas és változatos volt, meg persze baromi rizikós is. Soha nem tudhattuk, mi jön aznap este.

Közben elkezdtem a szakmámat is. Érdekes, hogy arra egyáltalán nem emlékszem, hogy kinek a szülését vezettem le először, egyszerűen fogalmam sincs. Az első császáromra sajnos emlékszem, borzalmas volt, a csaj semmit nem hagyott, sem a gerincközeli érzéstelenítést, sem a katéterezést, inkább nem is részletezem, a lényeg, hogy nem lett szövődmény.

Aztán valami történt, megtanultam az alapokat és többre kezdtem vágyni. Még éreztem ugyan a koszos köpeny romantikát, de már azt is éreztem, hogy itt valami nem kerek. Hogy itt nem mindenki a koszos köpeny romantika szellemében és a tudományosan megalapozott döntések intellektuális magabiztosságában éli az életét, ráadásul megtudtam néhány illúzióromboló tényt és elkezdtem beszélgetni olyan kollégákkal, akikben éreztem erre fogadókészséget. A legtöbben azt mondták, hogy menjek külföldre. Elkezdtem gondolkozni, hova menjek, Angliát nem szeretem, az USÁ-ba klinikusként nagyon macerás, Európában inkább valami mediterrán régió tetszett volna, de Olaszországba nem kell orvos, Monaco viszont jó kis kompromisszumnak tűnt és előbb-utóbb talán egy állást is tudtam volna szerezni. Aztán jött belföldről egy lehetőség, ami országon belül megadott volna elég sokat abból, ami miatt én el akartam menni. Így maradhattam a családom mellett, plusz akkor már a Fiút sem szívesen hagytam volna itt. Ez a belföldi lehetőség be is jött, ennél jobb helyen nem nagyon lehetnék most az országban és mióta itt dolgozom, azóta nem is akartam külföldre menni orvosként. Valami azonban azóta is zavar. Hiába dolgozom kulturált körülmények között és az állami egészségügyön kívül, mégis zavar ez az egész balkáni életérzés, zavar, hogy nincs meg a koszos köpeny romantika*. Zavar, hogy országos, állami szinten nincs meg az a tudatosság, az a profizmus** (szintén tisztelet a kivételnek), ami kellene ahhoz, hogy úgy érezzem nap mint nap, hogy jó az, amit csinálunk. Nem mi a munkahelyünkön, hanem mi, magyar orvosok.

Hogy miért nincs romantika, miért nincs tudatosság és profizmus, annak persze ezer oka lehet, kezdve az abnormális túlterheltségtől a pénzhajhászáson és/vagy kiégésen és/vagy lustaságon keresztül a szimpla igénytelenségig. Engem nem nagyon érdekel, hogy miért nincs, a lényeg, hogy nincs. A lényeg, hogy sajnos hazai oktató-kutató centrumok sok szempontból harmincéves lemaradásban vannak a világelithez képest, holott azt képzeljük magunkról, hogy erős és büszke európai ország vagyunk. De komolyan, nem vagyok benne biztos, hogy akár csak a szakmában mindenki számára világos, hogy kínosan leköröztek minket.

Ez zavar azért, mert én személyesen nem tudok ebben a közegben kiteljesedni szakmailag, és zavar azért, mert a magyar betegek emiatt korszerűtlenül vannak ellátva. Van persze egy csomó olyan dolog, amit külföldön is pont úgy látnának el, mint itt, sőt néhány dologban még talán jobb is a magyar gyakorlat, mint egyik-másik nyugati ország gyakorlata, de nagyon sok mindenben viszont olyan lemaradásban vagyunk, amire nincs magyarázat. Ráadásul a lemaradás szerintem nem csökken, hanem egyre növekszik.

Honnan jött ez most megint elő? Most voltam egy kongresszuson és az utolsó nap komolyan szar kedvem lett, amikor hatszázhuszonnegyedszerre is átgondoltam, hogy totálisan reménytelenek vagyunk. Viszonylag kis esélyét látom annak, hogy tíz év alatt megháromszorozódik az egészségügyben dolgozó, szakképzett kisegítő személyzet létszáma és megértjük, hogy nem kell a kukazsákok cseréjéhez is orvos, plusz fizetnek annyit, hogy az orvos ne az extra magánrendelésén és a privát szülésein akarjon meggazdagodni. Ha így lenne, akkor akár még be is hozhatnánk a lemaradást. Tegnap este egy esküvőn voltunk***, volt pár kolléga és elég nagy volt az egyetértés abban, hogy sok minden nem anyagi vagy infrastrukturális kérdés, hanem egyszerűen mentalitás kérdése. Nincs itthon dinamizmus. Nem megyünk az új eredményekkel. Félünk és bizalmatlanok vagyunk az evidenciákkal szemben. Olyan állásfoglalásokat ad ki a szakmai kollégium, olyan dolgok vannak leírva a friss kiadású tankönyvben, amivel nem korszerűvé tesszük az ellátást, hanem ordas nagy öngólokat lövöldözünk, amivel csak akadályozzuk a fejlődést. Ez rossz nekünk és rossz a betegeknek.

