IKL

In the rhythm and the soul reviews I had a dream I guess*

2012-02-16T16:45:00.002+01:00

Erre a swingre én azért nagyon ráéreztem, szerintem világbajnok leszek...

Elmondom miért annyira jó ez.
Tiszta jó zenékre lehet táncolni a bluestól a jazzen és a rockon át a popzenéig bármire, most szerdán például U2-ra táncoltam baromi jót egy fiúval, de most már biztos vagyok benne, hogy erre is tökéletesen jól passzol a WCS, csak nem akarom ellőni, mert ez lesz a csúcs, majd ha már nagyon jól megy, már alig várom.

Továbbá rendkívül fontos szempontok:
- nem kell hozzá idióta ribancnak maszkíroznom magam
- sokoldalúan felhasználható gyakorlatilag bármilyen buliban, mondjuk egy pár nem árt hozzá
- a swingesek nagyon jó fejek (Ráadásul nincsen köztük orvos, ezért aztán véletlenül sem esik szó semmiféle egészségügyi témáról, ez hatványozottan fontos a mentálhigiéném szempontjából, különben is mindig, mindenhol van orvos, egy csoda, hogy itt nincs. A múltkor már az asztalcserélgetős vacsin is volt egy, ráadásul egy asztalhoz kellett ülnünk. Vajon miről volt szó? Azt hittem, megőrülök.)
- vagány, laza, improvizatív

illetve

- toleráns, vicces, eredeti

- igény szerint a tökéletesség szintjére fejleszthető

illetve

Az már csak hab a tortán, hogy ott vannak a fiúk is.
A swingóra, az a hét egyik legjobb órája.

* :)

Occhio, malocchio, prezzemolo e finocchio

2012-02-15T21:20:00.001+01:00

Ó igen, ma végre volt swing, eljött "B" is és jött egy újabb, egészen ígéretes, szép, magas fiú.
Nevezzük "C"-nek.
Na jó, ez persze csak vicc, mármint hogy rá is szemet vetettem volna, de pedig tényleg jött és tényleg egész megnyerő volt így első blikkre.

Na de hát ez az, hogy első blikk.
Én már annyira közel voltam hozzá, hogy szerelmes legyek ebbe a "B" jelű fiúba, de tényleg.
Erre mi történik? Ma táncoltunk és volt valami büdös szaga, hiába vett fel szép pólóinget, nagyon szép volt megint, ezt továbbra is tartom, de büdös, hát az baj, ha büdös. Sokáig szagolgattam, egy kicsit talán a petrezselyemre emlékeztetett*, de lehet, hogy fűszag volt. Lehet? Én sose ismerem fel a fűszagot, ez jellemző tulajdonságom, viszont utálom, ha valaki füvezik. A dohányzást sem szeretem, gusztustalan szokás. Valamint a kabátja erősen dohos szagú volt. Basszus, a múltkor ezt nem éreztem, pedig mindig szagolom a fiúkat, mert nem bírom, ha büdösek. Olyan dohszaga volt a kabátjának, amit az ilyen részegeskedő, füvező bölcsészek lelakott lakásában szokott az ember érezni, ahol egy csomó üres piásüveg is van a fal mellett, meg félig megivott borok a dohányzóasztalon és nem viszik le a szemetet hetekig és a falak és a bútorok magukba szívták az áporodott cigarettafüstöt és nem szokás ezeken a helyeken szellőztetni sem...
Én a kulturált körülményeket szeretem és a higiénikus benyomást keltő embereket.

Szóval az a baj, hogy ideig-óráig lehet valaki vagány a hátizsákkal bejárom Európát és couchsurfingelek és szívok minden szart a számba bele, a ruhámba meg beivódik a füstje és büdös leszek tőle és a kanapén alszom és szabad vagyok feeling, de ha jobban belegondolok, akkor nekem nem is jön ez be. Egyrészt nem kelt valami higiénikus érzést és nekem csak olyan fiúkkal van gusztusom lefeküdni, akik higiénikusak. Hát igen, azon gondolkoztam, hogy ha most nekiszorítana falnak és leteperne hat perccel később, akkor az nem esne jól, de azért nem, mert büdös. Egyébként kurvára tetszik és ha az lenne a benyomásom, hogy frissen fürdött és jó illata lenne, akkor alig várnám, hogy leteperjen, de így? Arra gondolok, hogy három napos retek van a derekára száradva.
Másrészt biciklivel jár, ami mostanában ugyan nagyon trendi, de mekkora hülyeség már. Most ha elmegyünk moziba, akkor mi lesz? Ő odateker bringán, én meg metróval megyek és ott találkozunk? Vagy hogy van ez ilyenkor? Szerencsére sose jártam még biciklis fiúkkal. Én aztán biztosan nem biciklizem ebben a városban, ekkora hülyeséget nem is hallottam még.
Szóval mint kiderült, öten laknak együtt az Oktogonnál egy lelakott, dohszagú lakásban, gondolom mind bölcsész, akik alkoholt isznak és dohányoznak, biztos füvet is szívnak és biciklivel járnak és ha pechem van, akkor még kötött tarisznyájuk is van és olyan színes kis basz a hajukban, hát észnél vagyok én?

Pedig olyan jól bejött volna a dolog, elkísért a Deák térig, beszélgettünk, megint velem akart táncolni és megint beelőzte egy másik, nem "A", hanem egy olyan, aki labdába se rúg, ellenben kurva jól táncol, úgyhogy annyira nem bántam. Aranyos fiú, de a nagy vonzalom sajnos jelentősen csökkent. Ha legközelebb jó illata lesz, elmeséli, hogy elköltözött és vett egy autót, akkor még reverzibilis a történet.

Na tehát az van, hogy van itt pár érdekesség még ezen a swingen, lehet, hogy el kellene járnom a swinges bulikba, mert ott jelen vannak a nagy királyok is, akik már versenyeznek is hébe-hóba és lehet, hogy nincs dohszaguk.

* A petrezselyemnek finom illata van, ez csak a fű miatt idegesített, a baj a dohszaggal volt.

Hmm

2012-02-12T09:52:00.000+01:00

Etta James és Whitney Houston három hét különbséggel... Nagy szar év ez. Mind a kettő vérfagyasztóan tehetséges volt.WH ráadásul olyan hangterjedelemben, olyan tisztán és olyan könnyedén hozott bármit, hogy az már időnként az operaáriák nehézségi fokát is meglépte. Basszus, hát nagy kár érte, én még bíztam benne, hogy egyenesbe jön.

Elismerően széttárja karjait

2012-02-11T10:46:00.004+01:00

Már a múltkor is rinyáltam emiatt és biztos van benne egy csomó torzítás, meg így a XXI. sz. kényelméből visszatekintve biztos sokkal romantikusabbnak tűnik, mint amilyen valójában volt, de most elektronikus formában megláttam képeket a szüleim fiatalságából és hajlok rá, hogy komolyan azt gondoljam, hogy mi impotens, sótlan, életképtelen, elbaszott kis hülyegyerekek vagyunk hozzájuk képest. Hát ezek tudtak élni. Mármint itt nemcsak a szüleimre gondolok, hanem arra az egész bandára. Ezek egy csomóan voltak, a pesti fiatalok, ismerték egymást, ezerszer annyi haverjuk volt, mint ma a sok kockának, meló/suli után spontán mentek a "lépartra*" bandázni és elmondás szerint az anyámnak volt a legjobb lába a léparton és én erre végtelenül büszke vagyok. Hippik voltak és lazák voltak és jó fejek voltak és ez az az időszak volt, amikor 1969 is volt és Woodstock és a fiúk Jimi Hendrixet imádták, a csajok pedig a Bee Gees-re voltak szerelmesek, a Beatles-re meg sikoltoztak és rázták a seggüket. És bár a rendszert divat szidni és politikailag tudjuk, hogy gáz volt, de mind leszarták a politikát és a buli meg a virágos ing és a trapézgatya éltette őket meg a hülyeség. Igen, igen, ezt is mondtam már, de akkor is igaz lehet, hogy a legvidámabb barakkból a legszomorúbb shopping centerré változtunk. Ezeknek nem volt semmijük és imádták az életet, állandóan röhögtek és szerették egymást. Hát mostanában, hatvan felé közeledve olyan dumájuk van, hogy sírok a röhögéstől. Erre mi? Mai fiatalok? Nagy trendi menőgyerekek? Csak reszketünk állandóan, hát az életünk abból áll, hogy még a buliban is azon megy a stresszelés, hogy hogy áll a hajunk és hogy idei kollekció-e az az ing és mi lesz a projekttel meg a tudományos fokozattal meg lesz-e plazmatévé a lakásba és egy kategóriával jobb kocsi. Fuck, mi tényleg nagy nyomik vagyunk ezekhez képest.
Ezek itt a szüleim haverjai a hetvenes évekből, csak hogy érezzétek, miről beszélek.
(Személyiségi jogokra való tekintettel olyan képek, amiken a saját szüleim nem szerepelnek, pedig ők néztek ki a legjobban. :))

* Duna partra.

There was life, there was blood...

2012-02-09T18:52:00.004+01:00

Most igazából attól tartok, hogy "B" nem jön többet swingre, főleg ha a múltkor nem vett bérletet, mert már túl sokat hiányzott ahhoz, hogy megérje neki. Hacsak ugye miattam nem jön el, azt nem tudom. Na jó, lehet, hogy a tánc miatt is eljönne. Ugyanakkor abból a szempontból jót tett nekem ez a kevés kis közelsége is, hogy rögtön ösztrogén hiperszekrécióm lett tőle és emiatt mostanában nagyon érzelmes vagyok, legalábbis ami a munkámat illeti, mindenképpen. Ebben azért lehet, hogy szerepet játszik az is, hogy végre megjöttek a medikusok és így egy kicsit lazább beosztást kaptam és foglalkozhattam az időm egy részében szabadon azzal, ami érdekel, nem csak azzal, amivel muszáj. Még a betegekre is volt időm.

Na tehát az az igazság, hogy én nagyon szeretem a munkám. Azért, mert attól függetlenül, hogy az esetek jelentős részében nem klasszikus értelemben vett "betegekkel" foglalkoznunk, mégis sokszor annyira nagy a feszültség, hogy ekkora szerintem más szakmákban nincs is. Hihetetlenül intenzív és szélsőséges.
Én személy szerint baromi nagy motivációt bírok érezni az ügy érdekében (itt elég sok olyan ügy van, amiért megéri felkelni reggel). Szóval tök jó, hogy mégsem kezdtem el kiégni, ezen a héten imádtam dolgozni, valószínűleg ennek csak az van a hátterében, hogy rajtunk általában rohadt nagy a terhelés és most ez csökkent egy kicsit. Nekem amúgy is nagy a szabadságvágyam, de most nagyon jólesett, hogy én találhattam ki magamnak, hogy mit akarok és nem csörgött percenként a telefonom, hogy mit csináljak azonnal. (Például ha UH vizsgát akarok - és nem mellékesen érteni is szeretnék hozzá -, akkor nem árt, ha néha be tudok menni az UH-ba és nem állandóan más feladatom van.)

