2017. július 15., szombat

Még azt is utálom,

hogy nem tudok mást mondani, mint primitív közhelyeket.

Alapvetően komoly problémáim vannak azzal, hogy feldolgozzam azt, hogy egyszer meghalunk és nem lehet mindenki itt örökké, de a gusztustalan, undorító, sunyi kis szar betegségek és az élet megmagyarázhatatlan igazságtalanságai különösen ki tudnak zökkenteni a jókedvemből.

Hosszú idő után néhány napja újra meghallgattam ezt a zenét, nem gondoltam, hogy ilyen hamar aktuálissá válik. Bárcsak soha ne lenne ez.

2017. július 8., szombat

Büszkeség és balítélet

Sokkal szilárdabb a szabadságba vetett hitem annál, mint hogy hagyjam magam terrorizálni olyan emberek által, akik tőlem független okokból belelátnak a megnyilvánulásaimba olyan dolgokat, amik nincsenek benne. Remélem, ez érthető, ennél világosabban nem tudom megfogalmazni.

Többször elmondtam már ezen a blogon is, hogy engem minden érdekel és bár senki nem veszi komolyan, most is csak meg tudom erősíteni, hogy ha valakinek van kedve, én a legnagyobb örömmel meghívok bárkit egy málnaszörpre, akinek van kedve beszélgetni. Nincsenek korlátok, az illető lehet meleg, heteró, cigány, náci, zsidó, eszkimó, árja, tök mindegy. Azt nem ígérem meg, hogy egyet is értek vele, de a beszélgetésnek nem az a célja, hogy a végén egyetértsünk, én direkt szeretek olyan emberekkel beszélgetni, akikkel nem értek egyet. Tőlük lehet a legtöbbet tanulni. Jó, lehetőleg ne akarjon megölni egy sötét sikátorban, azt megköszönöm, de egyéb feltételek nincsenek.

Azt is elmondtam már, hogy értem, hogy az LMBTQ emberek milyen jogokat szeretnének (bár szerintem a pride-ból ez nem derül ki) és kívánom nekik, hogy sikerüljön a lehetőségeket megteremteniük maguknak és teljes életet élniük, jogilag is. Ha engem valaha valaki meg fog kérdezni ebben az ügyben, azt fogom mondani, hogy támogatom a törvény előtti egyenlőségüket. Akkora elköteleződést viszont az ő ügyük mellett nem érzek, hogy elmenjek velük felvonulni. Ha elmennék, azért tenném, mert jó a zene, tetszik a program, épp arra járok, vagy valaki megfűzött, hogy menjek el vele. A rehab critical mass-re valószínűleg előbb elmennék, de ez nem jelenti azt, hogy bármi kifogásom van a melegekkel szemben. Ha már itt tartunk - tudom, hogy nem sok mindenkit érdekel -, de kicsit bántja az igazságérzetemet, hogy nekem magyarázkodnom kell bizonyos körökben amiatt is, ha azt mondom, hogy megbuzult a tévé, míg ugyanezen körökben más büntetlenül röhöghet a Buzibár, Buzis dal és hasonló dolgokon, de Anyukám rég megmondta, hogy az élet nem igazságos.

Nem sokkal a felvonulás előtt a Bigfish-ben kajáltunk és csak udvarias és segítőkész rendőrökkel találkoztunk. Később olvastuk az interneten, hogy teljesen zavartalanul lement az egész egy alternatív útvonalon, nem kellettek kordonok, a rendőrség szemmel láthatóan jól kezelte az ellentüntetőket, az index is alig bírt összevakarni egy kétperces videót két neonáciról, de néhány bazmegen kívül semmi botrányos nem történt, még egy pofon sem csattant el. Persze volt a melegek részéről egy kis - szerintem teljesen kontraproduktív* - orbánozás, volt néhány, csoportban buzizó ellentüntető tábor, de semmi igazán említésre méltó nem történt.

Én ennek nagyon örülök. Mindig is azt gondoltam, hogy akkor fog közelíteni Magyarország az általam valódinak értelmezett szabadság felé, amikor már nem hoz lázba senkit ez az egész műsor. Amikor a jogokért nem az utcán kell harcolni, hanem egy pohár szénsavmentes ásványvíz mellett, amikor Mariskát és Lalit nem zaklatja fel, hogy három meleg és két leszbikus végigsétál az Andrássy úton és igazából a melegek és leszbikusok sem érzik fontosnak, hogy mindenki lássa, hogy ők melegek. Most felcsillant a remény, hogy Magyarország minden hátráltató tényező (szélsőjobb, szélsőbal, kormányzati kommunikáció) ellenére mintha elindult volna ezen az úton.

Apropó kormányzati kommunikáció. Van egy ismerősöm, aki sok politikust ismer és néhány hete több napot együtt töltöttünk. Lehet, hogy borzasztó naiv vagyok, de eddig tényleg azt hittem, hogy a KDNP-sek keresztények (mármint a Magyarországra sajnos annyira jellemző, rosszul értelmezett kereszténységet hívő pózoló emberek), de állítólag a politikában semmi sem szent és szó sincs semmilyen meggyőződésről, kő kemény politikai érdekek vannak és csak az számít, hogy hány szavazatot tudnak behúzni a következő alkalommal. 

Azzal, hogy a Jobbik a középre húzásával a szélsőjobbos szavazatok egy részét elveszíti, szabad préda keletkezett a fidesznek és most nagyon ügyesen próbálják megtalálni azt az érzékeny egyensúlyt, amivel a mérsékeltebb, értelmesebb szavazótábor még megtartható (tessék, nyitunk egy kóser vágóhidat az askenázi főrabbival közös fotón mosolyogva, hát nincs itt semmi antiszemitizmus, toljuk mi a zsidókat), de megnyitnak egy olyan vonalat is, amire szerencsés esetben ráharap a szélsőjobb (Schvartz Soros György akarja itt manipulálgatni az országot, khm). Nem rossz gondolat, de szerintem minden kommunikációs tehetsége ellenére ennyire kétfelé nem fog tudni kommunikálni még a fidesz sem, én egyszerűen nem hiszem, hogy ezt a két lovat egyszerre meg fogják tudni ülni. Az egyetlen - és legerősebb - szél, ami kitartóan tolja a fidesz hajóját, az a továbbra is a teljesen impotens ellenzék, nincs életerős alternatíva.

Sokan mondják, hogy ez a fajta kormányzati kommunikáció (a sorosozós) veszélyes, mert gyűlöletet szít. Én mindig is két dolgot gondoltam és gondolok most is. Az egyik, hogy a gyűlöletet nem egy plakát vagy egy nyilatkozat fogja megalapozni, hanem a krónikus frusztráció, ami elsősorban a rossz életminőségből adódik. Szeretnék hinni benne, hogy ennek fenntartásában nem érdekelt a mindenkori politikai elit. A másik, hogy felnőtt ember el tudja dönteni Orbán Viktortól függetlenül, hogy utál-e valakit, vagy sem. A tapasztalat persze nem engem igazol, én ezt pontosan tudom, ettől függetlenül nem tudok nem hinni abban, hogy az emberekben megfelelő kritikai érzék van ahhoz, hogy ne fogadjanak be kontrollálatlanul mindent, amit feléjük kommunikálnak. Én egyébként azt gondolom, hogy nem kell szeretni sem Soros Györgyöt, sem a zsidókat és alapvetően azzal sincs bajom, ha valaki megfelelő kontextusban egy vita során kifejti, hogy mi a baja Sorossal vagy a zsidókkal, de a közhangulat szempontjából valóban nem szerencsés teljesen indokolatlanul, kontextus nélkül, óriásplakátokon olyan graffitikat hagyni, hogy mocskos zsidók. 

Ugyanezt gondolnám, ha cigányokról, melegekről, menekültekről vagy erdélyi magyarokról lenne szó, noha nekem is vannak különféle viszonyulásaim és a szabadság jegyében hiszek benne, hogy mindenkinek lehet (akár rossz) véleménye kisebbségekről és ez nem jelent törvényszerűen rasszizmust vagy előítéletességet. Pontosabban előítéletességet jelent, de az előítéletesség nem törvényszerűen rossz, sőt szerintem kifejezetten élettani jelenség és semmi rosszat nem jelent, amíg felismerjük és a helyén kezeljük. Én nem hiszek benne, hogy létezik előítéletektől mentes gondolkodás. Az önmagát előítéletektől mentesnek nevező személy többnyire csak annyit tesz, hogy felismeri a saját előítéleteit és tudatosan figyelmen kívül hagyja, illetve kifelé gyorsan letagadja azokat, ezt a készségét pedig annyira a tökélyre fejleszti, hogy egy idő után talán már nem is tudatosulnak az előítéletei (legalábbis bizonyos csoportokkal szemben, a legtöbb úgynevezett előítéletektől mentes személy egy csomó előítélettel bír, csak jellemzően nem a klasszikus csoportokkal szemben). Gyakorlással valószínűleg elérhető, de nem látom túl sok értelmét, az embernek azért van intelligenciája, hogy szortírozza, feldolgozza, értelmezze az érzelmeit és a gondolatait, nem kell azokat elsorvasztani.

Szóval nem látom még pontosan, hogy mi lesz a fidesz újfajta kommunikációjának a csúcspontja, de abban nagyon bízom, hogy minden krónikus frusztráció és etilizmus ellenére ez az ország be fogja bizonyítani, hogy nem rossz emberekből áll. Bebizonyította a prájd kapcsán is.   

Még a vizes vébéről akartam írni. Ha már szóba került a csengelei kóser vágóhíd, úgy tudom, az 2,8 milliárd forintból épült, az ideiglenes műugrótorony pedig 2,1 milliárdból. Szerintem érezhető, hogy itt valami nem kerek, persze ezzel nem mondok újdonságot. Hozzá kell tenni, hogy marha jól fog kinézni a műugrás a Duna-parton, az egyedüli aggályom, hogy mit csinálnak, ha a műugró versenyek idejében szakadni fog az eső vagy viharos szél lesz. Na persze nem erről akarok írni, hanem arról a vitáról, amit a Fiúval folytattam a vizes vébé és az olimpia kapcsán.

A Fiú, úgy mint körülbelül mindenki a környezetmben, ki van akadva az úszó vébére. Én mint sportot, versenysportot és nagy sporteseményeket kedvelő, sportolókért rajongani tudó ember ezt nagyon szomorúan veszem tudomásul, mert mindig úgy érzem, hogy igazságtalanul mérges mindenki a sportágakra és a sportolókra. A sportszövetség már más kérdés, a szövetségek munkája politikai és semmi köze a sportágakhoz, sokkal inkább a pénzhez és a hatalomhoz van köze. A legtöbb sportoló maga sem szereti a saját szövetségét, de sajnos nem sokat tehetnek, még Ronaldo vagy Messi sem tud érdemben beleszólni a FIFA bizniszeibe. Éppen ezért tartom kiemelt fontosságúnak Hosszú Katinka határozott fellépését először a MÚSZ, majd a FINA ellen, ez sokkal többről szól(hat), mint egy nagyszájú bajai lány egyéni akciózgatásáról és fontos lenne, hogy sokan odaálljanak mellé, még ha részletekben nem is értenek vele egyet. Nekem eléggé úgy tűnik, hogy Hosszú le akarja törni a szövetségek szarvát és ha ez sikerülni fog neki, akkor az egy jótékony folyamatot indíthat el az egész sportvilágban, sportágaktól függetlenül.