A kongresszuson 92 országból volt jelen körülbelül 2000 résztvevő. A legnagyobb rocksztárok tartottak előadást és vitatkoztak azon a területen, amivel én is foglalkozom. Rendkívül inspiráló napok voltak, ezekkel az emberekkel együtt gondolkozni önmagában örömet okoz. Ha csak néhány napra is, de része lenni a világelitnek, az baromira doppingol (engem legalábbis). Van egy nagyon menő csaj, fiatal kora ellenére hihetetlen teljesítmény van mögötte, egyik ebédnél azt mondta, nyugodtan írjak neki egy e-mailt és menjek vissza Londonba (ott találkoztunk már korábban). Hát ha nem utálnám Londont annyira, mint amennyire utálom, akkor még az is lehet, hogy komolyan elgondokoznék rajta. Az utolsó ebéd után ültem a főnököm mellett, iszogattuk az almalevet és jól fejlett politikai érzékemmel azt mondtam neki, hogy néha úgy érzem, ki kellene mennem külföldre és ezekkel az emberekkel kellene dolgoznom. Aztán gyorsan hozzátettem, hogy Magyarországon nem lehetnék jobb helyen, mint ahol most vagyok (és ezt egyébként 100%-ig így is gondolom), de mivel a hazai akadémiai rendszerben elég komolyan csalódtam - és úgy tűnik, ez jobban megvisel, mint amire számítottam -, így néha elfog a vágy, hogy lenyomjak mondjuk a King's College-dzsal egy-két évet. Egyszerűen nem ugyanaz a műfaj egy (a világgal haladni kívánó és ezért tényleg mindent megtevő) hazai magáncentrum orvosaként dolgozni (ami hazai viszonylatokban toronymagasan a legjobb nekem) vagy a Johns Hopkins-ban/King's-ben/Charitén diktálni a divatot.

Nem sok szó esett egy fontos dologról. Megint csak az, hogy az én szakmai ambícióim, hogy nekem mi ad élményt, hogy intellektuális kihívás, hogy együtt gondolkodás öröme, megint mindenről szó esik, csak a betegről nem. Az elmúlt évek megtanítottak arra, hogy a megismerés, a gondolkodás és a felfedezés örömén túl meglepő módon tényleg vannak betegek is, akiknek végső soron profitálniuk kellene abból, amit mi itt kutatás és tudomány címén összebohóckodunk. Na most az a jó hírem van, hogy a világban néha azért történik olyan, hogy a nők és a magzatok profitálnak a kutatásokból.

Én szeretném, ha egy magzatnak Magyarországon 2017-ben ugyanolyan esélyei lennének, mint Londonban, Párizsban, Baltimore-ban vagy Berlinben. Ez most nem így van. Innen nem megyek tovább, mert rémesen hosszú lenne megfelelő árnyaltsággal kifejteni, hogy miért nem így van (benne van a politikától kezdve a munkaszervezésen, a szakmai kollégiumokon, az individuális jellemzőkön át a műhibaperekig minden és ez így együtt egy nagyon-nagyon komplex képet ad) és ez kivételesen nem az a téma, amiben szeretnék egyszerűsíteni vagy sarkítani. Az aggasztó az, hogy nem nagyon látok esélyt rá, hogy belátható időn (10-20 éven) belül ez lényegesen jobb lesz majd. De hát reméljük a legjobbakat.

Hogy ezt most miért írtam le, azt nem tudom.

Azt viszont tudom, hogy amikor Velencében voltunk és Buranóba hajóztunk, ezt hallgattam. Jó hangosan. A tengerillatú szélben, a napon, a hajón ültem és magam körül láttam azt az épített és természeti környezetet. Később becsuktam a szemem, napoztattam az arcom, figyeltem a tenger illatára, a hullámzásra és a zenére. Egyszer csak tudatosult, hogy ez a pillanat, ez a sokminden így együtt, ez olyan vegytiszta boldogság, ami egyszerűen kiemel a materiális világból és valami egészen furcsa, nehezen felejthető élményt ad. Szerintem ez megváltoztatja az agyat. Simán lehet, hogy molekulárisan vagy sejtkapcsolati szinten is, de hogy a gondolkozást megváltoztatja, az biztos. Aki soha nem élt át ilyet, aki csak a faluhatárig ment el és azt se tudja, hogy mi van a répaföldön túl, talán azt se tudja, hogy valaha létezett egy ember, aki mindenféle furcsa hangszerekre ilyen erőteljes zenéket írt, az egyszerűen el se tudja képzelni, hogy lehet máshogy élni. Arra gondoltam, milyen nagy baj az, hogy nem engedhet meg magának mindenki egy velencei kirándulást. Elkezdtem kiszámolni, hogy ha minden magyar állampolgárt két éjszakára kiutaztatnánk egy olcsó szállodába és elvinnénk őket hajóval Buranóra és közben a fülükbe raknánk Vivaldit, akkor az mennyibe kerülne az országnak. Arra jutottam, hogy megvalósítható lenne. Nem lenne olcsó, de annyi mindenre megy el őrült nagy összeg, hogy ez simán szóba jöhetne. Én komolyan erre költeném. Ha én lennék a miniszterelnök, erre költenék luxuspénzt, nem stadionra, mert komolyan hiszek benne, hogy óriási nagyot fordulna vele az ország sorsa. Jó irányba. Ezt egyébként csak érdekességből írtam, körülbelül annyira hasznos, mint az egész bejegyzés.

...azt felelik, hogy nem; és lám, mégis e tévelygő szerencsétleneknek elég volt megpillantaniuk maguk körül egy-két szemgyönyörködtető dolgot, s máris szívvel-lélekkel átadták magukat nekik.

* Néhány helyen biztos van, de én úgy érzem, hogy nagy átlagban nincs meg és abban sem vagyok teljesen biztos, hogy valaha is volt ilyen.
** Szintén tisztelet a kivételnek, természetesen vannak nagyon felkészült és kiváló szakemberek, most az átlag favágóról beszélek.
*** Ezúton is kívánunk minimum hatvan év szuper házasságot és pazar életminőséget a sugárzó mosolyú, gyönyörű asszonyságnak, valamint zavarba ejtően jóképű urának.