Na de visszatérve erre az érzelmi feszítettségre, ami nálunk van, én ezt szeretem. Mondjuk elég nagy flexibilitást igényel az ember részéről, de én direkt élvezem ezt a hullámvasutat, a hullámhegyek és hullámvölgyek ennyire random, kiszámíthatatlan váltakozását. Van benne valami különleges, valami szédítő, valahogy az ember azt érzi, hogy igen, itt most éppen történik valami. Az meg már csak hab a tortán, hogy mindennek a Történésnek még aktív alakítója is lehet az ember.

Előfordult például, hogy felvételes voltam és reggel fél kilenckor szabályosan zokogott nekem az ambulancián egy koraterhességben elvetélt nő, alig bírtam megnyugtatni, nagyon szomorú volt szegény. Aztán tíz óra körül éppen ott voltam az ARO-n, amikor közöltük egy nővel, hogy gratulálunk, terhes és azért ennek van egy elég speciális feelingje, nem rossz. Aztán egy-két órával később lent voltam az ultrahangban és kiderült, hogy mégsem kisfiút, hanem kislányt vár egy pár és ettől egy pillanat alatt megfagyott a levegő, az apa olyan ideges lett, hogy majdnem kiment, tényleg borzasztó volt látni, meg is álltunk utána egy picit, hogy úristen, ez mi volt... Kb. egy órára rá pedig a 12. heti szűrésen azért sírtak, mert annyira boldogok voltak, mondták, hogy nagyon várták már ezt a babát és egy vetélésen már túl vannak és most mennyire örülnek és mint valami focimeccsen, úgy ugrabugrált az apuka, hogy ott a kis lába, meg hogy hogy dobog a kis szíve. Aztán visszamentem az osztályra és felvettem a huszonegynéhány éves, több éve krónikus kismedencei fájdalomban szenvedő csajt, a nőt, aki korai petefészek kimerülés miatt éppen petesejt donációval készül terhességet vállalni, a genetikai javallatra történő középidős terhességmegszakítást és így tovább.
Ezek azért egyesével is elég komoly történetek, de hát egy ilyen nap után azért nem úgy megy haza az ember, hogy húzogatja a vállát, hogy ma se történt semmi.

Pár hónapja befejeztem egy vetélést és a docens, aki ott volt, azt mondta, hogy meglepődnék, ha rátenne egy UH-t műtét közben a beteg hasára és látnám, hogy mennyire kidomborodik a méhe ott, ahol hozzáérek éppen. Szóval a youtube-on keresgéltem missed abortion keresőszavakkal videókat, hátha találok ilyen UH-felvételt (néha szerencsém szokott lenni). Hát pont ilyet nem találtam, ellenben elég meglepő dolgokat igen: egy csomó zenét, ami a vetélésről szól. Az ennek a neve, hogy miscarriage song. Itt van egy:

Ilyen mindenféle nők írták őket, van, aki a saját kis embriócskájának az elvesztésével foglalkozott, van, aki csak ilyen nőkkel dolgozik és megfogta a dolog stb., a lényeg az, hogy meglepően sok videó volt ebben a témában. És azóta néha hallgatok ilyeneket és igazából nem nagyon érdekel, hogy ki gondolja ezt gejlnek, egyszerűcskének vagy giccsesnek, mert most elmondom, hogy mi van.
Ezek a nők lehet, hogy definitív módon nem haldoklanak éppen, de akkora érzelmeik vannak és olyan intenzitással élik meg ezeket az eseményeket, mintha minimum a saját életükért küzdenének, hiszen ez az egyik legfontosabb téma az ember életében (egy nő életében meg talán még egy kicsit fokozottabban fontos) és éppen ezért állandóan tele vannak mindenféle kérdéssel, bizonytalansággal, vívódásokkal, feszültséggel. És ez olyan, mint a szerelem, kicsit elborul az ember agya és nem azt nézi, hogy mennyire magasrendű művészet, virtuóz dallamvezetés, hanem azt, hogy egyszerűen valamitől olyan, hogy felszabadítja a saját kis érzéseit és az neki jó.
És az is jó, hogy a héten volt lehetőségem egy kicsit lassulni és szólni két szót egy vetélőhöz azon felül, hogy elhadarom neki, hogy mi fog történni és mondok két mondatot arról, hogy ez sajnos relatív gyakori és semmi rosszat nem jelent egy következő terhességre nézve*.
Szóval... asszem, hogy nagyjából valami ilyesmire gondoltam, amikor az orvosi egyetemre felvételiztem.

* Sokan még ezt sem csinálják, de én legalább ehhez ragaszkodom. Hacsak nem vagyok annyira meghajtva, hogy tényleg nincs szabad kapacitásom még erre sem. Sajnos ilyen is előfordul.

Sírok

2012-02-07T13:36:00.000+01:00

Múlt héten nem tudott jönni "B" swingre valami miatt, úgy volt, hogy holnap viszont jön és találkozunk, erre most küldenek egy SMS-t a szervezők, hogy február 7-12. között elmaradnak az órák technikai okok miatt.
Hát most én mindjárt megőrülök.
De komolyan.
Hatvan év után végre tetszik valaki és tessék.
Hát de most komolyan...
Ez valami átok, vagy mi ez?

Meggyőző teória

2012-02-06T19:56:00.000+01:00

Tartozom...

2012-02-06T18:18:00.002+01:00

...egy vallomással.
Na jó, kettővel.
Asszem kb. 14 évesen ez volt az egyik kedvenc számom.
És egyszer, amikor éppen halálosan és reménytelenül szerelmes voltam a gyönyörű K. Mikibe, aki ott vívott, ahol én kosaraztam és egyszer edzés végén lopott nekem kólát a büféből és a parkolóban ki is nyitotta, amikor látta, hogy ott bénázom vele, na szóval akkor még inkább csak olyan 12-13 éves lehettem és nagyon fel szerettem volna venni a rádióból a Kiwitől a Neked adom című számot, hogy erre legyek plátóian szerelmes, de sose játszották és akkor betelefonáltam titokban a kívánságműsorba és kértem. Emlékszem, hogy nagyon izgultam, amikor kellett mondani a telefonba a szöveget, pedig előre leírtam, hogy mit fogok mondani, nehogy elrontsam. De ezt azóta se mondtam ám el senkinek.
Nem is volt egyébként értelme, mert aztán nem került be a kérésem az aznapi kívánságműsorba és napokat meg már nem volt türelmem várni.
De azért egy valami mégiscsak a jó ízlésemet igazolja: Kozsót sose szerettem.

Most egy kicsit könnyebb a lelkemnek, hogy megszabadultam ezektől a nyomasztó titkoktól.
Kezeljétek bizalmasan.

A nők, azok ilyenek

2012-02-04T12:49:00.002+01:00

Nekem olyan a munkám, hogy sok emberrel, többnyire nőkkel találkozom. Ki hitte volna.
Pénteken operáltunk egy nagyon szimpatikus nőt, aki logopédus és mozgássérült gyerekek beszédterápiájával foglalkozik. Klassz nő és nagy fába vágta a fejszéjét, remélem összejön neki. Találkoztam olyan nővel, aki saját elhatározásából, önkéntesként részt vett az öbölháborúban. Csütörtökön, ügyeletben felvettem egy színésznőt, ultrahangoztam már hegedűművészt és volt a kórtermemben festő és agykontroll oktató is. Életem egyik legjobb élménye beteggel kapcsolatban egy szétplasztikázott kozmetikus volt, az eddigi legrosszabb pedig egy nemzetbiztonsági tiszt. Az emberek sokfélék.

Lassan kezdek hozzászokni, hogy a betegek egy része sajnos megdöbbentően buta, igénytelen, elhanyagolt, hisztérikus, erőszakos, követelőző, agresszív, harsány, elkényeztetett, türelmetlen, rosszindulatú és sértődött. Velük mechanikusan teszem, amit kell és igyekszem tudomást nem venni a járulékos információkról. Komolyan sajnálom időnként a férfiakat.
Vannak olyan nők, akikkel alapvetően nincs semmi baj, csak elég sótlanok. Mondhatjuk úgy is, hogy unalmasak mint a bűn. Hát istenem, ilyen mindig lesz, ez még belefér.
Vannak a jó nők. Ők olyanok, hogy érzékenyek, empatikusak, türelmesek, kellő mértékű önbizalommal és kritikai készséggel rendelkeznek, általában kiemelkedő intelligenciájúak, meg mernek szólalni, magabiztosak, lazák, jó a humoruk, van megjelenésük és kisugárzásuk. Ha szépek is, akkor az már szinte túlzás. Az ő jelenlétükben pontosan tudni lehet, hogy jelen van valaki, akire érdemes figyelni, ha rossz napjuk van vagy fáradtak, még akkor is lehet érezni, hogy itt azért valami van. Én legalábbis hiszek a megérzéseimnek, szeretem őket, a barátaim.

És akkor itt vannak ezek a nők, úgy együtt, mindegyik, ilyenek, olyanok, és azért abban elég nagy az egyetértés, hogy ezek is csak mind arra vágynak, hogy szeressék őket. Mindenki erre vágyik, én is erre vágyom meg a férfiak is, csak férfiakkal nem dolgozom. És akkor beszélgetek velük, elmondják a dolgaikat és azt veszem észre, hogy a nőkben - függetlenül attól, hogy mennyire buta vagy okos, igénytelen vagy igényes - valahol nagyon mélyen benne maradt ez a csökkent értékűség érzése.

Igen, hallottam róla, hogy valahol a világban voltak és vannak matriarchális berendezkedésű közösségek, de maradjunk az európai, zsidó-keresztény kultúrkörnél, az minket kicsit közelebbről érint. Nagyjából vitathatatlan, hogy a XIX. sz. végéig elég kemény kétezer éve volt itt a nőknek. Úgy voltak tartva, mint valami haszonállat, akiknek a férfit kell szolgálni és jó esetben a gyereket a saját belátása szerint nevelhette. Nem sok házasság szövődött szerelemből, a nőnek nem volt beleszólása gyakorlatilag semmibe, ha nem csinálta, amit a férfi mondott, akkor gondolom jól elverték, mint ahogy egyébként sajnos ma is elég gyakran megtörténik. Bár valószínűleg inkább kellőképpen be voltak idomítva és félelemben voltak tartva (na meg több szempontból, elsősorban anyagilag, teljesen ki voltak szolgáltatva*) ahhoz, hogy eszükbe se jusson ellenkezni. Mielőtt bárki kiakadna rajtam, nem vagyok feminista. Ez tény, ez nem feminizmus kérdése.