Na de visszatérve a vizes vébére, nyilvánvalóan sokszoros áron készül el minden (már ha egyáltalán elkészül), valószínűleg ennek a töredékéből is bőven ki lehetett volna hozni a szükséges fejlesztéseket - magasabb színvonalon. Én szeretném legalább itt, most, egyszer rögzíteni azt a tényt, hogy ez nem a sport hibája és ezért nem a sportágra, nem a vizes vébére, hanem a gátlástalanul sokat kilapátoló politikusokra és üzlettársaikra kell haragudni. Meggyőződésem, hogy egy tisztességesen megrendezett vizes világbajnokságból rengeteget profitálhatott volna ez az ország, anyagilag is. Én még egy tisztességesen és korszerűen, nagy odafigyeléssel megrendezett olimpiát sem gondolok biztos gazdasági öngyilkosságnak, nyilván az még sokkal több felkészülést és fegyelmet igényelt volna, de abban is hiszek, hogy azt is meg lehetett volna csinálni úgy, hogy nyerjünk vele. A vizes vébét is meg lehetett volna csinálni így. Egyedül az a feltétele, hogy hozzáértő és tisztességes emberek szervezzék a munkát az első árajánlat kéréstől a kivitelezésben közreműködő utolsó alvállalkozóig. Az, hogy ez a feltétel nem teljesül ebben az országban, az egyik sportágnak sem a hibája és egyetlen versenynek sem a hibája. Ez a politika hibája. Kár érte. Reménykedem abban, hogy mindettől függetlenül egy kicsit azért tudunk majd örülni a vizes sportok szépségeinek, nagyon jót tenne az mindannyiunknak. 

* Szerintem a hosszú távú cél érdekében mindenképp szerencsésebb lett volna (párt)politika-függetlenné tenni a megmozdulást, persze ez nehéz úgy, ha az összes párt pro vagy kontra megnyilatkozik már a vonulás előtt.

2017. július 2., vasárnap

Mellettem másokat, hozzám hasonlókat látok: megkérdem tőlük, vajon ők többet tudnak-e nálam

Olyan jó lenne, ha röviden és frappánsan meg tudnám írni azt a sok mindent, ami itt kavarog. Azt hiszem, nem lehet. Annyira komplex és annyira árnyalt, hogy még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy a Fiú érti. Hát hogy értessem akkor meg olyanokkal, akik hetente egyszer benéznek erre a blogra, írtam-e valami baromságot megint.

Nem akarok nyavalyogni, az improduktív és kiábrándító, de néha azt hiszem, fontos lenne megérteni, hogy mi történik. Nem sokkal azelőtt, hogy megismertem a kis szerelmemet, elkezdtem franciául tanulni. Az volt a tervem, hogy többé-kevésbé használható angol, olasz és francia nyelvtudással állást kapok Monte-Carlóban. Isten tudja, hányszor néztem végig ezt a videót, mindig ezzel próbáltam fenntartani a lelkesedésemet a nehéz pillanatokban. Működött, hiszen ebben a videóban minden benne van, amire vágytam. Aztán jött a Fiú, én pedig abbahagytam a franciát és úgy tűnik, én már nem megyek a Károly-hegyre.

Nagyon akartam orvos lenni. Itt, ebben az országban. Még a lehullot vakolatot és a koszos köpenyt is romantikusnak találtam, úgy éreztem, hogy ez valami furcsa szenvedély, ami nem enged szabadulni. Azt hiszem, elég sok hibám van, de az egy kétségtelen erényem, hogy nem verek át senkit. Nem hazudok. Én soha nem éreztem magamban őrült altruizmust. Soha nem tudtam azt mondani, hogy elsősorban azért jöttem az orvosi egyetemre, mert segíteni akarok embereken. Valahol ez is ott volt a sorban, de nem ez volt a fő hajtóerő. Azt hiszem, talán a kíváncsiság hajtott. Tudni akartam az egészet: a molekulákat, a sejteket, hogy miért mozog a szám, ha beszélni akarok, hogy mi történik, ha görcsöl a hasam, hogy egy vírus hogyan tudja elérni, hogy negyven fokos lázam legyen és fájjanak az izmaim. Meg akartam érteni ezt a világot. Mélyen, az utolsó hidrogénhídig. 

Kíváncsi voltam az emberekre is. Az életre. A halálra. A születésre. Ott akartam lenni. Látni, tudni akartam, hogy milyen az, amikor valaki él, milyen, amikor meghal, hogy van ez az egész. Meg akartam érteni, hogy mi ez az élet és azt hiszem, én a dolgokat csak akkor kezdem el érteni igazán, ha megértettem a fizikai jellemzőiket, az anyagon kívüli jellemzőkkel csak akkor tudok foglalkozni, ha az anyagot értem. Emlékszem, amikor mentőztünk, vagy amikor elkezdtem háziorvosi ügyelni a dimploma után, az volt az egyik legérdekesebb az egészben, hogy bemehettem egy csomó lakásba. Láthattam, hogyan élnek az emberek. Láthattam, hogyan viszonyulnak egymáshoz. Idegen emberek, mindenfélék. Láttam rengeteg otthont, elképesztő gazdagságot és nyomasztó szobákat. Láttam náthától rettegő huszonéves fiatalokat és haldokló embereket. Jártam különböző ápolóotthonokban, láttam a folyosókat, a szobákat, a társalgót, a kényszermozgásos srácot, a halott nénit az alagsorban. Láttam idős házaspárokat végtelen szeretetben és láttam hideg és feszült családokat, ahol a konfliktus megoldása egy kórházi beutaló lett volna. Láttam háborús bűnöst és kiütéses csecsemőt, hátsó fali infarktust pacemakeres betegnél, állkapocstumorból akutan vérzőt, súlyos Alzheimer-kórost, aki félrenyelte a levesét, negyven év körüli Down-kórost, nem gyógyuló lábszárfekélyt, csellóművészt lumbágóval, pszichiátriai beteget, akitől kaptam ajándékba egy sapkát, és még folytathatnám a sort hosszasan. Láttam embereket, akik érdekesek, viccesek, visszataszítóak, hálásak, agresszívak voltak, azt hiszem, sokat alakult a világnézetem ezekben az időkben, tök jó, hogy csináltam. Nagyon élveztem, izgalmas és változatos volt, meg persze baromi rizikós is. Soha nem tudhattuk, mi jön aznap este.

Közben elkezdtem a szakmámat is. Érdekes, hogy arra egyáltalán nem emlékszem, hogy kinek a szülését vezettem le először, egyszerűen fogalmam sincs. Az első császáromra sajnos emlékszem, borzalmas volt, a csaj semmit nem hagyott, sem a gerincközeli érzéstelenítést, sem a katéterezést, inkább nem is részletezem, a lényeg, hogy nem lett szövődmény.

Aztán valami történt, megtanultam az alapokat és többre kezdtem vágyni. Még éreztem ugyan a koszos köpeny romantikát, de már azt is éreztem, hogy itt valami nem kerek. Hogy itt nem mindenki a koszos köpeny romantika szellemében és a tudományosan megalapozott döntések intellektuális magabiztosságában éli az életét, ráadásul megtudtam néhány illúzióromboló tényt és elkezdtem beszélgetni olyan kollégákkal, akikben éreztem erre fogadókészséget. A legtöbben azt mondták, hogy menjek külföldre. Elkezdtem gondolkozni, hova menjek, Angliát nem szeretem, az USÁ-ba klinikusként nagyon macerás, Európában inkább valami mediterrán régió tetszett volna, de Olaszországba nem kell orvos, Monaco viszont jó kis kompromisszumnak tűnt és előbb-utóbb talán egy állást is tudtam volna szerezni. Aztán jött belföldről egy lehetőség, ami országon belül megadott volna elég sokat abból, ami miatt én el akartam menni. Így maradhattam a családom mellett, plusz akkor már a Fiút sem szívesen hagytam volna itt. Ez a belföldi lehetőség be is jött, ennél jobb helyen nem nagyon lehetnék most az országban és mióta itt dolgozom, azóta nem is akartam külföldre menni orvosként. Valami azonban azóta is zavar. Hiába dolgozom kulturált körülmények között és az állami egészségügyön kívül, mégis zavar ez az egész balkáni életérzés, zavar, hogy nincs meg a koszos köpeny romantika*. Zavar, hogy országos, állami szinten nincs meg az a tudatosság, az a profizmus** (szintén tisztelet a kivételnek), ami kellene ahhoz, hogy úgy érezzem nap mint nap, hogy jó az, amit csinálunk. Nem mi a munkahelyünkön, hanem mi, magyar orvosok.

Hogy miért nincs romantika, miért nincs tudatosság és profizmus, annak persze ezer oka lehet, kezdve az abnormális túlterheltségtől a pénzhajhászáson és/vagy kiégésen és/vagy lustaságon keresztül a szimpla igénytelenségig. Engem nem nagyon érdekel, hogy miért nincs, a lényeg, hogy nincs. A lényeg, hogy sajnos hazai oktató-kutató centrumok sok szempontból harmincéves lemaradásban vannak a világelithez képest, holott azt képzeljük magunkról, hogy erős és büszke európai ország vagyunk. De komolyan, nem vagyok benne biztos, hogy akár csak a szakmában mindenki számára világos, hogy kínosan leköröztek minket.

Ez zavar azért, mert én személyesen nem tudok ebben a közegben kiteljesedni szakmailag, és zavar azért, mert a magyar betegek emiatt korszerűtlenül vannak ellátva. Van persze egy csomó olyan dolog, amit külföldön is pont úgy látnának el, mint itt, sőt néhány dologban még talán jobb is a magyar gyakorlat, mint egyik-másik nyugati ország gyakorlata, de nagyon sok mindenben viszont olyan lemaradásban vagyunk, amire nincs magyarázat. Ráadásul a lemaradás szerintem nem csökken, hanem egyre növekszik.

Honnan jött ez most megint elő? Most voltam egy kongresszuson és az utolsó nap komolyan szar kedvem lett, amikor hatszázhuszonnegyedszerre is átgondoltam, hogy totálisan reménytelenek vagyunk. Viszonylag kis esélyét látom annak, hogy tíz év alatt megháromszorozódik az egészségügyben dolgozó, szakképzett kisegítő személyzet létszáma és megértjük, hogy nem kell a kukazsákok cseréjéhez is orvos, plusz fizetnek annyit, hogy az orvos ne az extra magánrendelésén és a privát szülésein akarjon meggazdagodni. Ha így lenne, akkor akár még be is hozhatnánk a lemaradást. Tegnap este egy esküvőn voltunk***, volt pár kolléga és elég nagy volt az egyetértés abban, hogy sok minden nem anyagi vagy infrastrukturális kérdés, hanem egyszerűen mentalitás kérdése. Nincs itthon dinamizmus. Nem megyünk az új eredményekkel. Félünk és bizalmatlanok vagyunk az evidenciákkal szemben. Olyan állásfoglalásokat ad ki a szakmai kollégium, olyan dolgok vannak leírva a friss kiadású tankönyvben, amivel nem korszerűvé tesszük az ellátást, hanem ordas nagy öngólokat lövöldözünk, amivel csak akadályozzuk a fejlődést. Ez rossz nekünk és rossz a betegeknek.

A kongresszuson 92 országból volt jelen körülbelül 2000 résztvevő. A legnagyobb rocksztárok tartottak előadást és vitatkoztak azon a területen, amivel én is foglalkozom. Rendkívül inspiráló napok voltak, ezekkel az emberekkel együtt gondolkozni önmagában örömet okoz. Ha csak néhány napra is, de része lenni a világelitnek, az baromira doppingol (engem legalábbis). Van egy nagyon menő csaj, fiatal kora ellenére hihetetlen teljesítmény van mögötte, egyik ebédnél azt mondta, nyugodtan írjak neki egy e-mailt és menjek vissza Londonba (ott találkoztunk már korábban). Hát ha nem utálnám Londont annyira, mint amennyire utálom, akkor még az is lehet, hogy komolyan elgondokoznék rajta. Az utolsó ebéd után ültem a főnököm mellett, iszogattuk az almalevet és jól fejlett politikai érzékemmel azt mondtam neki, hogy néha úgy érzem, ki kellene mennem külföldre és ezekkel az emberekkel kellene dolgoznom. Aztán gyorsan hozzátettem, hogy Magyarországon nem lehetnék jobb helyen, mint ahol most vagyok (és ezt egyébként 100%-ig így is gondolom), de mivel a hazai akadémiai rendszerben elég komolyan csalódtam - és úgy tűnik, ez jobban megvisel, mint amire számítottam -, így néha elfog a vágy, hogy lenyomjak mondjuk a King's College-dzsal egy-két évet. Egyszerűen nem ugyanaz a műfaj egy (a világgal haladni kívánó és ezért tényleg mindent megtevő) hazai magáncentrum orvosaként dolgozni (ami hazai viszonylatokban toronymagasan a legjobb nekem) vagy a Johns Hopkins-ban/King's-ben/Charitén diktálni a divatot.