Na most azért szerencsére ezen az időszakon már túl vagyunk, viszont nekem az az érzésem, hogy valami maradhatott a nőkben ebből. Végül is hosszú évszázadokat - akár évezredeket - nem lehet százötven év alatt kimosni az agyakból.
Nagyon sokszor tűnik úgy, hogy kevésnek érzik magukat, hogy olyan helyzetekbe mennek bele önként, ami egyértelműen rossz nekik, magukat okolják minden miatt, ami nem tökéletes és mintha az lenne a rögeszméjük, hogy a világ, az egyszerűen olyan, hogy nekik el kell viselni benne egy csomó szenvedést és ez így van rendben, ezen nem is kell változtatni.

Év eleje óta a nőgyógyászaton dolgozom. Van itt egy csomó minden: leginkább endometriosis, kismedencei gyulladás, myoma, petefészekciszta, egynapos műtétesek, steril betegek, habituális vetélők stb.

Most az a legújabb nagy tapasztalatom, hogy tényleg gyakori probléma a dyspareunia**, csak egy csomószor nem mondják. Oké, én belátom, hogy elég kényes téma, de hát ha nekünk sem mondják, akkor kitől várják a megoldást? Na mindegy, én újabban direkt rá szoktam kérdezni, mert könnyebb nekik azt mondani, hogy hát igen, mint megfogalmazni az egészet a nulláról. Persze a dyspareuniának lehet ezer oka és egyáltalán nem is biztos, hogy meg tudjuk oldani, de azért ilyenkor ki kell zárni a lehetséges objektív kórokokat (endometriosis, PID, összenövések, térfoglalás stb.). Ha úgy érzi, akkor elmehet pszichológushoz is. Ennél többet viszont nem nagyon tudunk tenni. Bennem egyre gyakrabban merül fel, hogy miért mindig a nők vannak műsoron? Egy kapcsolatban ha van valami, akkor a szex aztán tényleg az, amihez két ember kell és nem tartom kizártnak, hogy a nagy dyspareunia problémacsoport hátterében nem is olyan ritkán egyszerűen csak a férfiak bénasága áll. A nők viszont egy csomószor túl önbizalomhiányosak ahhoz, hogy szóljanak, az a férfi meg elég ritka példány, aki bevallja, hogy igen, valószínűleg azért nem jó a nőmnek, mert én rosszul csinálok valamit, megpróbálom máshogy, sőt esetleg megkérdezem, hogy min változtassak, inkább jól lebassza szerencsétlent, hogy nem normális és hogy menjen orvoshoz, ezek a nők meg még el is hiszik. Mintha nem igazán működne a kommunikáció... Pedig nem lenne nagy cucc és mennyivel könnyebb lenne mindenkinek az élete... A múltkor például találkoztam ügyeletben egy tök helyes, fiatal pasival, aki simán bevallotta, hogy sajnos impotens. Komolyan mondom, hogy napokig a hatása alatt voltam, hogy milyen tökös srác, százból kilencvenkilenc elsunnyogta volna. (Amúgy azért volt jelentősége a kérdésnek, mert a feleségének jobb alhasi fájdalma volt és felmerült bennem az EUG differenciáldianosztikailag, de végül is felszállóban lévő húgyúti fertőzése volt.)
Nekem is volt szerencsétlenségem egy fiúhoz, akinek harmincéves létére durva ejaculatio praecoxa volt és ha nem tudom, hogy miről szól a történet, akkor simán hihettem volna, hogy ez dyspareunia és rohangálhattam volna mindenféle orvoshoz meg pszichológushoz, közben csak arról volt szó, hogy ahogy belejöttem volna, rögtön leállított, mert rettegett, hogy mi lesz. Ennyi erővel keresztrejtvényt is fejtegethettem volna előtte, hát persze hogy szar volt. Egy ideig kedves voltam, megértő és türelmes, de azt nem csináljuk, hogy ha szólok, hogy ez azért így nem az igazi, akkor hisztérikussá válik és a saját szorongásait rám tolja és vádaskodik meg toporzékol és állítja, hogy vele aztán minden a legnagyobb rendben. Mondjuk ez ebben az esetben elég komolytalan volt. Hát ha ő így reagál, akkor befejezzük. Igazából én eddig azt hittem, hogy néhány elmeháborodott barátnőmön kívül, akiket nem tudok lebeszélni róla, ezt nagyjából mindenki így csinálja.

A múltkor például teljesen le voltam döbbenve, jött egy jó tizenöt éve menopauzában lévő nő azzal, hogy baromira fáj neki a szex. Tényleg úgy nézett ki, hogy ez egy nagy problémája, elég kétségbeesett volt szegény. Megnéztem, jó atrófiás volt, csupa heg (el tudom képzelni, hogy miken volt már túl szerencsétlen, nem véletlenül volt olyan kétségbeesett), kapott ösztrogéntartalmú krémet, a hasában nem találtunk semmit. Mond az ember ilyenkor néhány tanácsot meg próbál egy kis optimizmust ébreszteni, de hát ez ennyi, nagyon mást nem lehet csinálni. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy ha fáj, akkor ne csinálja és kész. Hát de most minek? Most komolyan. Tök rossz érzésem volt, amikor kiment. Azon gondolkoztam, hogy basszus, hihetetlen, hogy ha ennyire nem jó neki, akkor belemegy, hihetetlen, hogy negyven év házasság után nem tudja megbeszélni a férjével, hogy most már egy kicsit hagyja békén, hihetetlen, hogy a férje nyilván látja, hogy fájdalmat okoz és mégis erőlteti és ez csak egy eset a százmillióból.

Szóval a lényeg az, hogy itt vannak ezek a nők, akik szerintem azért úgy összességében inkább nagyszerű, összetett, érzékeny lények, akiknek boldogoknak és kiegyensúlyozottnak kellene lenniük a kapcsolataikban, és olyan rossz azt látni, hogy belemennek egy csomó megalázó, számukra egyértelműen előnytelen helyzetbe csak azért, mert annyira nagyon vágynak arra az ici-pici kis szeretetszilánkra, amit az az egyébként nem jól funkcionáló kapcsolatuk adni tud, hogy már így is megéri. Vagy legalábbis azt hiszik, hogy megéri. Félnek tőle, hogy ha ellentmondanak, akkor nem fogják őket szeretni, otthagyják őket és akkor az egy nagyon ijesztő és szomorú jövőkép, amit minden erejükkel el kell kerülni. Azt nem nagyon veszik észre, hogy a jelen kapcsolatuk a szomorú és az ijesztő.
Pedig mindenkinek csak egy élete van, amit lehet élni szarul, közepesen és jól. Rossz kapcsolatban lenni rossz. Jó kapcsolatban lenni jó. Nagyon jó kapcsolatban lenni nagyon jó. Kapcsolat nélkül élni közepes. Viszonylag egyszerű a képlet. Közepesen élni jobb, mint szarul. Akkor nem értem, hogy miért csinálják mégis ezt. Hát de tényleg nem értem. Az egyetlen magyarázat az, hogy értéktelennek érzik magukat, akik nem érdemesek jobb sorsra, illetve nem is hisznek benne, hogy lehet jobb. És ez baj. Szerintem.

* Ugyebár abból kifolyólag, hogy nem alkalmazták őket a munkáltatók és alapból nem is tanulhattak, elég egyértelműen következik, hogy függővé váltak a férfiaktól. Ezért aztán retteghetett az az apa, aki nem tudta eladni a lányát (hallottunk már ilyesmiről), mert férfi nélkül a nő (hiába lett volna meg az önállóságra való képessége már akkor is) jogilag is és társadalmilag is el volt lehetetlenítve. De ezt a helyzetüket nem a nők választották, hiszen ha ők annyira jól érezték volna magukat így, akkor nem lázongtak volna olyan kitartóan, aminek eredményeképp szépen lassan választójogot kaptak, majd pedig megkezdhettek a felsőoktatásban tanulni, Európában elsőként asszem Franciaországban és így elindult a nők felzárkóztatása a férfiakhoz.

** Fájdalmas szex.

Könnyű álmot hozzon az éj

2012-02-03T21:39:00.004+01:00

A napokban beszélgettem ismerőseimmel a zenéről és szóba került a Summertime című dal, amit mindenki ismer, hatszázezren előadták már a legkülönbözőbb formában. Gyakorlatilag mindenki megcsinálta a magáét, akivel érdemes foglalkozni: zongorán - Keith Jarrett, trombitán - Miles Davis, egy érdekes változatban énekelte el Nina Simone, talán a legismertebb verzió a nagy Ella Fitzgeraldtól származik, de nekem az egyik kedvencem a Janis Joplin féle, továbbá a saját világára formálta a PASO is Harcsa Veronikával és Kiss Erzsivel karöltve, akik szerintem a mai magyar könnyűzene legtehetségesebbjei közé tartoznak. Kellemes hangú férfiak is megpróbálkoztak vele, például Sam Cooke említést érdemel, de hát a jelenkori smooth jazz egyik legütőképesebb előadása minden bizonnyal a Jill Scott és George Benson által kirázott kis szösszenet. Optimizmusra ad okot, hogy az 1989-es születésű Renee Olstead úgy nyúlt hozzá ehhez a dalhoz, hogy azt azért meg lehet hallgatni (= kurva jól sikerült neki). Akkor ugyebár Norah Jones is az egyik legkellemesebb, fiatalosabb feldolgozás. Vannak persze mindenféle remixek, például Sarah Vaughan egyébként nagyon kellemes kis előadására készült ez, ami szerintem egész jól sikerült. Vagy DJ Buyah például összehozott egy hol kicsit vicces, hol inkább aranyos verziót. És hát van a futottak még kategória, őket inkább nem részletezném.

Na de a lényeg végül is az, hogy gyakorlatilag senki nem tudta, hogy ez a dal, ez honnan jött. A legtöbb tipp arra érkezett, hogy valószínűleg ilyen Ella Fitzgeraldok énekelték először és hát akkor nyilván valahonnan tőlük, hogy pontosan ki szerezte, azt senki sem tudta. Úgyhogy ha kimagasló népszerűsége ellenére ennyire nincs benne a köztudatban a Summertime eredete, akkor ismeretterjesztek kicsit: George Gershwin Porgy és Bess című operájának első felvonásában Clara énekli (eredetileg szoprán hangfekvésben). Az eredeti, Gershwin féle verzió ezek szerint ez volna. Innen tehát a nagy karriert befutott Summertime. Lehet, hogy most ezzel nem sokaknak mondtam újdonságot, de nem baj, azért próbálkozom néha.