Nem sok szó esett egy fontos dologról. Megint csak az, hogy az én szakmai ambícióim, hogy nekem mi ad élményt, hogy intellektuális kihívás, hogy együtt gondolkodás öröme, megint mindenről szó esik, csak a betegről nem. Az elmúlt évek megtanítottak arra, hogy a megismerés, a gondolkodás és a felfedezés örömén túl meglepő módon tényleg vannak betegek is, akiknek végső soron profitálniuk kellene abból, amit mi itt kutatás és tudomány címén összebohóckodunk. Na most az a jó hírem van, hogy a világban néha azért történik olyan, hogy a nők és a magzatok profitálnak a kutatásokból.

Én szeretném, ha egy magzatnak Magyarországon 2017-ben ugyanolyan esélyei lennének, mint Londonban, Párizsban, Baltimore-ban vagy Berlinben. Ez most nem így van. Innen nem megyek tovább, mert rémesen hosszú lenne megfelelő árnyaltsággal kifejteni, hogy miért nem így van (benne van a politikától kezdve a munkaszervezésen, a szakmai kollégiumokon, az individuális jellemzőkön át a műhibaperekig minden és ez így együtt egy nagyon-nagyon komplex képet ad) és ez kivételesen nem az a téma, amiben szeretnék egyszerűsíteni vagy sarkítani. Az aggasztó az, hogy nem nagyon látok esélyt rá, hogy belátható időn (10-20 éven) belül ez lényegesen jobb lesz majd. De hát reméljük a legjobbakat.

Hogy ezt most miért írtam le, azt nem tudom.

Azt viszont tudom, hogy amikor Velencében voltunk és Buranóba hajóztunk, ezt hallgattam. Jó hangosan. A tengerillatú szélben, a napon, a hajón ültem és magam körül láttam azt az épített és természeti környezetet. Később becsuktam a szemem, napoztattam az arcom, figyeltem a tenger illatára, a hullámzásra és a zenére. Egyszer csak tudatosult, hogy ez a pillanat, ez a sokminden így együtt, ez olyan vegytiszta boldogság, ami egyszerűen kiemel a materiális világból és valami egészen furcsa, nehezen felejthető élményt ad. Szerintem ez megváltoztatja az agyat. Simán lehet, hogy molekulárisan vagy sejtkapcsolati szinten is, de hogy a gondolkozást megváltoztatja, az biztos. Aki soha nem élt át ilyet, aki csak a faluhatárig ment el és azt se tudja, hogy mi van a répaföldön túl, talán azt se tudja, hogy valaha létezett egy ember, aki mindenféle furcsa hangszerekre ilyen erőteljes zenéket írt, az egyszerűen el se tudja képzelni, hogy lehet máshogy élni. Arra gondoltam, milyen nagy baj az, hogy nem engedhet meg magának mindenki egy velencei kirándulást. Elkezdtem kiszámolni, hogy ha minden magyar állampolgárt két éjszakára kiutaztatnánk egy olcsó szállodába és elvinnénk őket hajóval Buranóra és közben a fülükbe raknánk Vivaldit, akkor az mennyibe kerülne az országnak. Arra jutottam, hogy megvalósítható lenne. Nem lenne olcsó, de annyi mindenre megy el őrült nagy összeg, hogy ez simán szóba jöhetne. Én komolyan erre költeném. Ha én lennék a miniszterelnök, erre költenék luxuspénzt, nem stadionra, mert komolyan hiszek benne, hogy óriási nagyot fordulna vele az ország sorsa. Jó irányba. Ezt egyébként csak érdekességből írtam, körülbelül annyira hasznos, mint az egész bejegyzés.

...azt felelik, hogy nem; és lám, mégis e tévelygő szerencsétleneknek elég volt megpillantaniuk maguk körül egy-két szemgyönyörködtető dolgot, s máris szívvel-lélekkel átadták magukat nekik.

* Néhány helyen biztos van, de én úgy érzem, hogy nagy átlagban nincs meg és abban sem vagyok teljesen biztos, hogy valaha is volt ilyen.
** Szintén tisztelet a kivételnek, természetesen vannak nagyon felkészült és kiváló szakemberek, most az átlag favágóról beszélek.
*** Ezúton is kívánunk minimum hatvan év szuper házasságot és pazar életminőséget a sugárzó mosolyú, gyönyörű asszonyságnak, valamint zavarba ejtően jóképű urának.

2017. június 17., szombat

Benzinmotoros 4 ütemű motoros rotációs kapa 6 kapataggal eladó

Az baj, ha este rám jön a vehemencia, mert általában akkor szoktam olyan dolgokat írni, amiket nem illik ebben a szuperszabad társadalomban. Asszem még régen a cigányokról is este írtam, aztán azon nyomban náci lettem. Akkor most már elmondom, hogy a szűk családomnak van cigány tagja (mekkora poén, mi?) és a kocsimban időnként a Káde shukár szól, miközben beparkolok a Porsche és a Maserati közé (és én ezt kifejezetten élvezem), szóval örülök, amikor kioktat a toleranciáról valami seggfej, de nyilván be kell pózolni a gittegyletbe és ha azt mondom, hogy elegem van a nagypofájú, elkurvult, terrorista fővárosi cigányokból, akkor gyorsan le kell nácizni, ez a legkönnyebb. Elég nagyvonalúan osztogatjuk ezt a jelzőt. Hogy egyébként én vagyok az, aki éveken át karácsonyi ajándékot gyűjtöget a szerencsétlen, csóró, már előre elcseszett életű vidéki pujának, az nem számít, itt már tényleg csak a duma számít. Az is lehet, hogy nem hangsúlyozom ki eléggé, mennyi tolerancia zubog az ereimben - mert azt nagyon kell szemléltetni, hiszen attól leszek emberséges. Nem attól, hogy a kurva hidegben Csepelen ácsorgok a Lackóval egy órát, mire el tudjuk vinni a bazi nagy zsákokban a cuccot, mert az engem oktató pózőrök valahogy pont nem szoktak ráérni ilyenkor. Na mindegy, haladjunk.

Az új munkahelyemnek (ami már nem is új) az az egyik előnye, hogy szignifikánsan nagyobb gyakorisággal fordulnak meg jó fej betegek, mint az előző munkahelyemen. Elég sok a művész, akiket különösen imádok (főleg, ha kapok koncertjegyet), a múltkor is volt egy, akivel azonnal átbeszéltem az egész életemet és felajánlotta, hogy elirányít énektanárhoz. Engem. Azt kell tudni az én hangi adottságaimról, hogy a hangterjedelmem három és fél hang a jobb napokon, továbbá hiába hallom, hogy hamis, egyszerűen nem sikerül a tiszta hangot kiadnom. Ha beleszakadok sem. Anyukámnak baromi jó hangja volt régen, amikor elmeséltem neki, hogy el kéne mennem énektanárhoz, olyan fél percig röhögött a telefonban, majd azt mondta, hogy kicsi drágám, hát menjél. Na de komolyra fordítva a szót, félig biológiai, félig művészeti kísérletem lenne, hogy tényleg teljes hulladék vagyok, vagy csak nagyon képzetlen. Nyilván nem leszek egy Montserrat Caballé, de engem tényleg érdekel, hogy egy ekkora selejtből ki lehet-e préselni vállalható hangokat technikával.  Úgyhogy lehet, hogy elmegyek. Legalább röhög egy jót szerencsétlen tanár.

Olyan is volt a múltkor, hogy jött egy csaj és amikor megfordultam a kis pörgőforgó székemen, ez* jutott eszembe. Elég egzotikus volt a stílus, de már vagyok annyira profi, hogy egy rezdülés sem látszik ilyenkor az arcomon. Meg hát igazából nem rajta röhögtem volna, hanem az Ujj Zsuzsin, akihez kedves emlékek kötnek bolondos ifjúságom éveiből.

A Fiú meg újabban azzal idegesít, hogy elmegy egy hónapra Angliába, aztán meg kitalálja, hogy mégse, aztán két nap múlva meg előáll, hogy inkább két hónapra megy Koppenhágába, jó, hogy nem az Északi-sarkra akar költözni. Én is állandóan kapok mindenféle e-maileket, hogy hova menjek egymilliárd forintért orvosnak, de mivel ezek többnyire észak-skandináv kisvárosok vagy Szaúd-Arábia, így sose fanyalodtam még rá. A múltkor pont Dániában lett volna állás, megnéztük a Fiúval a térképen és annak a kis északra benyúló földdarabnak a legészakibb csücskén volt a hely. Mondtam is a Fiúnak, hogy én a második hétvégén felvagdosnám az ereim egy ilyen helyen, nem tudnak annyit fizetni, hogy jólérezzem magam, de mondjuk a negyven fokban csadorba burkolt milliárdosoktól sem jövök hangulatba. Ellenben Calabriától a messzemenőkig hangulatba jövök és ha még sokáig provokál a Fiú azzal, hogy hova megy és meddig, hát állítom, hogy meglépek Calabriába egy időre és eszem ágában sem lesz telefont vinni. Enyhítő körülmény, hogy a cége most terjeszkedik éppen Nápolyban és szóba jött a relokáció lehetősége. A Positano-Vezúv-Sorrento-Capri tengelyen és a nápolyi halpiacon, vagy éppen a spanyol negyed pizzériában és fagyizóinál már inkább el tudnám ütni a hétvégéimet, mint a tundrán. Ott mit csinálhatnék? Elmehetek zuzmót szedni. Kutyaszánon.

Most, hogy már nagy az arcom és ki merek menni az autópályára (már négyszer voltam!), kitaláltam, hogy laser vitorlázni fogok, mert az sport is és ki is kapcsol. Kicsit neurotikus vagyok újabban, ami elég rossz szokás, világ életemben agyfaszt kaptam a neurotikusoktól, úgyhogy talán elég volt. Mivel a víz, a nap és a szél a kis szerelmeim, továbbá neoprén cuccban és napszemüvegben feszíteni a parton önmagában élmény, kerestem magamnak egy sportklubot, ahol nem húznak le százhúszezer forinttal két hét alatt és ahol az edző tudja, mit beszél és már ő is tudja előre, hogy mennyire jól fog szórakozni a parton, amikor először szájon vágom magam a bumm-mal és beleájulok a Velencei-tóba. Na de komolyra fordítva a szót: ez egy egyszemélyes kis jolle (teht jókat lehet borulni is, ha a bummot megúsznám), ráadásul olimpiai hajóosztály, úgyhogy ha Tokió kicsit korai is lenne, de 2024-re még kvalifikálhatok.

* Sajnálom ezeket az obszcén zenéket, de annyira ótvar, annyira imádom.

2017. június 16., péntek

Kakukk

Én azt hittem, ez magyar.

(De azért ez is mennyivel jobban hangzik olaszul...)

2017. június 8., csütörtök

Nincs bocsánat

Ericsson-díjat kapott a Tanárnő. Tuti nem olvassa a blogomat (remélem), de azért álljon itt annyi, hogy gratulálok neki és reménykedem benne, hogy még sok-sok éven át lesz lehetősége beégetni a kuplungot. Kiváló tanár, sok mindenre csak most jövök rá. Örülök, hogy hat éven át tanított, kevesebb lenne most az életem, ha ez nem így történt volna.

2017. június 5., hétfő

Egy szobafestő a dugót húzza

Írtam egy tök hosszú bejegyzést egy csomó mindenről, aztán elmentünk falat mászni, fagyiztunk a Kopaszi-gáton, bevásároltunk, főztünk és nem tehetünk róla, de extrém jól főzünk, aztán sütöttem sütit és most itt az este, átfutottam a bejegyzésem és rájöttem, hogy egyetlen egy fontos dolog van benne.

Az, hogy méltatlanul keveset foglalkozunk az idősekkel. Sokkal többet érdemelnének, mint amit kapnak tőlünk és ez baj. Régen nekem sem tűnt fel, de mostanában egyre jobban zavar. Én nagyon szeretem az öregeket, tök jó fejek, baromi jó tanácsokat adnak, hihetetlen hálásak minden apró figyelmességért és rengeteget lehet tőlük tanulni.

Vigyázzatok jobban rájuk. Beszélgessetek velük. Százszor jobban megéri velük tölteni az időt, mint internetezéssel.

2017. május 19., péntek

2017. május 7., vasárnap

A világot eszem én, a világ esz engem

Csütörtökön rendezték meg a TED-et. A Fiúnak komoly szerepe van abban, hogy végül elmentem és ezért nagyon hálás vagyok neki, jó kis buli volt. Egyedül a Müpa mélygarázsában éreztem magam diszkomfortosan, a nap teljesítménye részemről, hogy sérülésmentesen levittem és kihoztam az autót, erre vagyok most a legbüszkébb. Meg az Anyukámra.

Egyedül mentem, persze a helyszínen több ismerősbe is belebotlottam, de igyekeztem kevés időt tölteni velük. Beszélgettem helyettük változásmenedzserrel, aki meghívott a házukba az ószövetségről beszélgetni, ruhatervezővel, aki szerint mi szuperintelligensek vagyunk és a suttyó plebsz a kirekesztő, falusi angoltanárral, aki olyan osztályban tanít, ahol a gyerekek nyolcvan százaléka cigány, informatikusból éppen átképződő erdésszel, aki a budapesti pörgést egy zsákfalu csendjére cserélte, építész-borásszal, aki szerint nem lenne szabad új épületeket díjazni és egy amszterdami csajjal, aki csak a TED miatt repült Budapestre. 

Három szekcióban hallgattunk beszédeket, az első a valószínűtlen születések, a második a megválaszolatlan kérdések, a harmadik pedig a remény racionalitása címet kapta. Rögtön az elején egy izgalmas kísérletre hívott minket Paul Oomen, aki egy térbeli hangzással foglalkozó holland zeneszerző, meglepő módon Budapesten alapította meg 2015-ben a Spatial Sound Institute-ot. Az előadás nyolcvan százalékát csukott szemmel kellett végighallgatni, azóta máshogy gondolok a hallásra való képességemre és az engem körülvevő zajokra. Profi volt.

Több beszéd is érintette a politikát, amit nem szeretek, de Brett Hennig beszéde a demokráciáról szórakoztató, és minden vitathatósága ellenére kifejezetten gondolatébresztő volt. A meghívottak között szerepelt Courtney Gras, aki NASA-mérnökből lett sikeres válallkozó, jelenleg egy non-profit cég ügyvezetője, nem mellesleg az amerikai Forbes Top30 harminc alatti válogatott tagja. Beszélt - és egy kicsit zenélt - nekünk Gingger Shankar, elmondta a gondolatait egy CEU professzor és egy volt neonáci is. A szünetekben beszélgettünk az élethosszig tartó tanulásról és a XXI. századi női-férfi szerepekről, illetve egy-egy sajtos pogi mellett bármiről, bárkivel. Nálam maximálisan elérte a TED-hatást az élmény: inspiráló, meglepő, dinamikus, fegyelmezett, nyitott, tartalmas, emlékezetes nap volt. Jövőre is megyek.

Három beszédet külön kiemelnék, remélem, hogy előbb-utóbb felkerülnek az internetre is.

Az egyik Lakatos Márk. Ismerem a balatoni büféjét és láttam már a tévében, körülbelül ennyire ismerem. Nem tudtam megjósolni, hogy mit fog alakítani a TED-en, de kíváncsian vártam. Egy rendkívül összeszedett, felkészült, jól felépített és átgondolt, lendületes, értelmes beszédet mondott. Miközben hallgattam, végig arra gondoltam, hogy ezzel az emberrel, ebben a stílusban lenne értelme a ma olyan divatos dzsender témáról beszélgetni. Sose titkoltam, hogy a hajam kitépem attól, amikor agresszív, elfogult, következetlen kijelentéseket tevő és az ostobaság finom jeleit (a kifejezést köszönjük Ferinek) mutató önjelölt harcos amazonoknak kell a témához kapcsolódó megnyilvánulásait hallgatnom. Lakatos Márk viszont jó volt, le a kalappal.

A másik Bozsik Gyöngyvér. Tolmács, fordító. Sose vonzódtam különösképpen a bölcsészethez, főleg nem a nyelvészethez, nem szeretem a nyelveket, utálok nyelvet tanulni, nem is vagyok benne jó, ráadásul középiskolában a fél agyamat lereszelték a leendő bölcsészek-nyelvészek. Azóta komoly fenntartásaim vannak. Bozsik Gyöngyvér egy okos és jó humorú nő, amivel pedig feltette a koronát: érdekli az opera. Olyannyira érdekli, hogy operafordításokkal foglalkozik és bár már én is gondolkoztam ezen, most végre tök jól kibontotta a szakember szemével azt a gondolatot, hogy miért baromira nehéz operát fordítani. A szótagszámnak, a szótagok hosszának, hangzásának, a szöveg ritmusának, nyilván a tartalomnak és lehetőség szerint a költői eszközöknek is illeszkedniük kell az eredeti szöveghez. Én nem szeretem egyébként a fordítást, szerintem minden opera az eredeti nyelven jó, a feliratozás bőven elég. Ha már itt tartunk, nézzétek meg a Nabuccót itt Pesten, nagyon jól sikerült kis előadás és egy tök jó fordítással feliratozzák. Ahogy láttam, őszig már nincs műsoron, de utána hátha lesz még. Bozsik Gyöngyvér a nessun dormát hozta egyik példának, ha nessun dorma helyett azt énekeljük, hogy senki sem alhat, hát nem kell szakértőnek lenni, hogy halljuk, mennyire sántít. Vagy például a kékszakállú angol fordítása sem egyszerű feladat. Nekem azonnal Rossini Hamupipőkéjéből a Questo è un nodo avviluppato kezdetű szextett jutott eszembe, ami egy tréfás kis zene, de kell hozzá a szöveg. Ember legyen a talpán, aki ezt lefordítja magyarra úgy, hogy megmarad benne minden csattanó.

A harmadik Tóth Árpád, énektanár, aki egyrészt elérte, hogy ezeregyszáz fő mindenféle hangokat adott ki a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Még én is. Másrészt szerintem kivétel nélkül mindenkit megfertőzött a lelkesedésbe vetett hittel. Mindegy, miért lelkesedsz, az éveken át érlelt parmezánért, a felhőben programozásért, a bel canto operáért vagy a mozgássérültek rehabilitációjának ügyéért, a lényeg, hogy meglegyen valahol a tűz, a szenvedély, az áramlás. Oké, a flow.

Ha pedig már ajánlgatok ebben a bejegyzésben, nézzétek meg az 1945-öt. Az elmúlt évek zajos sikerei ellenére ez az a film, ami után végre szótlanul jöttem ki a moziból.

2017. április 22., szombat

Kicsiny, intim, drága hely

Együtt dolgozom egy férfival. Nem orvos, semmi köze az egészségügyhöz, inkább üzletember. Péntek délelőtt szoktunk inni egy limonádét és beszélgetünk. Meglepően jól ért engem, azt hiszem. Próbáljuk kitalálni, mit kezdjek az életemmel és nagyon örülök, hogy nem lepődik meg azon, amiket mondok neki. Százból kilencvenkilenc ember ugyanis egyáltalán nem érti, hogy mit akarok, miért akarom, miért most, miért így. Szerencsére a Fiú jól bírja a harántimpulzusaimat, mindig is szerettem benne, hogy a dobozon kívül éli az életét. Kreatív és bátor.

Ez a férfi azt mondta nekem tegnap délelőtt, hogy amit most gödörnek érzek, az szerinte ebben az életkorban baromi nagy lehetőség. Figyelmeztetett, hogy milyen hibákba ne essek bele, de alapvetően optimista. Halványkék zakóban ül velem szemben, felhúzza a szemöldökét, hátradől, mosolyog, széttárja a karját és azt mondja, hogy ez kurva jó.

Visszatérő beszédtémánk a kapcsolati háló. Ezerszer végigmentünk már mindenen a small talk-tól az elevator speech-ig és ha éppen olyan a hangulatom, egész jól tudom alkalmazni ezeket a kis trükköket. Van szép névjegykártyám, néha használom a rendelőn kívül is, mégis arról kezdünk beszélni, hogy valami mást akarok. Ez egy régi jelenség, mindig mást akarok. Amennyire nem okoz problémát az elköteleződés a magánéletemben, annyira izgága vagyok minden másban.

Ez a férfi javasolt nekem egy könyvet, Fordulópont a címe. Szó esik benne a betört ablak elméletéről, amiről nekem azonnal a magyar állami egészségügy jut eszembe. Tegnap este az asszisztensem nekiállt panaszkodni, hogy egy-egy napokra berakták a belgyógyászatra és ő nem bírja a beteg embereket. Pszichésen nem bírja. Megértem. Felidézte, amikor még tanuló korában járkált a haldokló nagymamájához a belosztályra és a nővérek fásultak, kelletlenek, udvariatlanok voltak. Mindent a lány és családja csinált, ők vitték ki a mosdóba, ők fürdették, ők etették és miután a személyzet két és fél órán át ott felejtette a mamát pár emelettel lejjebb egy sarokban, ezért ők vitték vissza az osztályra is ülőkocsiban. 

Áprilisban van a nagymamám halálának évfordulója. A Vas utcai kórház belosztályán halt meg. Nem tudom, mi okozta pontosan a halálát. A papírokat sose láttam és ma már nem is létezik az a kórház. Azt tudom, hogy súlyos májcirrózisa volt, ami a metabolikus és vaszkuláris dekompenzáció tüneteit mutatta már hónapokkal, talán évekkel a halála előtt. Az utolsó időben óriásira nőtt ascites és caput medusae, ödémás végtagok, sima és piros tenyerek, átmeneti hallucinációk (gondolom, az ammónium intoxikáció miatt), akár eszméletvesztést is okozó vérzések (a nyelőcsővarixokból vagy más portocavalis anasztomózisok megrepedéséből) uralták a képet. 

Sok évvel a halálát követően az egyetemen megértettem, mi történt vele, de ma sem tudom, hogy vajon egy újabb vérzés, vagy más okozta a halálát. Emlékszem, egyik este nem vette fel a telefont, gyorsan átrohantak és Anyukám szedte ki eszméletlenül a vérben úszó kádból. Nem volt könnyű időszak, több szempontból sem. A halálhírt úgy közölték vele, hogy rámondta valaki az üzenetrögzítőnkre. 

A mai napig emlékszem arra a délutánra. Anyukámon térdig érő, fekete csizma volt és állva, a jobb lábát a bal előtt keresztbe vetve cipzározta ki, amikor megkérdeztem az iskolából hazaérve, hogy mennek-e a mamához. Anyukám sírni kezdett, Apukám pedig azt mondta, hogy máshogy akarták megmondani, de a mama meghalt. Éppen kezet mostam, olyan kicsi voltam még, hogy fel kellett emelnem a karjaimat a csaphoz. Emlékszem rá, hogy lehajtottam a fejem, de nem sírtam. Nagyon furcsa volt belegondolni, hogy soha többet nem lesz a mama. Anyukámat végtelenül sajnáltam, tudtam, hogy mennyire fontos volt neki ő. Nehezen heverte ki és azt hiszem, sose lesz rajta túl teljesen.

A nagymamám nem ivott alkoholt. Egy igazi kis úrinő volt, rengeteget olvasott és amikor a betegsége már nagyon súlyos volt, élete utolsó hónapjaiban is mindig ügyelt rá, hogy tiszta legyen, megfürödjön, a haja rendben legyen, finom kis sminket tett és mindig használt parfümöt. Ha otthon volt, egyedül, akor is. Haj, smink, parfüm. Anyukám mesélte, hogy akármilyen beteg volt, soha nem érzett rajta semmilyen szagot, mindig jó volt az illata. A háziorvosa és akik ismerték, tudták, hogy nem iszik. A májcirrózisnak valóban gyakori oka Magyarországon az alkoholizmus, de kialakulhat vírusfertőzéstől, lehet autoimmun eredetű, hogy nála mi okozta, azt nem tudjuk. Volt lehetősége bőven fertőzést kapni és a hepatitis C-t csak 1989-ben írták le a Science-ben, ő pedig nem sokkal később meghalt. Simán lehetett HCV-fertőzött is akár. Nem tudom. Alig tudok valamit az életéről.