Dördüncü albümüdür

2012-02-01T17:38:00.002+01:00

Ó igen, hétfőn találkoztam "A"-val, nem volt meghatározó élménye életemnek:
- elkésett (végzetes hiba)
- kértem 3 dl áfonyalevet, amit magas, henger alakú üdítőspohárban hoztak ki, és a poharat izélgettem az ujjaimmal, miközben beszélgettünk, ő meg hangot adott neki, hogy szerinte ez rendkívül erotikus (hülye ez?)
- azzal a nagy taktikai bravúrral érte el, hogy megfoghassa a kezem, hogy kikérdezett róla, hogy hiszek-e a jóslásban és hogy melyik vonal a tenyéren mit jelent - ez már nem először törénik meg velem, állítom, hogy az interneten van ilyen "5 tuti tipp, hogy hogyan hódíts meg egy nőt" cikk és abban olvassák, mert nem létezik, hogy ennyire egyformán balfaszok legyenek; az már csak a diszkomfort érzésemet fokozta, hogy végig a Down-kórosok négyujjas barázdája járt a fejemben, miközben ő az életvonalaink között próbált meg hiperromantikus párhuzamokat vonni
- kifejtette, hogy őt érdekli a pszichológia és amikor komoly fejet vágva elpanaszoltam, hogy nekem nagyon nehéz meghozni ezeket a döntéseket, hogy milyen italt kérjek, akkor teljesen komolyan elkezdett explorálni, hogy vajon miért okozhat nekem ez nehézséget (kicsit nehezemre esett nem röhögni)
- az Oktogonnál, a földalatti lejárójánál közölte velem, hogy ő nem erre jön (én nem is értem, hogy ha akar valamit, akkor azt hogy gondolja, hogy nem kísér haza?)
- de azért megpróbált a végén lesmárolni* (én viszont kitűnő reflexeimet kihasználva kivédtem - aki nem kísér haza, azzal tesztcsók sincs).

Ezek után nincs több kérdés.

* Ma reggel a referálón mesélték, hogy egy fiú rezidens kollégámat fel akarja szedni valami nagymellű, szőke csaj, mert egyszer vizsgálta őt az ambulancián - állítólag masszív mikotikus fluorral, ami gondolom igazán belobbantja a szikrát fiúszemmel - és ott megtetszett neki a srác és azóta állandóan visszajár nőgyógyászati vizsgálatra belőtt hajjal, a legjobb ruhájában, frissen szolizva/epilálva stb., de szegény azóta mindig valamelyik csajhoz kerül és mindig keresi a doktort (akinek 3 éve van barátnője), de hát sajnos elég nagy a rotáció az ambulancián, ha mi vagyunk, akkor mi vagyunk... Az élet kemény. Erre aztán elmesélték azt is, hogy egy docenst egyszer lesmárolt egy betege a terhesambulancián tök váratlanul. Basszus, még jó, hogy nekem nem kell attól félnem, hogy lesmárol valamelyik betegem. Vagy legalábbis baromira remélem... Ki tudja, ez a sok aberrált mire képes.

Fel kell nőni

2012-01-30T17:51:00.003+01:00

A mai napon körülbelül hét és fél évet öregedtem. Mármint mentálisan. A külsőmön remélem nem látszik.
Volt ma egy szövődményem, egy olyan szövődmény, amitől sokáig nagyon rettegtem, hogy mi lesz, ha...
És tessék. Egy olyan betegnél, akinél nem számítottam rá, teljesen másképp, mint ahogy elképzeltem, hogy egy ilyen szövődményt csinálni lehet. Tulajdonképpen az egész megdöbbentően gyorsan, egy pillanat alatt történt, talán még csak azt sem mondhatom, hogy volt egy rossz mozdulatom, annyira nem lehetett érezni semmit, csak azt, hogy már megtörtént.
Az az igazság, hogy ez egy műtétes szakma. Ráadásul olyan szakma, ahol egy csomószor nem is látjuk, hogy mit csinálunk. Figyelsz, érzed, koncentrálsz, de nem látod, nem lehetsz benne 100%-ig biztos, sejheted, hogy amit csinálsz, az a mozdulat, az az irány, az az erő, az pont úgy jó, de nem tudod. Hát... Igen, én most rosszul éreztem...
Laparotomia lett belőle, amivel egyébként szerintem nem járt rosszul a nő (voltak társbetegségei, így azokat is megoldottuk), de ez mondjuk nem ment fel semmi alól, nem ezt tervezte senki.
Szar volt, de ez már máshogy volt rossz érzés, mint az első alkalommal (ami mondjuk egy más típusú szövődmény volt).
Az egyik docens azt mondta, amikor az első szövődményembe futottam bele és lelki beteg voltam napokig, hogy az embert a szövődmények formálják olyan emberré, ami alkalmassá teszi erre a szakmára.
Az az igazság, hogy az első szövődményemnél borzalmasan, kilátástalanul szarul éreztem magam.
Most sem ugrálok örömömben, viszont most van egy olyan érzésem, hogy igen, ez egy ilyen szakma, csinálunk műtéteket, egy csomó műtétet csinálunk, ami veszélyes játék, az esetek X százalékában történik valami szövődmény, amikor én csinálom, akkor az nagyon szar érzés, de tulajdonképpen a lényeg az, hogy észrevedd, hogy beleszaladtál valamibe és azt megfelelően el tudd látni és ha ezt uralod, akkor félelem helyett valami más érzéssel gondolsz a szövődményekre. Jó, nyilván nem én, hanem az egyik legtapasztaltabb, idősebb kollégám operálta a laparotomiát, de elsőt asszisztáltam és így legalább úgy éreztem, hogy tényleg tevékenyen részt veszek a szövődmény megoldásában.
Szerintem ez valami olyasmi lehet, mint amikor az ember sportol. Ha félsz az ellenfeledtől, akkor vesztettél. Ha tisztában vagy a tulajdonságaival, tiszteled, minden erőddel le akarod győzni, de nem félsz tőle, akkor van esélyed a győzelemre.
És még hozzátartozik a történethez, hogy nagyon, nagyon rendes volt mindenki. Senki egy rossz szót nem szólt, nem tettek megjegyzést (legalábbis úgy nem, hogy halljam is), az idősebb kollégám, aki a laparotómiát operálta, a végén megölelgetett és adott két puszit és azt mondta, hogy ez tanulság, ne aggódjak, ez egy ilyen szakma. A műtőben a vezető, aki szakorvosként felügyelt, amikor történt a dolog, ő sem szólt semmi rosszat, sem a műtősnők, sem az anesztesek, sem az asszisztensek, sem az a szakorvosjelölt kollégám, aki beugrott másodasszisztensnek, sőt mindenki nagyon támogatóan állt a dologhoz.
Ettől függetlenül le kell vonni a tanulságokat, mert azért az van.
Az a helyzet, hogy éles, szúró, vágó, égető, szívó, fogó stb. eszközökkel méhekben és hasakban járkálni, az egy veszélyes és nagy felelősséggel járó munka. Ha mindehhez még olyan adjuváns tényezők járulnak hozzá, ami Magyarországra elég jellemző (most nem mennék bele, mindenki tudja, hogy milyen gondokkal küszködik az egészségügy), akkor még nehezebb.
Azért azt nem mondom, hogy ilyenkor nem fut át az agyamon, hogy miért is nem vagyok recepciós egy fitness-teremben kétszer ennyi fizetés és feleennyi munka mellett, csak hogy a felelősségről már ne is beszéljünk.
De nem baj, rájöttem, hogy minden nehézség ellenére én szeretem a szakmámat.

Asszem, hogy az életben vannak néha kudarcok és a teljességhez hozzátartozik, hogy ezeket a kudarcokat az ember megélje, értelmezze, feldolgozza, tanuljon belőlük és formálódjon általuk. Aki eltitkolja a kudarcait, vagy nem vesz róluk tudomást, esetleg tagadja őket, az egyrészt nem él teljes életet, másrészt szerintem soha nem lesz igazán jó ember. Hogy szakmailag sem lesz igazán jó, az már csak másodrangú.

Antiflört

2012-01-28T15:05:00.004+01:00

Időpont, helyszín: Szombat délelőtt, 11:30 körül, Deák téri metróállomás. A kettes metró irányába induló mozgólépcső bejárata előtti néhány négyzetméter.
Jelen vannak: Három darab BKV-ellenőr: két 40-50 év körüli nő és egy hasonló korú férfi. Járókelők. Jobbról belép a képbe egy láthatóan alkoholosan befolyásolt, nem kifejezetten kellemes külsejű, középkorú férfi.

Férfi (hangosan, jól érthetően, de lekicsinylő hangsúllyal odaveti az ellenőrnőnek):
- Ó bazdmeg, de rosszul áll neked ez a hajszín!
BKV ellenőrnő (felháborodottan):
- Így jártam. Nem is neked akarok tetszeni!
Férfi:
- Még szerencse... Kellesz a faszomnak.
(Ezután néhány másodpercig magában morog a mozgólépcsőn, majd őszinte meglepettséggel a szemében hátranéz és így szól: Úristen, de ronda nő volt ez, bazmeg.)

Imádom ezt a várost.
(Azért a nőt egy kicsit sajnáltam.)

Stratégiai játék

2012-01-27T20:36:00.006+01:00

Az elmúlt hét napból négyet ügyeltem (és megfáztam és menstruáltam is hozzá) és borzasztó ügyeletek voltak ezek és borzasztó, hogy hogy viselkednek a betegek velünk, orvosokkal szemben, szomorú és kiábrándító és aggasztó. Lelkesítőnek mondjuk biztos, hogy nem mondható.
Komolyan mondom, hogy már teljesen magam alatt lennék, ha nem lett volna ebben a hét napban egy swing és egy cselló. Elmondom a titkomat. Amikor a tököm tele van teljesen, akkor az a legújabb, hogy arra gondolok, hogy "B" jelű fiúval west coast swinget táncolunk erre egy kopott kis kocsma félreeső szegletében. Hát igen, ez gondolom elég sokat elmond az életemről jelen pillanatokban. Sebaj, sose szégyelltem a fogyatékosságaimat. Tegnap például málnacukornak öltöztem, de ez most nem tartozik szervesen a tárgyhoz.

Na jó, úgyse bírom ki.