A Vas utcai belosztályon dolgozó orvosoknak tudniuk kellett, hogy az alkoholizmuson kívül más is vezethet májcirrózishoz, mégis azzal provokálták Anyukámat, hogy na mondja már meg, mit iszik a mama. Mondták ezt az én úrinő nagymamámról az én törékeny kis Anyukámnak élete legnehezebb szakaszában. Ahányszor ez eszembe jut, olyan ideges leszek, hogy szemrebbenés nélkül véresre tudnám verni mindegyiket. Éppen elég alkoholistát láttam már belosztályokon ahhoz, hogy tudjam: pontosan lehetett látni a nagymamámon, hogy nem a piától van cirrózisa. Feltételezem, úgy is bánt a nagymamámmal a személyzet, ahogy bánt az Anyukámmal és nem akarom tudni, mi mehetett akkor, amikor egyedül hagytuk a kórházban. Így utólag is nagyon ajánlom a kollektív lelkiismeretnek, hogy kevés legyen a rovásukon.

Miért írom most mindezt? 

Mert minden dühöm dacára nem vagyok hajlandó azt gondolni a legnagyobb tahó paraszt orvosokról sem, hogy úgy mentek el tizenéves fejjel az orvosi egyetemre, hogy direkt seggfejek akartak lenni. A saját példámon is megtanultam, hogy ebben az országban az állami egészségügy a legrosszabbat hozza ki mindenkiből. Belőlem is a legrosszabbat hozta ki. Ilyen szintű seggfejséget soha nem csináltam volna, mint a fent említett kolléga csinált a családommal, de én is számtalan esetben viselkedtem seggfej módon olyan emberekkel, akiknek támogatásra lett volna szükségük. Nem jó. Egyáltalán nem. Annyira soha nem tudtam elhagyni magam, hogy súlyos betegekkel vagy haldoklókkal megengedjek magamnak akár csak egy olyan félmondatot, amivel egy picit is bánthattam volna őket vagy a hozzátartozóikat, de ettől függetlenül sokszor viselkedtem úgy, ahogy nem lett volna szabad.

Súlyosan beteg, haldokló és akinek beteg a gyereke. Az én szakemámban ez a három csoport volt az, akikre mindig volt időm és akikhez mindig volt türelmem. Lehett a harmincadik munkaórám, lehettem éhes, ideges, fáradt, nyűgös, lehetett rosssz napom, menstruálhattam, fájhatott a derekam, lehetett bármi, az ilyen esetekben mindig szépen beszéltem mindenkivel és ennek nagyon örülök. Sose bocsátanám meg magamnak, ha nem így lenne. Ezzel együtt nem akarok mentegetőzni, mert számtalan esetben rosszul eshetett betegeknek, ahogy viselkedtem velük és erre nincs mentség.

Nem életveszélyes, kevésbé súlyosnak mondott helyzetek is jelenthetnek komoly válságot, nehéz problémát és ha éppen felhúztak, ha éppen rossz kedvem volt, ha éppen siettem, ha éppen bunkó módon viselkedett a beteg (ez sem ritka az állami szférában), akkor sajnos én is úgy viselkedtem, amire nem vagyok büszke. Utáltam ilyenkor magam és ma is utálom, ha eszembe jut, hogy nem tudtam jobban kontrollálni a viselkedésemet.

Ahogy telt az idő, egyre többször volt rossz kedvem és egy idő után azt vettem észre magamon, hogy már rég nem az vagyok, aki voltam. Valamit lépni kellett. Muszáj volt. Léptem, és nagyon örülök, hogy nem vártam tovább, mert nem tudom, hova lehetett volna eljutni. 

A betört ablak elvét, gondolom, nem kell sokáig magyarázni. Hosszú távon rendkívül demoralizáló hulló vakolat és rozsdás szekrényajtók között, elavult műszerekkel, sokszor hideg és sötét, kellemetlen éjszakákat eltöltve dolgozni. Azt hiszem, csupán az esztétikai környezet megváltoztatása is jelentősen javítana a hangulaton és úgy általában az egészségügyi személyzet mentalitásán. Egyelőre minden fontosabb ennél (is).

Nincs túl sok haszna, de ha már megszületik ez a bejegyzés, akkor legalább az internet végtelenségében álljon itt annyi, hogy én bocsánatot kérek minden egyes betegtől, akit megbántottam a munkám során. Remélem, hogy azóta sokkal jobb mindegyiknek az élete és megoldódtak a problémáik. Nagyon sajnálom ezt az egészet. Tényleg. Ennél többet már sajnos nem tehetek. 

2017. április 15., szombat

Idegenek

Annyira szeretem és annyira kifejezőnek találom és annyira kevesen értik. Annyira kevesen érzik.
Az egész film egy remekmű, de ebben a zenében is minden benne van.

2017. április 12., szerda

Ikh hob gelost mayn harts in Budapesht

Ritkán politizálok. Egyrészt nem értek hozzá, másrészt meggyőződésem, hogy megalapozott döntések meghozatalához nem áll rendelkezésünkre elég információ. Megalapozatlan döntések meghozatalához pedig kezdek túlkoros lenni. Ami információ rendelkezésre áll, az sem megfelelő minőségű, biztos vagyok benne, hogy minden hírforrás torzít, nincs független, objektív hírforrás sem Magyarországon, sem a világban. Elég nehéz így megfelelő következtetéseket levonni.

Azért sem politizálok, mert akárhányszor megpróbálom az elérhető, leginkább objektívnek tűnő információmorzsákból rekonstruálni a lehetséges megfejtéseket, biztosan megkapom, hogy hülye vagyok. Jó esetben csak naiv, rosszabb esetben komcsi, náci, fideszes, hazaáruló, tájékozatlan (mert nem olvastam valamelyik szélsőséges hírportál elfogult hülyeségét), elfogult, a lényeg, hogy biztosan hülye vagyok és egy erkölcsi nulla.

A magyar politikai élet különösen kilátástalan, ha arra gondolok, hogy a baloldal évek óta együttes erővel sem képes két értelmes mondatot egymás után elmondani, a jobboldalon pedig nehéz eldönteni, hogy a fidesz, a KDNP és a Jobbik közül melyik a rosszabb.

Miért írok mégis politikáról? Nem, valójában nem is politikáról fogok írni. Elvekről szeretnék írni.

Egyik este színházban voltam az Anyukámmal. Apukámnak tüdőgyulladása van, úgyhogy beugrottam a helyére, épp ráértem. Az előadás után hazakísértem. Amikor a mozgólépcsőn megkérdeztem, hogy jól látja-e a lépcsőfokokat, kissé ingerülten visszakérdezett, hogy most azért kísérem haza, mert nem lát jól? Azt válaszoltam, hogy színházba hívott és úgy gondolom, hogy haza szeretném kísérni az édesanyámat így este kilenc után. Ez ennyire egyszerű. Egy kicsit megkönnyebbült. Nem tartottam elképzelhetőnek azt a változatot, hogy ne kísérjem haza. Egyszerűen nem. Nem így neveltek, végső soron magának köszönheti.

Vannak hibáim, újabban például elviselhetetlenül türelmetlen vagyok, de már kezdek rájönni, hogy ennek mi az oka. Az is egy hibám, hogy sokszor nem tudok elegánsan nem észrevenni dolgokat, pedig egy úrinő nem veszi észre, nem vesz róla tudomást és főleg nem oktat ki másokat, de engem extrém módon idegesít néhány dolog, annyira, hogy egyszerűen muszáj... Nem bírom. Vannak viszont erényeim és mivel nem szeretem, hogy a kishitűség lett az új normalitás, ezeket le is merem írni anélkül, hogy attól félnék, valaki nagyképűnek bélyegez. Bélyegezzen. Az például szerintem egy jó tulajdonságom, hogy vannak bizonyos elvek, amikhez tartom magam bármi áron. Hiszek benne, hogy az ember élete jó esetben ilyen kis elvekből rakódik össze. Ezek adják a kapaszkodókat. Ezek miatt tudom elhinni, hogy jó ember vagyok. Az szerintem elég fontos, hogy elhiggyem magamról, hogy jó ember vagyok.

Hiányzik ma a politikából, hogy a politikusoknak elveik legyenek. Vagy legalábbis kívülről úgy látszik, mintha nem lenne, persze ezt se tudhatom biztosan. Hiányzik, hogy legyen tartásuk mint embereknek, ami fontos. Nekik fontos elsősorban, nem nekem. Nemcsak a politikusoknak nincsenek elveik, úgy általában az embereknek nincsenek, nem véletlenül termel ki az emberiség ilyen politikai elitet. Vagy ha vannak is elveik, túl könnyen lemondanak róluk. Túl hamar feladják. Lustaságból, kényelmességből, megalkuvásból, nem tudom, egyik se jó. Lehet találgatni, hogy mi vezetett ide (vagy talán mindig ilyenek voltunk), szerintem a renyheség és az igénytelenség, valamint a tisztelet hiánya kulcstényezők.

Színház után, mielőtt hazamentem, felmentem a Várba. Kellemes idő volt, romantikus zenét hallgattam és leültem a Halászbástya párkányára.




Ott üldögéltem a Halászbástyán és néztem ezt a várost. Arra gondoltam, hogy mennyire szeretem ezt a helyet. Ahogy öregszem, egyre több mindenen vagyok már túl. Tele vagyok emlékekkel és szeretek elmerülni bennük. Volt egy gyerekkorom, amikor egy csomót sétáltam Anyukámmal a korzón ott szemben. Fent a Várban gyűjtöttünk gesztenyét a Tóth Árpád sétányon, nézegettük az állatokat a Margit-szigeten és imádtam a sós perecet. Hány meccsem volt hétvégi délelőttökön ott a pesti oldalon meg itt Budán, a fák között. Hányszor üldögéltünk fiatal, szingli egyetemistákként őrült, szenvedélyes, világmegváltó tervekkel a hetedik kerület éppen éledező utcáinak valamelyikében. Hiányoznak ezek az esték. Az Intecontinental mellett volt az egyik ultragáz randim és a Margit hídon szakítottam az első nagy szerelmemmel egy esős, júliusi vasárnap délután, sose fogom elfelejteni. Itt volt az esküvőnk a hátam mögött. Hűvös, májusi délután volt, esett az eső és én libabőrösen, nedves hajjal, kézenfogva sétáltam a Fiúval a sétányon. Ott van az a magas épület, ott kísérleteztem először profi körülmények között, az meg ott az Akadémia épülete, ott ettem először tatárbifszteket. Oda jártam iskolába, az meg ott a Bazilika kupolája: ego sum via, veritas et vita. 

Gyönyörű ez a város, ez az ország.

Ott van a parlament, az egyik legszebb a világon és nem értem, hogy mit csinálnak ott. Ezekkel az adottságokkal már rég Ausztria fejére kellett volna nőnünk. Minimum.

Nem értek a politikához, nem is szoktam véleményt alkotni.

Nagyrabecsülöm a CEU-n végzett munkát. Nekem sajnos nem sok közöm van az egyetemhez, de ismerek jópár munkatársat és kivétel nélkül tisztelettel tekintek mindegyikükre. Van közöttük sztárkutató és hallgató, mindannyian kiváló emberek. Néhányszor jártam már ott különböző rendezvényeken, azt hiszem, hogy a világ élvonalába tartozik mind infrastrukturálisan (ami sajnos kevés magyar egyetemről mondható el), mind szerevezettségében, mind kollaborációiban, mind produktivitásában és tudományos értékében. Száz százalékos magabiztossággal ki merem jelenteni, hogy ha ezt az értéket elveszítjük, az nemcsak óriási presztízsveszteség Magyarországnak - elsősorban a tudomány világában -, de biztosan csökkenti a hosszú távú versenyképességünket és a gazdaság fejlődését is negatívan befolyásolja.

Az az igazság, hogy okosabbnak tartom a fidesz politikusait annál, hogy egy ekkora, egyértelmű öngólt rúgjanak maguknak. Nem tudom, hogy Soros György mivel érdemelte ki, hogy ma ő az első számú közellenség, de a vele kapcsolatos életrajzokat és leírásokat olvasgatva kirajzolódik, hogy elég határozottan próbálta/próbálja befolyásolni a politikai folyamatokat a világ több pontján is, elsősorban különböző szervezetek anyagi támogatásával. Nem csodálkoznék (sőt erősen sejthető), ha Magyarországon is valami hasonló folyna, nyilvánvalóan a kormány ellenében. Így viszont már nagyrészt érthető, ha megpróbálja a kormány ott gyengíteni őt, ahol tudja. Ez egy viszonylag nyílt politikai játék, aminek az igazán nagy vesztese egyelőre úgy tűnik, hogy a CEU lesz, annak ellenére, hogy a CEU-n folyó munka tartalmában független Soros Györgytől. Mondom ezt úgy, hogy valószínűnek tartom: a CEU-t a végén nem fogják kinyírni, túl nagy ár lenne ezért a meccsért.

Részletkérdés, de engem az egész műsorban perverz módon az szomorít el legjobban, hogy eddig ahány nyílt levelet olvastam a CEU mellett (a magyar társadalom szellemi elitjének tollából), mindegyik hemzsegett a helyesírási hibáktól.

Az USA közben összeveszni látszik Oroszországgal, ha nincs szerencsénk, belerángatják Észak-Koreát, Szíriában vegyi fegyverekkel mérgezik a gyerekeket, Trump meg azt mondja, hogy aki ilyet csinál, az egy állat. Ebben nagyjából igaza van. Egyiptomban a keresztényeket ölik, Dortmundban a focistákat akarják felrobbantani, Stockholmban gyalogosokat gázolnak, Európa minden hatodik percben megdöbben, szerintem lassan kimondhatjuk, hogy a hangulat közepesen jó.

Azért sem folytatom ezt a gondolatmenetet, mert egyszerűen fáraszt. Fáraszt a hülyeség.

Vasárnap reggel beültem az autóba és elhúztam a Duna-partra. Vasárnap kora reggel össze-vissza szoktam járkálni a városban, akkor nincs még nagy forgalom és így próbálok segíteni magamon, hogy jobban kiismerjem a nagyobb utakat, kereszteződéseket. Egyelőre meglepően nehéz nekem az autóutak mentén tájékozódni, egészen más, mint gyalog, de néhány útvonal már megy GPS nélkül. Most a városban futóverseny volt, ezért inkább leültem a Duna-parton nézni az óriáshangyákat a korhadt, kidőlt fatörzsön. Beszélgettem egy jó kedélyű, fogatlan horgásszal, a halakra utaló jeleket figyeltem a vízfelszínen és a törött faágakat bámultam az avaron. Régen sokat üldögéltem egyedül a Balaton partján, egy ideje nem voltam. Rájöttem, hogy ez hiányzik. Ettől őrülök meg. Emiatt sietek állandóan, emiatt vagyok türelmetlen, ettől van minden bajom.

Nagyon szerencsés vagyok, hiszen úgy nőttem fel, hogy évtizedeken át legalább kéthetente egy hétvégét internet és számítógép nélkül, egy gyönyörű kis balatoni területen töltöttem. Sokat sétáltam egyedül, zenét hallgatva vagy csendben. Üldögéltem stégeken, köveken, padokon és néztem, ahogy a hullámok mossák a mohát a piros kövek oldalán. Felette pedig sárgás sávban látszott a kiszáradt moha. Közben gondolkoztam. Mindenfélén. Csend volt. Nyugalom volt. Nem kellett sietnem sehová.

Úgy éreztem, mindenre van idő és mindent meg tudok csinálni. Úgy éreztem, bármi történjen, ez a part, a víz, a kövek, a moha, az az illat mindig ott lesz nekem. Mindig ugyanilyen lesz. A part nem gondol semmit a CEU-ról, a fideszről, Trumpról, Szíriáról, a barátaimról, az ellendrukkereimről,  a félelmeimről, egyszerűen csak biztosítja nekem a teret. A teret és az időt, hogy kifújjam a levegőt, hogy megnyugodjak, hogy észrevegyem, mennyire jelentéktelenek vagyunk, hogy hálás legyek, hogy terveket szőjek, hogy álmodozzak, hogy helyre tegyem magamban a dolgaimat. Elképesztő biztonságot ad nekem a vízpart. Egyszerűen szükségem van rá az egészségem megőrzéséhez. Jobb lenne a Balaton, de egyelőre félek az autópályától. Maradt a Duna. Javaslom kipróbálásra.

2017. április 2., vasárnap

Időjárás: 22 °C, szélirány: DK, sebessége: 8 km/óra, páratartalom: 29%



Kíváncsi vagyok. Hároméves korom óta kíváncsi vagyok. Mindenhova be akarok menni, mindenkit meg akarok kérdezni, mindent ki akarok próbálni, mindenhova oda akarok menni, mindent meg akarok kóstolni, mindent meg akarok hallgatni, mindent meg akarok ismerni, mindent meg akarok nézni. Nem bírom, ha valamiből kimaradok, valamiről lemaradok, nem tudom, nem láttam, nem hallottam, nem kóstoltam. Keresem a komfortzónám, keresen a tanulási zónám és keresem a pánikzónám. Megtalálom mindegyiket.

Részben ebben élem meg a szabadságomat.

Mitől féljek?
Nem félek.

De, félek. Félek a gázpalackoktól, az elmebeteg autósoktól, a romlott ételektől, a drogosoktól és régen féltem a hajszárítótól is. (Ma már nem.) Félek a betegségektől, sötétedés után a rosszarcúaktól kihalt helyeken. Félek a szakmai kudarcoktól, amik mindig vannak és valahogy mindig túlélem. Félek attól, hogy valakinek valami baja lesz, akit szeretek. Ettől félek a legjobban, ez biztos. Van egy enyhe tériszonyom és félek a sötétben is, amikor olyan sötét van, hogy tényleg nem látok. Félek attól, hogy nem úgy alakul az életem, ahogy szeretném és félek a pattogatott kukoricától a művészmozikban. Félek az elektromos áramtól, a vizesedő falaktól, a Budaörsi úttól és az ízeltlábúaktól. Mindegyiktől, de a csótány és a pók a legrosszabb. Félek attól, hogy hülyét csinálok magamból és félek a vaddisznóktól és a kutyáktól. A macskáktól is félek.

Egyik tervem volt a blog frissítésére, hogy néha találkozom emberekkel, akikre kíváncsi vagyok. Sok ilyen van. Beszélgetek velük és utána elmondom, mit tanultam. Interjú formában talán szórakoztatóbb lenne, de ennek technikai akadályai vannak. Egyrészt nem akarom felvenni a beszélgetést, másrészt nem akarok semmi olyat leírni, amiből beszélgetőpartnerem személye azonosítható lehet. Sokat gondolkoztam, de végül úgy döntöttem, hogy sportszerűtlen módon nem szólok nekik arról, hogy a beszélgetés, vagy legalábbis az, ahogy a beszélgetés rajtam lecsapódott, egy blogbejegyzés formájában testet ölt majd. Ezúton is elnézést mindenkitől, de cserébe tényleg vigyázok az inkognitóra. Szerettem volna elkerülni, hogy bármi kiherélje a beszélgetést.

Mivel IKL-t nem olyan fából faragták, hogy csak úgy le lehessen szerelni, kerítettem magamnak egy meleg férfit és egy leszbikus nőt. Más szexuális kisebbséget nem sikerült előásnom sehonnan, mondjuk túlzottan nem is törtem magam össze, de azt hiszem, most érjük be ennyivel.

I. A férfi

Bő három és fél órás beszélgetésünk során megittam másfél liter limonádét és ettem egy brutálisan fokhagymás pizzát. 

Gyors előjáték után azonnal megkérdeztem, hogy akkor most hogy van ez a dolog a buzizással. Mármint hogy nyilván nem a prájd ellen tüntető mocskosbuzizó emberek használatában kérdés, hanem hogy mi van akkor, ha azt mondom, hogy megbuzult a tévé. Kinek jut eszébe egy homoszexuális ember akkor, amikor a Plex lefagy és emiatt maradok le a MAC-DVTK első kiállításáról?

A saját meggyőződésemen túl (miszerint ebben pont nincs semmi) abból indultam ki, hogy amikor egy professzionális vakkal beszélgettem, ő azt mondta, direkt idegesíti, ha valaki kínosan kerüli azokat a kifejezéseket, mint például a “majd meglátod”. Ez a kifejezés ebben a kontextusban teljesen más jelentéssel bír és nincs benne semmi kellemetlen vagy sértő. Szerintem igaza van. Soha életemben nem jutott eszembe semmilyen szexuális kisebbség, amikor azt mondtam, hogy megbuzult a tévé. 

Elmeséltem ezt beszélgetőtársamnak, aki azzal válaszolt, hogy szerinte a vaknak sem kellene mondanom, hogy majd meglátod. Inkább hallgatnék ezügyben a vakokra, viszont essünk túl a csalódáson: tényleg nem szeretik a buzizást, akkor sem, ha valaki szexualitástól független és nem személyes kontextusban használja. Továbbra se nagyon tudom magam beleélni, hogy ez miért sértő (oké, értem a negatív tartalmat, csak szerintem ez egy picit túl van dimenzionálva), de legyen, ha nem szeretik, akkor nem fogom használni.

Asztaltársaságom elmesélte az egész életét az első gyanújelektől a nagy bejentésig, a lányokkal való próbálkozásoktól az első fiújáig. Elég váratlan részletességgel mesélt mindenféle élményeiről és a meleg közösségeket jellemző szokásokról, de hát ennyi nőgyógyászkodás után nekem már nehéz újat mondani. Tudom, hogy mindenki erre a részre kíváncsi, de csalódást kell okoznom, nem lesz bulvár.

Nem is én lennék, ha nem adtam volna elő fenntartásaimat a politikai korrektséggel szemben, hiszen még mindig nem tudok betelni vele, hogy úgy akar szabad, nyitott és félelmektől mentes világot teremteni, hogy közben tabusít és mesterséges korlátokat állít. Világ öngólja, de hát nem akarok ideológiai vitákat generálni.

Erre egyébként azt a választ kaptam, hogy oké, velem lehet normálisan beszélni és érti, hogy az én számból miért nem homofób, hogy megbuzult a tévé, de egyrészt ő már ismer engem valamennyire (aki meg nem ismer, őket esetleg megijesztem), másrészt az emberek egy része annyira hülye, hogy nekik nem lehet elmagyarázni, hogy mit mikor milyen kontextusban hogyan igen és hogyan nem. Nem értik. Nem érzik. Nekik egyszerűbb azt mondani, hogy ezt lehet, ezt pedig nem lehet. Ha ezt betartják, akkor legalább béke van és mindenki boldog.

Ezt elfogadom, bár felhívnám a figyelmet a címkézésre és az általánosításra, ami nem engem szokott zavarni, de lépjünk túl ezen is. Elég rosszindulatú dolognak érzem egyébként, ha egy “megbuzult a tévé”-ből valaki azonnal homofóbiát hall ki, de sajnos elég gyakran lehet találkozni a jelenséggel. A bizalmatlanság és a rosszindulat kéz a kézben jár és nem szokás felismerni, ráadásul paradox módon előszeretettel őrjöng a pacifizmus nevében. Furcsa világ. Mindennek ellenére nem fogom többet használni sem azt, hogy megbuzult a tévé, sem azt, hogy ott buziztunk egy órát, ezen ne múljon senki boldogsága.