Tehát az van, hogy van ugye az "A" és a "B" jelű fiú a swingen. (Most már maradok ennél a megjelölésnél.)
Az "A" jelű fiú az, akivel már az első alkalom óta méregettük egymást és elkérte a számom és külön táncra hívott múlt pénteken és elmentünk és kilenctől tizenegyig táncoltunk a Rökk Szilárd utcában és igazából a tánc része jó volt (mármint én egy csomó mindent tanultam, ő kicsit szenvedett vele szegény), csak aztán nagyon semmilyen volt mégis az egész, mármint randi minőségében inkább szar volt (lásd hiszti). Aztán vasárnap írt SMS-t, aztán jött a szerda és én ezen a szerdán már a "B" jelű fiúra voltam kíváncsi, aki csak a múlt alkalommal tűnt fel (biztos, hogy nem volt az első órán, mert kizártnak tartom, hogy ne vettem volna észre), akkor viszont eléggé.
Na most az van, hogy van kb. húsz fiú a swingórán és ez a kettő érdekes, mert a többi vagy a nőjével jött (igen, van egy jó pasi, aki a nőjével jött), vagy mélynövésű (ehhez társul rendszerint a szolibarna, kigyúrt és zselés hajú fenotípus), vagy lúzer alkat (lúzer classic, illetve feminin altípus) vagy csak simán nem tetszik. Rajtuk kívül van még egy helyes fiú szólóban, de ő egy barom.
Na tehát. Az a szerencsés helyzet állt elő szerdán, hogy "A" elhozta swingre egy haverját (zselés hajú, sutyeráknak imponáló küllemű, de legalább magas). Ez azért jó, mert egy kicsit lefoglalták egymást, így több szabad potenciál állt rendelkezésemre, mely csak arra várt, hogy "B" izmos felsőteste és szelleme betöltse. Ráadásul nagyjából az volt az érzésem, hogy "B" is kiszúrt engem és ebben a hitemben megerősített, hogy az első párválasztásnál "B" is elindult határozottan felém, de "A" belegyorsított és megelőzte. Ezek után tréfát nem ismerve vétóztam meg "A" ismét bedobott ötletét, miszerint csináljuk az órát párcsere nélkül és bár így el kellett viselnem néhány kevésbé kellemes (~katasztrofális) partnert, végre eljött a pillanat és táncolhattam "B"-vel. Hát leginkább hűűű...
Aggodalmaim alaptalanok voltak. "B" szép szál, sukár fiú, magasabb nálam, izmos, jóképű, borostás, szőrös mellkasú és a haja hosszú, bongyor, de nem kelt ápolatlan benyomást. Mondjuk rövidebb hajjal szerintem még szebb lenne, de így is jó. El kell ismerni, aki jó, az jó. Na de a szépség önmagában kevés a boldogsághoz, viszont ő milyen jól táncol már*... Kellőképpen vagány és férfias, de a megfelelő pillanatokban lágy és visszafogott, izgalmas és kiszámíthatatlan, de határozott és domináns.
És mosolygott és jó fej volt és szimpatikus és laza és folytatom.
Az óra végén "A" kicsit elszomorodott, mire kérdeztem, hogy mitől van rossz kedve, mire - félig viccesen - közölte, hogy "leszereltem", majd beszéltünk pár mondatot és elköszönt, elmentek a haverjával. Na de milyen jól kapóra jött ez, mert így legalább véletlen pont együtt jöttünk ki a kapun "B"-vel, akivel szóba elegyedtünk és kiderült, hogy nyelvész és mit gondoltok, milyen nyelvvel foglalkozik? Hát törökkel. Micsoda egybeesés, nekem mániám a török nyelv, szerintem az olasz után a második legjobb hangzású nyelv a világon, mennyire szenvedélyes és izgalmas, és különben is imádom a török popzenét, mindig hallgatom. Egyedül csak attól tartok, hogy ebben az esetben tisztára nyelvfetisiszta lennék, állandóan törökül beszéltetném. Na jó, ne szaladjunk annyira előre.
Mindenesetre bringával volt és aranyosságból elkísért a metróig és addig csak tolta maga mellett a bringáját és basszus, hát "B" nagyon jó pasi. Na de az a baj, hogy mit tudom én, hogy akar-e tőlem valamit vagy csak úgy spontán kedves.
De viszont az "A"-nál úgy fest, hogy beindult a féltékenységi reakció, ugyanis még szerda este felhívott, hogy van-e kedvem beülni vele valahová hétfőn. Na tessék. Hát van, persze, hogy van, hétfőn még rá is érek. Most úgy áll a helyzet, hogy tulajdonképpen "A" se rossz, egész helyes, meg lehet, hogy jó srác és ha nem lenne ott "B", akkor biztos tök lelkes lennék, de így "B" mellett eltörpülnek az érdemei. Viszont ő biztosan akar valamit, ellenben "B" nem 100%, bár asszem vele is jól állok. Csak hát most jön a neheze.
Mert ezek ugyanarra a nyomorult órára járnak és így nem tudom tűzben tartani a kettőt egyszerre. Most ezt hogy oldjam meg? Még korán van ahhoz, hogy "A"-t elkaszáljam, viszont "B" sokkal-sokkal bizonytalanabb. Azt nem lehet, hogy "A"-val randizom, nagy valószínűséggel leteszteljük azért, hogy hogy csókol és akkor majd rögtön azt hiszi, hogy a menyasszonya vagyok. Azt meg elég nehéz kivitelezni, hogy két hét múlva szerdán (sajnos a következő órán nem lesz "B", ezzel mondjuk legalább egy kis időt nyerek, ellenben túl sokáig nem találkozunk) meg úgy csinálok, mintha nem is ismerném és "B"-re koncentrálok, hát azt nem lehet. Basszus.
A jó L-doktornő, akivel nagyjából egy húron pendülünk párkapcsolati gondolkodásmódban vagy mi, ő azt mondta, hogy most figyeljek nagyon, használjam ki ezt a másfél hetet, jól teszteljem le "A"-t és ha nem tetszik valami, akkor kő keményen lapát és "B"-re koncentrálni, mert ha már az elején sem tetszik kurvára, akkor mi lesz később? Ebben azért igaza van, ezt lássuk be. Csak ha "A" lapát, "B" meg valamiért nem jön össze vagy kiderül, hogy mondjuk intravénás droghasználó, akkor megint beszívtam és mi lesz akkor a libidópangásommal, erre ki gondol? A férjezett, kétgyermekes kolléganőm meg azt mondta, hogy szarban vagyok és fogalma sincs, hogy mi ilyenkor a teendő.
Majd hétfőig konzultálok még A-val, K-val, S-sel, másik S-sel és L-lel is, bár rá úgyse hallgatok, de legalább ő olyan hülyén gondolkozik, hogy az már felvethet érdekes szempontokat.
Most ne mondjátok, hogy ez nem egy nehéz szituáció.
Bíró Ica biztos tudná, hogy mit kell ilyenkor csinálni.

* "B"-vel nagyon jól tudok táncolni és azt mondják, hogy akik jól mozognak együtt tánc közben, azok az ágyban is jól összeillenek. Megfontolandó.

Szerda esti blues

2012-01-25T20:43:00.003+01:00

Mindenekelőtt arról kell írnom, hogy ma lett volna 74 éves a jó Etta James, aki sajnos öt nappal ezelőtt, múlt pénteken belehalt a leukaemiájába. Etta James szerintem a legjobbak közé tartozott, nagy veszteség, úgyhogy hallgassátok ma este a Please no more-t. Nekem ez az egyik kedvencem tőle.

Kell írnom arról is, hogy tegnap este viziteltem az onkológián és a gyermekágyon és egészen furcsa hangulatok kerítettek hatalmukba. Az onkológián viszonylag ritkán járok, csak ügyeletben szoktam, ha valaki rosszul van, illetve ha beugrom pár napra valakit helyettesíteni. Olyan nálunk az onkológia, hogy van egy csomó jóindulatú petefészekcisztás meg myomás beteg is ott, és hát persze ott van mindenki, akinek rosszindulatú betegsége van és én meg nem ismerem a betegeket. És akkor az volt, hogy viziteltem, és bementem a kórtermekbe és olyan aranyos nénik voltak ott, hogy nagyon szerettem mindegyiket és az egyik kórteremben volt egy különösen aranyos, kis töpörödött nénike, akit egyenesen imádtam az első pillanattól kezdve és a vizit végén annyira elkezdtem aggódni, hogy nincs-e valami komoly baja, hogy csak azért előszedtem a kórlapját, hogy megnézzem, hogy hogy állunk, és persze már megint egy undorító szar az élet, mert pont neki ott van a petefészekrák, ami többnyire sajnos nem sok jót jelent.

Aztán meg elmentem a gyermekágyra, ahol ugye a megszült nők vannak és pár napja szült nálunk egy idősebb nő, akit majdnem én vezettem, csak aztán átcsúszott ügyeletbe és azt már nem vártam meg. Na mindegy, a lényeg az, hogy az életkora miatt felajánlottuk a magzati kromoszómavizsgálat lehetőségét, amivel nem kívánt élni, asszem egészen zavartalan terhessége volt, semmi nem utalt rá, hogy gond lenne és aztán szült belőle egy down-os gyereket. Hát ez van, ahogy idősödik az ember, ez egyre gyakoribbá válik, ezt mindenki tudja. A furcsaság csak az volt, hogy reggel a referálón úgy jelentették be a hírt, mintha most nem tudom mekkora katasztrófa történt volna. Oké, tudom, ez egy betegség, szellemi fogyatékosok, korábban meghalnak, gyakoribb a leukaemia és a szívbetegség stb., de attól még egész jól elvannak ezek a gyerekek egy csomó ideig és nekem meg már alapból elég nagy etikai dilemmáim és szubjektív ellenérzéseim vannak a Down-kór miatti középidős terhességmegszakításokkal kapcsolatban. Na szóval csak eljutok oda, hogy mentem vizitelni és ott ült kint a padon ez a nő a férjével és a nagylányával és olyan sugárzóan boldognak tűntek, hogy kb. az egész osztályon kiugróan ő tűnt a legboldogabbnak. És akkor azon gondolkoztam, hogy valószínűleg azért nem kérte a GAC-ot, mert már akkor tudta, hogy ha kijön belőle a 21-es triszómia, akkor is megtartja a terhességet. Mi meg csak mondogatjuk, mint valami rögeszmések, hogy de hát felajánlottuk, hogy megszúrjuk, miért nem kérte, nagy volt a kockázat stb. Az eszünkbe sem jut, hogy van, aki nem retteg annyira ettől a betegségtől. Nekem mondjuk eszembe szokott jutni, csak általában nem az az elvárás, hogy eszembe jusson. Félreértés ne essék, a betegek oldaláról sem. Hát nem tudom...

Na most jól elrontottam a saját hangulatomat, pedig eredetileg a swingórámról akartam írni, mert egyre jobb minden, a tánc, a zene, a fiúk, csak aztán eszembe jutott Etta James. Na mindegy, most már így marad.

Megerősítve

2012-01-22T22:04:00.007+01:00

Azért az egész jó, ha egy tizenkét órás ügyelet alatt hárman mondják azt, illetve telefonálnak azzal vissza, hogy
a.) ~ 5
b.) ~ 10
c.) ~ 25
éve fennálló problémájukat oldottam meg
a.) fél óra beszélgetéssel, légzőgyakorlattal és néhány tanáccsal, valamint egy telefonszámmal
b.) Espumisan gyöngyökkel
c.) egy olyan diagnózissal, ami nem tudom, hogy másnak eddig hogy nem sikerült.

/Hozzáteszem, hogy "b" beteg olasz nemzetiségű pasi volt magyar feleséggel, Szicíliában lakik Catania mellett, úgyhogy rutinosan meghagytam nekik az e-mail címemet, ha esetleg kérdésük lenne a továbbiakban, úgyis tervezem egy ideje Siracusát, remélem kitart nyárig az Espumisan gyöngyöcskék áldásos hatása./

És az is egész jó, hogy az új, Terminator Plus nővér este hétkor ahelyett, hogy levágta volna a fejemet a félórás vizit és a légzőgyakorlatok miatt, eleinte csak csodálkozva nézett, majd bekapcsolódott a beszélgetésbe (tök jó ötletei voltak) és a végére teljesen megváltozott, akár még azt is mondhatnám, hogy előcsalogattam belőle az embert. Szerintem ezért minimum Nobel-békedíjat érdemelnék.