A bujkálás a másik téma. Beszélgetőtársam szerint a lakosság 7-10%-a meleg. Én ezt egy picit soknak érzem. (Gyors internetes keresés alapján 1-10%, ezt már jobban elhiszem, de nem is ez a lényeg.) Közhely következik: a melegek jelentős része állítólag nem meri nyíltan vállalni identitását. Miért nem?

Forrásom szerint elsősorban azért, mert félnek, hogy hátrányok érik emiatt. Elveszítik a munkájukat, elfordulnak tőlük korábbi támogatóik, megélhetési gondjaik lesznek, esetleg elveszítik a barátaik egy részét, kidobja magából a közösség, aminek tagjai voltak stb. 

Ezzel a bujkálás kérdéssel nehéz mit kezdeni, mert addig, amíg azt se tudom, hogy kit kell elfogadni, addig nem tudom bebizonyítani, hogy elfogadom. A jó öreg bizalmatlanság és a rosszindulat ketrecéből nézve biztos furcsa, de én valószínűnek tartom, hogy elsősorban a melegeket érdekli a saját melegségük, más emberek nem azzal vannak elfoglalva, hogy egész nap ezen pörögjenek. Minden csoda három napig tart, hosszú távon senkit nem fog túlzottan érdekelni. Főleg, ha sokan felvállalják. Biztos vagyok benne, hogy a nagy többség semlegesen vagy akár pozitívan állna hozzájuk, a szélsőséges kisebbséget eltüntetni meg úgyse lehet, erre aztán várhatunk még ötszáz évig. Szóval nem teljesen értem, hogy miért nem vagyunk már rég túl a kritikus tömegen, nem látom, mire várunk.

Egyébként azt is megkérdeztem, hogy tényleg olyan hétköznapi dolog-e, hogy megvernek melegeket és kiderült, hogy bár előfordul néha, azért nem mindennapos. Az sokkal gyakoribb, hogy beszólnak, de ezen a ponton elgondolkodtam, hogy a melegekkel szembeni (nagyrészt verbális) erőszak elleni harc miben különbözik az egész, divatos kifejezéssel “bullying” elleni harctól? Valószínűleg nem sokban. 

Én egy elég jó középiskolába jártam, viszonylag jó családokból származó, különböző szempontok alapján összeválogatott fiatalok. Elitképzés, versenyistálló, a klasszikus forgatókönyv. Tele volt pszichopatákkal. Volt egy 6-8 fős keménymag az osztályban, akik mindenkit szívattak, főleg azt, aki nem “velük” volt. Én meg nem voltam senkivel, nem szerettem iskolába járni, ennek megfelelően kaptam én is bőven. Nem mondom, hogy soha nem zavart, de biztos voltam benne, hogy ezek definíció szerint elmebetegek (már csak onnan is ki lehetett találni, hogy a többségük legalább rekreációs droghasználó volt) és különben sem az iskolában éltem szociális életet. Ugyanakkor volt egy osztálytársam, akinek eltörték a térdét (pedig nem homoszexuális, mégis érte nemcsak verbális, hanem fizikai erőszak is). Tekintve, hogy a lány versenyszerűen lovagolt, ez közepesen volt vicces. Mostanában többször találkoztam vele, messze a legjobb csaj lett az osztályból. Minden túlzás nélkül mondom: magas, vékony, nagymellű, kékszemű, szőke. Annak idején rengeteget szívatták a külseje miatt. Azok, akik ma (is) annyira vonzóak, mint a döglött hal.

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem kell melegnek lenni ahhoz, hogy belénk kössenek, nálam például elég volt, hogy a versenysport miatt kidolgozott izomzattal rendelkeztem és a testzsírszázalékom mindössze 7% volt (ezzel a mezőny legalacsonyabb testzsírszázalékát tudtam felmutatni, ezt nem tudom nem megjegyezni). Talán irigység, talán tényleg béna volt, hogy 14 éves lányként magasabb és izmosabb voltam, mint a legtöbb fiú (akiket soha nem piszkáltam azzal, hogy alacsonyak és satnyák), de legalább 16 éves koromra többszörös országos bajnok és válogatott sportoló voltam, aki szabadidejében fizikát tanul, ők meg cannabistól vörös szemmel lázadtak a “rendszer” ellen, cinikusan és puhányan vergődve saját szerencsétlenségükben. Meg nem értett zsenik.

Van, akit a beszédhibája miatt csúfolnak, van, akit a neve miatt, van, akit a ruhája miatt, van, akit valamilyen betegsége miatt. Ez van. Mindig ez lesz. Az emberek egy része így próbálja kompenzálni az önbizalomhiányát, vagy nem tudom, mi ennek a pszichológiai háttere, de biztos, hogy nem normális élete van annak, aki így viselkedik. Innentől pedig - azon túl, hogy kellemetlen ember - leginkább sajnálni kell. Van, akit a szexuális identitása miatt szívatnak. Semmiben sem különbözik az előbbiektől. Én értem, hogy ez a szokottnál érzékenyebb téma lehet az érintetteknek, de nem hiszem, hogy ezt az emberi tulajdonságot meg lehet szüntetni. A politikai korrektség legalábbis biztosan alkalmatlan erre. 

Egyes érzékenyítő programokban már több fantázia van, de az is nagyon lassú folyamat lesz és biztosan nem lesz 100%-os hatékonyságú. Mindig lesznek hülyék, de ez nem jelenti azt, hogy az egész világ szar. Arra várni, hogy egy ilyen bejlentés minden szempontból szuperbiztonságos legyen, nem reális. Én tényleg nem tudom, mire várnak.

Egy ponton viszont őszintén, tényleg nagyon megsajnáltam a srácot. Akkor, amikor az édesanyja reakciójára terelődött a szó. Ne legyünk álszentek, én se törnék ki örömujjongásban, ha a gyerekem azzal állna elő, hogy meleg, de biztos vagyok benne, hogy megpróbálnám kitalálni vele együtt, hogy most akkor hogy hozzuk ki ebből a legtöbbet. Valamit biztos lehet.

Miért nem örülnék? Közhely ez is, de melegnek lenni bizonyos értelemben veszteség. Elcsépelt, de tudjuk, hogy egészen biztosan soha nem lesz genetikailag közös utódja azzal, akit szeret és ezt akárhogy is nézem, veszteség. Beszélgetőtársam édesanyja például mindig is nagy családról álmodozott és szerette volna, hogy az unokák karácsonykor az asztal körül szaladgáljanak. Szerintem normális dolog arról álmodozni, hogy a fiam megnősül és unokáim születnek, azt hiszem, a legtöbb nő vágyik ilyesmire. Azzal, hogy a fiú bejelenti, hogy meleg, ez az álom összetörik. Persze, fontosabb a gyerek boldogsága az anya álmainál, de ettől még összetörik. Ebből fel lehet állni és el lehet fogadni, de túlzás azt várni, hogy ennek valaki örülni fog. Az viszont borzasztó lehet, ha a biztos pont, akit születésed óta a legjobban, vagy majdnem a legjobban szeretsz és akiről feltételezed, hogy a feléd irányuló szeretete kikezdhetetlen, ő egyszer csak elfordul. Elfordul és olyan dolgokat vág a fejedhez, ami nemcsak ízléstelen, de sportszerűtlen is. Remélem, kevés ilyen anya van. Ettől az esettől függetlenül én töretlenül hiszek benne, hogy a szülők segítenek. Ebben a helyzetben is. Lehet, hogy kell pár nap, pár hét, esetleg néhány hónap, hogy leülepedjen, átgondolja, de nem vagyok hajlandó azt hinni, hogy a szülők érdemi hányada elfordulna a gyerekétől emiatt. Biztos, hogy nem.

II. A nő

Néhány nappal a fenti találkozás után kaptam egy e-mailt. Egy idősebb leszbikus nő szívesen beszélgetne velem. Ha igazán őszinte vagyok, semmi kedvem nem volt találkozni vele, de nem akartam udvariatlan lenni és különben sem árt, ha kicsit szélesítem a látóköröm. Megbeszéltünk egy napot. Hat és fél órát beszélgettünk.

Eleinte vele is átvettem néhány kérdést, ami a homoszexualitását, illetve úgy általában a homoszexualitást célozta (egyébként a homoszexuális kifejezést határozottan utálták mindketten). Ezt tanultam: 1.) A leszbikus nők, a női párok állítólag sokkal jobban elvegyülnek a tömegben, a nőktől különben is megszokott, hogy karon fogva járnak, adnak puszit stb. Ezt el is tudom képzelni. 2.) Nincs olyan egy meleg páron belül, hogy férfi és nő szerep, ezt mondjuk eddig is sejtettem, de mégis sokan ezt gondolják és most végre megkérdezhettem. 3. A leszbikus nőkre nem feltétlenül jellemző, hogy nagyon maszkulinok, a nagyon fiús alcsoport egy külön névvel rendelkezik: “butch”. Van a “femme” is, az meg a szupernőies leszbikus. Nem kell, hogy vegyes párost alkossanak, lehet két femme és két butch is egy pár. (Megjegyzem, hogy beszélgetőpartneremen semmi különös nem volt, pont úgy nézett ki és úgy is viselkedett, mint bármelyik idősődő nő.) 4. Nem akartam eredetileg szexről írni, de valamit mégis megosztok. A fiú pároknál állítólag hagyományosan megvan az aktív és a passzív fél egy kapcsolatban (de ez sem férfi és nő szerep, hanem két meleg férfi). De: aki a tartós kapcsolatában mondjuk az aktív fél, az lehet, hogy futó kapcsolataiban csak passzív szerepet vállal és fordítva. (A futó kapcsolat viszonylag lazábban kezelt kérdés meleg fiúknál.) Én mindig azt hittem, hogy ez úgy igazságos, hogy cserélgetik és biztos így is van, ezek szerint nem. 

Amikor eltelt egy kis idő és már mindent tudtam a butchokról és a passzív meleg férfiakről, akkor kezdtem érezni, hogy nekem most már ez elég volt. Picit untat ez a téma. Szerencsém volt viszont, mert életem egyik legérdekesebb beszélgetésébe bonyolódtam Verdi kórusműveitől kezdve a zeneelmélet legszárazabb témáin át a lírai szopránokig, rendkívül szórakoztató stílusban. Olyan kérdésekre kaptam választ, amik mindig is érdekeltek. Jó döntés volt találkoznom vele.

Egy dolgot mégis be kell vallanom, akkor is, ha nem vagyok rá büszke. Biztos infantilis vagyok, de eszembe jutottak az este folyamán olyan dolgok, hogy vajon megnézte-e a mellem. Amikor kimentem a mosdóba, akkor kifele menet önkéntelenül arra gondoltam, hogy ott a seggem a feszes farmerban, utánafordult-e. Persze tudom, ennyi erővel minden alkalommal, amikor egy férfival találkozom, arra kellene gondolnom, hogy megnézi-e a seggem, csak az valahogy más. Aztán meg olyanok jutottak eszembe, hogy leszbikus nőknél gyakoribb a bakteriális vaginózis. Nem akarok vaginákra gondolni, amikor éppen szopránokról beszélgetünk. Tehát valahogy nem sikerült rendesen elvonatkoztatnom ettől a dologtól és ez eléggé zavart. Lehet, hogy csak az én együgyűségem, vagy már visszafordíthatatlanul károsodott az agyam a munkám miatt, de tényleg rossz volt. Ráadásul ezek miatt a gondolatok miatt volt bennem egy kis ellenérzés. Nem is ott helyben, hanem utána. Amikor kaptam egy e-mail-t, hogy "milyen kellemes volt velem beszélgetni". Hát... Szóval tudom, hogy ez kicsit egyszerű dolog, de nem feltétlenül éreztem magam jól, amikor ezt olvastam. Megbeszéltük, hogy beszélgetünk még, de én valahogy nem akarok. A Fiú szerint korlátolt vagyok. Én meg kíváncsi lennék, hogy ő szívesen járna-e találkozgatni egy idősödő meleg férfival.

Ez a történet így kerek.