Továbbá. Azt nem tudom, mennyire jó, ha tegnapi hisztim tárgya, a swinges srác péntekről ("swingA") küldött este olyan SMS-t, amiben azt írja, hogy milyen szexi voltam pénteken. De miért tartott ez neki vasárnap estig? Oké, legalább úgy írta, hogy szexi és nem úgy, hogy sexy, mert attól a falra másztam volna, de hát tényleg, miért nem sikerült ezt már pénteken mondania, akkor miért balfaszkodott? És miért pont szexi? Igazából szerintem is kurva jól néztem ki pénteken, ezt meg kell hagyni, tele volt tükörrel a terem, volt lehetőségem nézegetni magam, de nem szeretem a szexi szót, azt Zsazsa Taxra használják az Alteregóban. Oké, persze jólesett, meg ennél rosszabbat is el lehet képzelni, de van egy új bajom, amiről még nem szóltam.
Az, hogy van ott a swingcsoporton egy másik fiú ("swingB"), aki lehet, hogy jobban tetszik, de ezt még nem döntöttem el. Viszont ha megjön az esze swingA-nak, akkor lehet, hogy ő a jobb. De lehet, hogy swingB jobb, őt még nem is ismerem, csak mosolyogtunk egymásra kedvesen. Na de swingB még nem hívott el randizni, swingA meg már sínen van. SwingB figyelmét tehát még magamra kellene irányítanom, hogy kiderüljön, hogy ő milyen. Ez parciálisan sikerült ugyan szerdán, csak akkor swingA (a tökösség illúzióját keltve) nem hagyta, hogy párcserekor párt cseréljek és így féltékeny dúvadként elhajtotta mellőlem swingB-t, aki pedig jött volna velem táncolni és igazából én sem bántam volna, ha kidolgozott felsőtestét és borostás arcát közelebbről is megszemlélhetem. De viszont swingA asszem magasabb, sőt lehet, hogy swingB alacsonyabb egy kicsit nálam, ezt nem sikerült felmérnem, mert ugye nem hagyott vele táncolni swingA. Azt nem tudom, melyik lehet okosabb. Nem beszélgetek velük túl sokat, nagyon büszke vagyok rá, hogy még senki sem tudja a swingcsoporton, hogy orvos vagyok. Csak a versenyző fiú, de ő hallgat róla, mint a sír. Ez is egy nagy törés lesz, ha majd kiderül, hogy orvos vagyok. Ráadásul nőgyógyász. Ez azért lehet, hogy így első közelítésre elég ijesztő egy fiúnak, ezt elismerem. Na mindegy, visszatérve a lényegre, ez taktikailag nehéz feladat, ezt érezzétek át, mivel ott van swingA és ott van swingB egyszerre, ugyanazon a swingórán, nekem meg a jobb kellene, csak nem tudom egyelőre megmondani, hogy melyik a jobb.
Nagy dilemmái ezek az életnek.

Hisztis

2012-01-21T11:39:00.022+01:00

Jöjjön már a tavasz, basszus, én nem bírom tovább a hideget, hogy fúj a szél, sötét van reggel, amikor elindulok és sötét van, mire hazaérek és sehol senki az utcán és nincsenek zöldségek és gyümölcsök és azt is unom, hogy sehol nincs egy Férfi, az is gáz, hogy elkérte a számom a swinger klubból egy egész helyes srác és másnap felhívott és harmadnap elmentünk táncolni és már elhamarkodottan azt hittem, hogy végre beleakadtam valami tökös pasiba, erre mit csinál? Na mit? Hát ez is csak zavarba jön és bénázik és öt percenként bocsánatot kér, amiért bénázik és ordít róla, hogy fogalma nincs, hogy hogy kéne viselkednie egy ilyen helyzetben, hát egyszerűen hihetetlen, hogy arra képtelenek, hogy mondjanak egymás után két határozott mondatot anélkül, hogy belezavarodnának, de most komolyan nem hiszem el, hogy ez olyan nehéz. Egy röhej ez az egész, miket kell nekem még átélnem? Volt már olyan, aki behozott nekem egy kancsó tejet és egy rózsát a háziorvosi gyakorlatra és egy csomó beteg előtt adta oda, hát hogy ne kapjak tőle röhögőgörcsöt? Mint valami tehenészlány az Alpokban. Volt, aki meghívott kávézni és kértem 500 Ft-ért két zöldséges pirítóst és egy hétig hallgattam, hogy milyen kis torkos vagyok. A legrosszabbak a skót pasik, akiknek mintha a fogát húznák, ha valahova el kell vinniük, de inkább nem is visznek vagy kifizettetik velem az egészet, mindegy, hogy 320 Ft volt a fogyasztásom, azt is. Aztán jön a bizonytalankodás. Ha bunkó, műveletlen, suttyó, buta, képzetlen, ronda, jobbikos, tök mindegy, de viszont határozott, még az is jobb, mint egy művelt, okos, diplomás, felvilágosult, széles látókörű, de puhány, önbizalomhiányos, reszkető hangú, zokniszandálos szerencsétlen. Oké, ha határozottan zokniszandálos, az se jó. Bár a klasszikus a zokniszandál, zokni felhúzva a lábszár közepéig, gyér lábszőr vagy dzsungel, susogós, királykék rövidnadrág, kockás flaneling begyűrve a susigatyába, övtáska. Izzadtságszag. Na jó, befejeztem. Ja, egyszer randiztam valami mérhetetlenül nagy baklövésből kifolyólag egy ilyen fiúval, aki azt magyarázta nekem, hogy milyen rossz volt, amikor megtudta, hogy nem létezik a Mikulás. Klassz volt.
Szóval sokan azt mondják, hogy hát nem tehet róla, hogy eleinte izgul, majd ha feloldódik, akkor tök más lesz, de most komolyan ki kell várnom, mint valami gyógypedagógusnak, hogy jól van, sebaj, most izgul, majd a tizenharmadik randira talán feloldódik, hát ugye ez nem komoly? Hol vannak azok a pasik, akik nem kérdeznek semmit remegő hangon, nem rinyálnak állandóan, hanem tudják, hogy mit akarnak és megfognak és visznek és nincs kérdés?
Szicíliában, ott esett az eső és egy gurulós bőrönddel bénáztam esernyő nélkül, erre három percen belül odajött hozzám csak úgy az utcán Giuseppe, kivette a bőröndöt a kezemből, vett nekem egy esernyőt az indiainál és határozott léptekkel, mindenféle jóváhagyás kérése nélkül elindult egy kávézó felé a bőröndömmel, vett nekem forró teát és közben elmondta, hogy ügyvéd, 42 éves és egyébként magas is volt és jóképű és azt is mondta, hogy elvisz magával vidékre a házába a hétvégére és hogy eljön Budapestre is meglátogatni és bár a házba nem mentem vele, de még karácsonykor is hívogatott, hogy akkor jönne. Oké, lebeszéltem róla, mégiscsak 42 éves. Meg odajött a másik, a dagadt, és csak úgy - kérdés nélkül - adott egy puszit és azt mondta, hogy ha legközelebb erre járok, akkor meghív egy italra és röhögött és leszarta, hogy mit szólok hozzá. Meg Nápolyban, a sikátorok között, tök egyedül, amikor körbevett két oldalról két motoros és indulatosan megkérdezték, hogy keresek-e valakit és azt hittem, hogy akkor most én ott meg fogok halni, akkor miután elmondtam, hogy csak nézelődöm, mert nem is vagyok olasz és olyan érdekes ez itt, akkor a fogatlan öreg, aki a padon ült, azt mondta, hogy van egy jóképű unokája, bemutatna neki.
Ezek meg itt...
Te jó Isten, nekem innen el kellene mennem.

Kiegészítés: Rájöttem, hogy vagyok én, akinek általában semmi nem elég jó (de, nagy ritkán azért elég jó, csak kettő ilyen jó között elég morcos vagyok) és vannak azok a nők, akik bárkivel, mindenkivel leállnak, aki éppen észrevette őket és nekik általában mindig van is valakijük, akivel többnyire nem is boldogok, de az csak huszadrangú számukra, vagy legalábbis annak tűnik...
Most akkor hogy van ez? Én nem értem ezeket a nőket. Nekik tényleg mindenki tetszik? Vagy nekik tök mindegy? Vagy mindig szerencséjük van és egy szuper pasit fognak ki? Vagy annyira reszketnek, hogy egyedül maradnak, hogy inkább elviselnek bárkit és bármit? Vagy nekik van igazuk? Vagy nekem?
De hát annyi, annyi szar kapcsolatot látok magam körül. (Oké, látok néhány jó kapcsolatot is, az tényleg jó.) Persze nem vallják be legtöbben, de olyan mondatokat eleresztenek a fiúk a lányokra, hogy nekem esik szarul és a csaj nem szól és vele marad, hát mi lesz ezekből később? Hol van ezeknek a lányoknak az önérzetük? Jó, nyilván a nagy öntudatoskodást sem kell a végletekig túlzásba vinni, de ne alázkodjanak már meg. Meg persze a fiúkat se alázzák meg a lányok. Vigasztaltam már fiúkat, akiknek olyat beszólt az a gusztustalan, ostoba ribanc nőjük, hogy legszívesebben bevarrtam volna a szájukat. Én soha, soha nem szólok be csúnyán fiúknak, életemben egyszer aláztam meg egy fiút, őt sajnos teljesen véletlenül és szörnyen éreztem magam utána, én mindig csak itt a blogomon fortyogok meg egy-két szerencsés barátnőmnek.
Szóval nem tudom, hogy hogy van ez. Én már annyira toleráns vagyok, hogy aki nem tűnik 100% csődnek, hanem csak 99%-nak és egyetlen százalék esélyt látok valami jóra, azzal megpróbálkozom, csak hát általában a 99% jön be. Vagy ezt nem kéne és akkor nem randiznék mikulásos fiúkkal és tejes-rózsásokkal? Vagy azt nem kéne, hogy kizáró pontnak tartsam, ha valaki olyan nézeteket vall, amikkel én nem tudok egyetérteni? Vagy nem kéne kizáró pontnak tartanom, ha valaki rosszul csókolózik? Vagy azt nem kéne kizáró pontnak tartanom, ha igénytelen, lusta, nem tetszik, rossz a humora és borzasztó poénjai vannak, ha rettenetes a mozgáskoordinációja stb. De hát ezek engem zavarnak.
Biztos nekem is van egy csomó hibám, de azért vállalhatóan viselkedem társaságban, próbálok kinézni valahogy, nincsenek szélsőséges nézeteim, nem kérdezem meg, hogy mi az a hagymakupola és nem mondom azt, hogy Verdi írta a Varázsfuvolát, kedves vagyok, jól csókolózom... :)
Na jó, ezt most kellene abbahagynom, úgy érzem.

Kiegészítés 2: Ezek a saját frusztrációimból eredő hisztériáim, valójában nyilván (vagy legalábbis rohadtul remélem) van egy csomó klassz pasi és van egy csomó jó kapcsolat is. Nem kell engem ilyenkor annyira komolyan venni.

A little less talk and a lot more action

2012-01-18T21:03:00.001+01:00

Nagyon rossz kedvem volt (PÜD --> posztügyeleti depresszió) ma délután, de azért elmentem a swingórámra és nagyon jó kedvem volt, amikor kijöttem onnan.
Ennek több oka is van, de csak hogy utaljak a kettővel ezelőtti bejegyzésemre: már az első óra hatodik percében azt számolgattam, hogy ha összeszedem magam, akkor 32 hét múlva akár már járhatok a versenyző csoport óráira és akkor már versenyezni is kéne. Az egyik tanár ma megkérdezte, hogy mit táncoltam eddig és csodálkozott, hogy semmit. Ez jót jelent, nem?
Vajon ha el szeretnék menni pár év múlva Las Vegasba WCS világbajnokságra, akkor azt támogatná gyógyszercég?

Vihar közeleg

2012-01-18T16:55:00.000+01:00

Elég nagy bajban vagyok, hacsak nem fekszem a Hatalom akarata alá.
És az a tervem, hogy nem fogok.
Az én életemet sajnos én akarom irányítani.
Jó esetben így enyém lehet a jackpot.
A legrosszabb esetben pedig elmegyek Szicíliába, egy kocsmába, pultosnak.

Celebrate Humanity

2012-01-16T20:27:00.003+01:00

A sport elsősorban szellemi fogalom. Egy sportcsapat a társadalomnak kicsinyített képe, a mérkőzés az életért való nemes küzdelem szimbóluma. A sport a játék alatt tanítja meg az embert rövid idő alatt a legfontosabb polgári erényekre: az összetartásra, az önfeláldozásra, az egyéni érdek teljes alárendelésére, a kitartásra, a tettrekészségre, a gyors elhatározásra, az önálló megítélésre, az abszolút tisztességre, és mindenekelőtt a fair play, a nemes küzdelem szabályaira.
A sport fogalma nem tévesztendő össze a puszta testi ügyességgel, a rekord-hajhászással, a nyereségvadászással és a legutóbbiakkal együtt járó primadonnáskodással. Ezeknek nemcsak hogy a sporthoz semmi közük, de a sportnak egyenesen ellenségei. /Szent-Györgyi Albert/

Én szerelmes vagyok az Olimpiába és egyre közeleg London. Idén szép nyarunk lesz.
A helyzet úgy áll, hogy az Olimpia, az nem vicc. Gondoljatok csak bele, hogy ezek a sportolók gyerekként, amikor elkezdték a sportágukat, mind erről álmodoztak. Egyszer elmenni egy Olimpiára. Ott állni a megnyitón, találkozni a legnagyobb sztárokkal, bemelegíteni az első nap reggelén, tömött lelátók és tévénézők milliói előtt versenyezni, minden sportoló legnagyobb álma ez. A döntőbe jutás és a győzelem, az pedig már olyan, amiről szerintem a legtöbben álmodni se mernek. Én sportoltam, versenyeztem, háromszor nyertem országos bajnokságot, válogatott voltam, készültünk az Európa-bajnokságra, én tudom, mit jelent ilyesmiről álmodozni és azt is tudom, hogy mennyi munka van abban, ha valaki eljut egy Olimpiára. Tudom, milyen az, amikor december 24-én is edzés van, amikor szürke novemberi délutánokon, szülinapi buli, osztálykirándulás, mozi, mindenféle szórakozás helyett nekem csak mindig, mindig edzés van, amikor reggel időre kell futni a búzatábla körül és már hánysz a terheléstől, tudom milyen három edzés után, este nyolckor még elmenni kondizni egy órát alapozáskor és úgy ébredni nap mint nap, hogy az ember percekig csak valami élettelen, fájdalmas duzzanatként érzékeli a saját végtagjait. Viszont szerencsére azt is tudom, hogy milyen csapatban létezni, semmilyen más közösséghez nem hasonlítható. Tudom, milyen ezzel a csapattal (egyéni sportolók esetében is egy csapat áll a versenyzők körül) küzdeni egy közös célért, milyen az, amikor egy fontos meccsen, válogatottként pályára lépve vesztett helyzetből, a második félidőben a horvátok ellen 23 pontot dobva egyenlíteni, majd szoros végjátékban megnyerni a meccset és milyen az, amikor egy szépen kidolgozott, középtávoli tempó után egy emberként ugrik fel 1500 néző a soproni sportcentrumban és a meccs végén percekig állva tapsolnak, míg mi locsoljuk a pezsgőt és azt is tudom, hogy milyen az, amikor odajön egy Európa-klasszis, példakép center és azt mondja, hogy ne hagyd abba, mert a magyar kosárlabdának szüksége van egy olyan játékosra, mint te vagy. Az jó érzés. Azt hiszem, hogy talán ezért nem sportolok már. Sokan kérdezik, hogy ha egyszer ennyire sportoltam, akkor most hogyhogy nem csinálok semmit (nagyon helytelen módon egyébként). Ilyenkor mindig ilyeneket mondok, hogy nem érek rá meg fáradt vagyok, de ez nyilván hülyeség. Ha akarnék, sportolnék, ezt mindenki tudja. Nem akarok. Számomra a sport, az már mindig a versenyport marad, én ezt szeretem, nekem megközelítőleg sem ad annyi örömet és adrenalint ez a hobbi pöcsölés. Ez nem érdekel. Nem tehetek róla.

A verseny, az egészen más. Mindenhogy más, de leginkább pszichésen. Az egésznek ez az értelme. Nem a győzelem, nem feltétlen a győzelem. Maga a felkészülés, a folyamat, a fejlődés, magasabb szinteken a felkészülés felépítése, a formaidőzítés, a taktikai nüanszok, az ellenfelek feltérképezése, a csapat munkája, a munka során kialakult kapcsolatok, a bizalom, a keménység, az elvárások, a felelősség és a feltételek nélküli támogatás furcsa elegye és persze az egyre növekvő tétek, ez az egész egy módosult tudatállapotba hozza az embert, egy nagyon jó állapotba és asszem ezt sajnos nem érti az, aki nem csinálta soha.

Éppen a fentiek miatt tartom a világ egyik legszebb eseményének az Olimpiát. Annyira összehozza az egész világot, hogy arra semmi más nem képes. Az Olimpia idején mintha minden más megszűnne vagy legalábbis jelentéktelenné válna, a politika, az üzemanyag ára, Schmitt Pál disszertációja ilyenkor senkit nem érdekel, ilyenkor mindenkinek az az első kérdése, hogy mi lett a kétszáz vegyesen és én azt hiszem, hogy ez nagyon kell az embereknek. Aki elolvassa ezt a bejegyzést, attól csak azt kérem, hogy úgy nézze majd nyáron a közvetítéseket és esetlegesen úgy tegyen bármelyik olimpikonra megjegyzést, hogy átgondolja, hogy annak az embernek 20-25 év kő kemény, kitartó, fegyelmezett és durván áldozatos munkája van abban, hogy ott lehet azon az Olimpián és ez a rengeteg munka sok esetben egyetlen mozdulaton, a másodperc egy törtrészén áll vagy bukik. Aki nyolcéves kora óta azzal kel és azzal fekszik, hogy egyszer ott lesz az Olimpián, annak az a fél másodperc, amit mi két kanál leves között fél szemmel megnézünk a tévében, az az egész élete. Nem hatásvadász szöveget írok éppen, ez a valóság. Fogtok még róla olvasni.

Akkor most elmondom...

2012-01-14T11:12:00.006+01:00

...hogy mit ne csinálj soha.

1.) Ne csörgesd az idióta cukroszacskódat a moziban. Bírd ki, hogy életedben először nem zabálsz két órán keresztül. Se cukrot, se csokit, se chipset, se sósmogyit, semmit. Ha reménytelen vagy, akkor menj plázamoziba és nyugodtan tuszkold a popcorn-darabkákat az üléspárna és a háttámla közé, miután a szék alján lévő műanyagra felragasztottad a rágódat és dobáld meg vihogva az előtted ülőt és tedd fel a lábad és dumálj hülyeségeket az egész film alatt, úgyis valami szart nézel.

2.) Ne kommentálj állandóan mindent és ha véletlenül volt valami jó poén a filmben, akkor ne ismételd el hangosan. Ha valami nem vicces, akkor azon nem kell röhögni. Azon sem kell, ha Gálffi László azt mondja a függöny mögül, hogy Kosztolányi Dezső fordítása. Ugyanis nem vicces. Nem azért mondja, hogy röhögj rajta. De most komolyan...

3.) Ha elmész egy kocsmába, akkor egyrészt nem muszáj háromszor annyit inni, mint amennyit elbírsz, másrészt meg nem muszáj a szomszéd asztalnál teli torokból ordítanod csak azért, mert éppen egy kocsmában vagy és ittál egy sört. Annak is nagyon örülök, ha nem ülsz rá a tarkómra véletlenül ocsmány részegen, illetve nem fújod közvetlenül a szemembe a cigarettafüstödet.

4.) Viszonylag számottevő mértékben javít a közérzetemen, ha megkímélsz a két számmal kisebb farmerből kilógó, három harántujjnyi, tetovált seggháj látványától, amibe éppen belevág a kifakult tangád T-vonalban. Legutóbbi előtti olasz utazásom alkalmával, néhány nappal érkezésünk után a bátyám megjegyezte a közismerten jól öltözött olasz nőkkel kapcsolatban, hogy basszus, eddig még egyszer sem látott tangás segghájat kibuggyanni a feszülő farmerből. És tényleg. Én is figyeltem onnantól kezdve. Tanuljuk el.

5.) Más. Soha ne használd a kipakol szót a méheltávolításra. Ha még egyszer meghallom valaki szájából ezt a szót, akkor hisztérikussá válok majd. Érzem. Kipakolni a könyvet szokás a dobozból. A polcra. A méhet és a petefészkeket eltávolítjuk. Nem nehéz. Basszus, de komolyan, egy nő nem egy szerszámosláda, amiben van tök fölöslegesen két csavarhúzó és egy kalapács, amit csak úgy kipakolunk belőle, mintha mi sem történt volna, mert éppen azt gondoltuk ki, hogy nem kell az már oda... Továbbá abrázióra se használd a kikapar szót, mert kapargasson a görcs. A kakas a szemétdombon, az kapirgál. Én nem kapirgálok semmit, én abráziót csinálok.

Kösz.

Péntektizenhárom, mi?

2012-01-13T16:27:00.000+01:00

Eddig nem (nagyon) voltam babonás, de mától lehet, hogy átgondolom ezt a dolgot.

Úristen, ez a nap...

Csak azt nem tudtam még eldönteni, hogy sírjak vagy röhögjek.