2017. március 25., szombat

Szikrázik a brilliáns

2005. július 18-án találkoztunk először a vízi telepen. Bár akkor még nem, de két év múlva már biztosak voltunk benne, ez egy hosszú barátság lesz... 
Úgy érzem, már a kezdetektől kiegészítettük egymást és megbíztunk egymásban. Páratlan volt a mi kapcsolatunk, félszavakból megértettük egymást, a végén már egy fél húzásból tudtuk, mit gondol a másik. De ezt csak mi érthetjük, tudjuk, senki más.
Ez tett különlegessé minket, Téged.

És bár sosem akartam beismerni, míg kajakoztunk:
Nagyobb tehetséged volt a kajakozáshoz, mint nekem, kiemelkedő alakja voltál a férfi mezőnynek. Soha nem hitték - mégis mindenki félt Tőled, hiszen tudták - mire vagy képes. Én pedig örülök, hogy egy ekkora kajakos mögött ülhettem, és érhettünk el együtt sikereket!
Mert nélküled soha, semmi nem sikerült volna.

Egy olyan ember távozott közülünk személyedben, amilyennek a gyerekeimet akarom!

Hallod Risu?
Tudom, hogy hallod! 
Olyannak, mint amilyen te voltál!

Egy talpig becsületes, mindig reálisan gondolkodó, szerény, visszafogott fiú, akiben egy csepp rosszindulat nem volt világéletében. Akinek mindene az autók és a barátnője volt, akit egyszer nem kellett megkérni szívességekre, hiszen magadtól tetted szívből; számtalanszor felkötötted a hajóm, hazavittél, segítettél, elintézted a dolgaimat kérés nélkül ebben a szűk 12 évben.

Azt akartam, hogy a gyermekeink pontosan ugyanúgy nőjenek fel, ahogy mi lettünk egymás mellett kisfiúkból férfiak.
Azt akartam, hogy a Te gyermekeid és az enyémek majd egyszer együtt játszhassanak a játszótéren, és ők is legjobb barátok legyenek, akárcsak mi.

...

Olvastam mindezt a facebook-on néhány napja. Gyorsan rákerestem, mi történt.

Az üzenetet Richárd kajakostársa írta és egy szintén kajakos ismerősöm osztotta meg. Egy olyan ember, aki a legnagyobb természetességgel ajánlotta fel mindig a segítségét a bajban. Ha kellett, pénzt, ha kellett, időt és energiát adott annak, akinek szüksége volt rá. Segített, ahol tudott. Nincs okom azt gondolni, hogy a baleset halottja különbözött volna tőlük.

Két hónapja van jogosítványom.

Nagyon sokat tudnék arról írni, hogy mennyire inszufficiens a gyakorlati autós oktatás*. Arról is írhatnék, hogy a jogosítványom megszerzését követő hetedik napon úgy beleszálltak hátulról a gyönyörű, sérülésmentes autómba, hogy 850 000 Ft-os javítást kellett rajta végezni, gyakorlatilag a fél hátulját kicserélték.

Mégis inkább csak a legnagyobb hiányérzetemet szeretném elmondani. Azt, hogy soha sehol senki nem mondta el nekem a képzésem során, hogy ha 1280 kilogramm vasat 30, 50, 80, 100, 130 km/óra sebességre felgyorsítok, akkor potenciális tömeggyilkos vagyok.

Potenciális öngyilkos és tömeggyilkos vagyok minden alkalommal, amikor autóba ülök. Ugyanígy potenciális áldozat. Szerencsére én egész életemben úgy gondoltam az autókra, hogy simán meg lehet velük ölni valakit és ennek megfelelően igyekszem bánni vele, de tartok tőle, hogy ez nem mindenki számára világos.

Nagyon sajnálom ezt a balesetet.

Oké. Ne legyek se álszent, se teljesen hülye. Vezetni időnként tényleg élvezetes. Kezdem magam komfortosan érezni az autómban. Egyik este jöttem haza a munkahelyemről, nem volt nagy forgalom, alig volt körülöttem autó. Gyakran járok az útvonalon és már elég jól ismerem a környéket. Ahogy kapcsolgatom a rádiót, egyszer csak megszólal ez a zene. Pont ez a része. Igen, kicsit retró, kicsit nevetséges, de valahogy kedvem lett felhangosítani és egy percre átadni magam az érzésnek. Adtam egy kövérebb gázt, éreztem, ahogy megindul és húz az autó. Szemlesütve ismerem el, de tényleg jó volt. Van ebben valami. Eszembe jutott az a hülye Bolond Pierrot, pedig nem szeretem azt a filmet. Mégis, ebben a jelenetében magamra ismerek. Szabadság. Elhiszem, hogy átgondoltan, szórványos forgalomban valakinek néha jólesik kicsit meghajtani az autóját. Kicsit élvezni a sebességet. Ezzel nincs is különösebb bajom, emberek vagyunk. Csinálja, amíg tudja, mit csinál és senkit nem veszélyeztet és senkit nem ijeszt meg.

Annak viszont semmiféle élvezeti értéke nem lehet, ha valami balesetveszélyes. Az egyáltalán nem vicces, nem érthető és nem elfogadható. Az emberek nem orosz rulettezni járnak az utakra és őszintén remélem, hogy a rendőrség kő keményen összeszed végre mindenkit, aki életveszélybe sodor ártalmatlan embereket. Ami aznap éjjel történt ezekkel a fiúkkal, arra nincs magyarázat. Nagyon sajnálom.

*****

Más. Lehet finnyogni a kormány sportpolitikájára és ésszerűtlen kiadásaira, de tegye fel a kezét, akinek nem lenne könnyes a szeme, ha ez felcsendülne a Dunán pár nappal azelőtt, hogy Hosszú Katinka lebetonozza a Népfürdő utcát...

Állítom, hogy ha én idén nyáron, egy kellemes júliusi estén meglátom Keith Richards-t egy dunai uszályon, a fideszre fogok szavazni. Hát nincs igazuk? A sok pénzt kell okosan költeni, ha kevés van, hát verjük el egy jó bulira.

Frissítés: Azt mondta a Fiú, hogy ha a Rolling Stones miatt a fideszre szavazom, akkor elválik. Mindig is mondtam, hogy nem kell a nőknek szavazati jog, nekem is csak a bajom van vele.

* Ugyanakkor röhejesnek tartom a totalcar című internetes oldalon megjelent cikket, ami burkoltan a kezdő vezetőket hibáztatta a baleset kapcsán. Nem tudom elképzelni, hogy friss jogsival illegális autóversenyezzen valaki a Szentendrei úton. Ez nem a kezdők játéka. (Amennyire tudom, statisztikák alapján a kezdő vezetők egyébként is kevesebb balesetet okoznak, mint a gyakorlottabbak. Még nagyon figyelnek és nagyon óvatosak.)

2017. március 14., kedd

Tokody40

Tegnap este egy jól sikerült áriaest keretében az Operaházban ünnepeltük Tokody Ilona negyvenéves jubileumát. Sok szép pillanata volt az estének és tudnék hosszan írni arról, hogy az élő zene, különösen az opera nagy pillanatainak lelke szerintem miben lakik, vagy hogy én magam hogyan élem meg azt az elemi és kristálytiszta örömöt, amit az opera egy-egy pillanata okozni képes, de ez annyira személyes és annyira egyéni, hogy inkább csak biztatni tudom az összes olvasómat, hogy próbálja megtalálni a saját pillanatait ebben az aranybányában és ha egyszer ráérez, akkor garantálom, hogy jobb lesz, mintha belőné magát heroinnal.

Fogok írni operáról, mert nekem fontos, hogy segítsem ezt a műfajt legalább annyival, amire ez a blog képes. Szeretném ráébreszteni az embereket, hogy az opera nem a molyirtószagú özvegyasszonyoké, hanem az övék is. Annyira az övék, mint a Fiúé, az Anyukámé, az enyém és az ifi kajakosoké, akik az Operába járnak kultúrfitnesszre.

Visszatérve Tokody Ilonára, azt hiszem, nyugodtan átgondolhatjuk néha a saját életünket, hogy képesek voltunk-e, képesek vagyunk-e egy cél alá rendelni az egónkat. Nekem kell ezen gondolkoznom. Bízom benne, hogy igen. Tokody pályájából mindenesetre egészen biztos, hogy mindannyian tudunk tanulni és erőt meríteni. Nagyszerű teljesítmény, nagyszerű ember.

2017. március 11., szombat

Halo

Későre jár. Az eldugott hegyi faluban betérünk egy vendéglőbe. Jólesik belépni a meleg, világos helyiségbe, lerázni a havat, kint sötét van és hideg. Az Alpok csúcsai között különleges a csend és a nyugalom. Leülünk egy asztalhoz a sarokban, egy ablak mellett. Most minden tökéletes.



Ránézek a Fiúra és érzem, hogy ennek a pillanatnak jelentősége van. Nem mondom ki, nem ragadok bele, de tudom, hogy emlékezni fogok rá.

Mindennapok romantikája. Néhány szál tulipán, egy váratlan, kedves felirat a falon, A4-es papír a nyomtatóban, mezítlábas főzőcske a konyhában. Birkózásba fúló évődés a kanapén. Buta kis feszültségek, türelmetlenség, aggodalom. Élet.

Behavazott járdák, süvítő szél, olvadt sajt illata, burgundi csiga, Ane Brun. Cselló. Szerelem. Szeretet. Bizalom. Bárhol. Mindig. Vele.

Micva megvolt már?

2017. március 9., csütörtök

Síelés képekben


Látási viszonyok a hágón.

Aprócska elakadás, szerencsére a busz nem csúszott ránk. Csak mert ez nem volt mindig egyértelmű.
Például amikor a Fiú éppen a bal első hóláncot tette fel, akkor voltak nehéz pillanataim.

Kiváló találmány, sose hittem volna, hogy egyszer még ilyen hálás leszek egy darab láncnak.

Érkezésünk estéjén. Az a faház középen a szállásunk.

Belül ilyen. A szoba volt a gyenge pont. Nem lesz kép.

Na gyere, Bogyó, mutassuk meg nekik, mi az az őstehetség!
(Életünkben először síeltünk.)

Tériszonyosoknak nem javaslom. A kilátás mindenesetre emlékezetes.

Kellemes, feltéve, hogy nincs szélvihar jégesővel.

De mit csinálnak most? Az Alpokban ennek a zenének különös helye van.
Vagy harmincszor meghallgattam egy hét alatt és sokat gondolkoztam.
Majd egyszer talán megírom.

Erre rá kell állni és akkor felvonszol. Elég futurisztikus.

IKL megkezdi óriás műlesikló karrierjét.

A szerelem a hegyen is szerelem.

Ott középen az az alig látható vonal. Na az a pálya széle. Ott nem kéne leesni.
Mondjuk a Fiú előrelátó módon vett olyan biztosítást, ami fedezi a helikopteres mentést is.
Milyen jól kiröhögtem. Egészen addig, amíg nem láttam meg vákuummatracban az első csajt igencsak csukott szemekkel.
Meg amíg nem jött az első helikopter. Meg amíg síoktatónk kérdésemre el nem mesélte, hogy a tavalyi szezonban öten haltak meg ezeken a pályákon. Meg amíg nem jutott tudomásomra, hogy Schumacher is itt törte magát félholtra.

Ugye milyen mókás csúszni ezen a kis sávon, a szakadék mellett? Nem mindig volt őszinte a mosolyom.

De ha az ember nem gondolt a helikopterre és a vákuummatracra, akkor egészen lehetett élvezni.

Inkább feltaláltunk egy másik sportágat. 

Hát hó, az volt.

Felhő is.

Meg DJ 3200 m magasan. 

Sírjunk együtt a gyönyörűségtől.
Volt Michelin-csillag is.

Mi meg inkább belehalnánk, mint kihagyjuk.

Ez is jó, de a csúcs akkor is a fehér tubusos fekete majonéz volt a homárhoz. Pont mint a cipőpaszta.

Ezzel meg nem tudok mit kezdeni, ez egy papír műfütyi lányoknak, hogy tudjanak állva pisilni.
Soha nem láttam ilyet, nem is hallottam róla, de útitársunk előkapta és rá akart beszélni, hogy
próbáljam ki. Nem voltam jó fej, mert semmi kedvem nem volt ezzel bohóckodni a mosdóban.