Jövőkép

2012-01-12T16:58:00.003+01:00

Ma lementem a gazdasági irodába, mert valami papírokat ki kellett töltenem és szakítottam a hagyománnyal, miszerint ellenvetés nélkül írom, amit mondanak. Általában így intézek ügyeket (mivel sosem értek semmit), hogy megmondom egészen felhasználói szinten, hogy mit szeretnék, aztán tőlem ne is kérdezzenek semmit, csak csinálják meg a végeredményt, bármit aláírok.

Szóval most megkérdeztem, hogy hogy jön ki a fizetésem és mennyit kapok egy ügyeletért és egy szakorvos mennyit kap meg egy PhD-val rendelkező tanársegéd és egy adjunktus/docens/egyetemi tanár stb. Megkérdeztem azt is, hogy mennyi a minimálbér, mennyi a diplomás minimálbér és ilyenek.
Tulajdonképpen arra jöttem rá, hogy ha az ember sokat dolgozik, okos és ügyes is egy kicsit, akkor azért lehet pénzt keresni, viszonylag sokat is (kinek mi a sok), de ez még mindig messze nem annyi, amivel én személy szerint elégedett lennék. Lehet, hogy nekem vannak túl nagy igényeim, de valójában nem hiszem. Basszus, egyszer élek, tapicskolok a fertőzött vérekben, tiszta stressz vagyok, keveset alszom, korán kelek, állandóan elérhető vagyok, nincs időm semmire, akkor keressek sokat. Nem annyit, amennyiből éppen elvagyok, hanem sokat. És itthon, mert egyrészt semmi kedvem a hülye külföldiekhez, másrészt meg nem is akarom itthagyni ezt az országot. Szeretem.

Aztán beszélgettem a gazdasági vezetővel arról, hogy szülészet, magánrendelés, privát szülések, hogy ebből hogy lehet jól megélni. Aztán átgondoltam azt is, hogy nő vagyok és előbb-utóbb jó lenne alkotni valami családot és én aztán tutira nem fogok fürdetés és meseolvasás helyett burkot repeszteni este hétkor, másrészt meg sajnos alapból nagyon szerencsétlen természetem van orvoskodás szempontjából, mivel hihetetlenül irritál, ha akadályoznak a személyes szabadságomban. Persze, persze, a gyógyításban rengeteg szabadságot talál az ember, de mondjuk az a gond, hogy én a gyógyításon kívül is vágyom erre. Kicsit aggaszt, hogy nem látom tisztán a jövőt. Úgy is lehet mondani, hogy stresszt, káoszt, rohanást és örökös lelkiismeret-furdalást látok a jövőben. Majd elmúlik.

A zoroasztrizmus lehet a megoldás.

Mit szólsz, milyen az élet?

2012-01-11T21:50:00.000+01:00

Most akkor ez úgy volt, hogy hazajöttem, a hvg.hu volt megnyitva a kinti, asztali számítógépen és megnéztem ezt a videót.

Aztán azt olvasom, hogy Schmitt Pál nagy valószínűséggel lopta az egész doktori disszertációját. (Mondjuk hogy őszinte legyek, ezen nem csodálkozom különösebben, ki se nézem belőle, hogy magától meg tud írni száz értelmes oldalt.)

Majd - csak úgy mellékesen - azt mondta az anyám, hogy ezerből nem találom el, ki lesz az új reklámarca a fidesznek. És tényleg nem.
A Bíró Ica. Hát ez mekkora ötlet...?
Hin-táz-va balra fordulunk; öt, hat, hét és nyolc. Sarok, térd, rúg, húz, rúg, húz, újra hinta...
Még jó, hogy egy haverom, akinek az a szokása, hogy ótvar videókat küldözget nekem, pár hete pont Bíró Icát küldött és kb. három napig röhögtem rajta.

Komolyan kezdem úgy érezni magam, mintha mindenki megőrült volna körülöttem.

Hát igen...

2012-01-10T18:36:00.001+01:00

Ha bizonyos emberek mondjuk hatszáz évig élnének, akkor egy kicsit jobb lenne a közérzetem.

Magyar narancs

2012-01-07T17:33:00.002+01:00

Nem, nem az újságról lesz szó és nem is a klasszikus magyar narancsról, hanem csak most találtam ki ezt a címet Zukor Adolf születésének évfordulója kapcsán, mert annyira frappáns ötleteim vannak.

Szóval Zukor Adolf 1873. január 7-én (ma 139 éve) született Ricsén (BAZ megyében). 15 évesen egy picit megunta Ricsét, fogott egy kis pénzt és elment inkább Amerikába, de hát elég csóró volt, így beállt egy szőrmeboltoshoz segédkezni. Aztán eltelt pár év és látott egy filmet, amitől teljesen megbolondult, kitalálta, hogy ezzel fog foglalkozni. Kevésbé jóindulatú pletykák szerint csak a pénz érdekelte (Zukor zsidó volt és sikeres, így hazánk hagyományainak megfelelően illik utálni, pedig akár büszkék is lehetnénk rá), én azért ennél egy kicsit többet feltételeznék róla, talán ha csak a pénz érdekelte volna, akkor a producerkedés mellett nem válik operatőrré, na de mindegy is. Szóval az úgy kezdődött, hogy 1904-ben vett egy kis bódét Los Angeles környékén, ahol pár perces videókat lehetett megnézni. Aztán jó érzékkel csinált egy üzletet, ugyanis megvette az Erzsébet királynő című film forgalmazási jogát 1912-ben és szétkereste rajta az agyát. Ezzel a lendülettel meg is alapította az egészséges önbizalomra utaló nevű Famous Players in Famous Plays Company-t. 1914-ben (halkan jegyezzük meg, hogy ez az első világháború kezdete, csak hogy időben orientáltak legyünk) megnyitotta a Standard-ot, a 3500 fő befogadására alkalmas új moziját a Broadway-n, aztán meg Los Angeles külvárosában, Hollywoodban talált magának egy jóképű kis narancsfarmot, aminek a gazdasági épületét kibérelte és berendezte az első stúdiót. Olyan embereket igazolt magához, mint Gloria Swanson, John Barrymore, Gary Cooper meg hasonlók, szóval nem viccelt. Zukor cége 1916-ban egyesült Jesse Lasky Feature Film Company nevű gyárával és az ekkor már nagyon nagy embernek számító Zukor lett az egésznek az igazgatója. 1916-ban létrehozta tehát a Paramount Pictures-t, amit nyilván senkinek sem kell bemutatni, kisebb-nagyobb nehézségeket átvészelve ma is az egyik legnagyobb filmvállalat, többek között olyan filmek kerültek ki a Paramount-tól, mint a Love Story vagy A keresztapa. Zukor Adolf 1949-ben (a második világháború után pár évvel) Oscar-díjat kapott az életművéért. 103 évesen hunyt el Los Angelesben. A legendák szerint Zukor irodájában volt egy álláskeresőket figyelmeztető kiírás: Nem elég magyarnak lenni. Amihez állítólag gyakran azt is hozzáfűzte, hogy "De azért segíthet." Norman Macrea, az Economist főszerkesztője ehhez pedig - kissé cinikusan - a következőt tette hozzá: "A magyarok Amerikában sokkal előbb megteremtették Hollywoodot, mint az ennél ártalmatlanabb atombombát megcsinálták volna." A Zukor Adolf életéről készült film 1953-ban, A közönség sohasem téved címmel került bemutatásra. Hagyatékából családja jelentős összeget áldozott a művész szülőfalujának támogatására.

Hát...

Ez azért azt hiszem, hogy egy olyan történet, amire nem nagyon lehet az embernek húzogatnia a vállát és amit nem lenne rossz, ha ismernénk egy kicsit többen.

De csak hogy még egy kicsit több szó essen erről - a szerintem méltatlanul keveset propagált - témáról, hogy magyarok a világ filmgyártásában:
A Tolcsván született Fox (Fried) Vilmos hozta létre a 20th Century Fox filmgyárat, Kertész Mihály rendezte a Casablancát (Oscar-díj - legjobb rendezés) és a Robin Hood-ot, Vajna András volt a producere a Rambónak és az Evitának. A balmazújvárosi születésű Lengyel Menyhért írta a Ninocska forgatókönyvét (Ninocska szerepében Greta Garbóval), a csákánydoroszlói Joe Esterhas pedig a Flashdance-t és az Elemi ösztönt. Kovács László fényképezte a Szelíd motorosok című filmet (Easy Rider), Zsigmond Vilmos a Harmadik típusú találkozásokat.
Lugosi Béla játszotta Frankensteint és Draculát, Gábor Zsazsa a Moulin Rouge-ban vált világhírűvé, de magyar származású Leslie Howard, Tony Curtis és Paul Newman is.
Cukor György mint rendező (My Fair Lady), Rofusz Ferenc mint animációs filmes (A légy), Zsigmond Vilmos mint operatőr (Harmadik típusú találkozások), Zukor Adolf pedig az életművéért kapott Oscar-díjat. További magyar Oscar-díjasok még Rózsa Miklós (3x nyert Oscart a legjobb filmzenéért) olyanokat meg már meg sem említek, mint Szabó István (Mephisto - legjobb külföldi film).

Most már csak azt nem tudom, hogy akkor legyek-e rendező. A fentiek alapján úgy fest, hogy minden veleszületett képességem megvan hozzá. :)

forrás: sulinet.hu, wikipedia
kép: havelshouseofhistory.com

Épülne

2012-01-06T23:55:00.000+01:00

Szóval az van, hogy a sok mocskos szájú kis cukorfalatka között teljesen átragadt rám a csúnya szavak gyakori használata, ami nem elegáns, főleg így nőként mondhatjuk, hogy kifejezetten gáz, úgyhogy az a feladat, hogy jelentősen meg kell a használatukat ritkítanom.
Azt nem mondom, hogy teljesen leszokom róluk, mert meggyőződésem, hogy néha igenis szükség van rájuk meg én különben sem vagyok az a fajta, akinek soha ki ne csúszna valami a száján, de azért most már többször is beriasztott az önkritikám. Mindezt be is jelentettem a munkahelyemen:

IKL: Le fogok szokni a csúnya beszédről.
Szülésznő 1: Jó, de van még egy ASK-d, azt ne felejtsd azért el.
IKL: Várj, most ne zavarj össze. Támogassatok engem ebben a tervemben.
Szülésznő 2: Tudod, hogy én támogatlak téged mindenben.
IKL: Na végre valaki. Az lesz a feladatotok, hogy szóljatok rám, ha csúnyán beszélek.
Szülésznő 1 és 2: Jól van, majd rád szólunk.
IKL: Szuperek vagytok. Tényleg, milyen lett a gyűjtött vizelete az ...-nak?
Szülésznő 2: Ó, nem lett benne semmi, viszont ödémás mint a kurva ég.
IKL: Ja... Köszi. (Csalódottan néz.)

Én imádom a kollégáimat, de azért ez így nehezített pálya, ezt be kell látnotok. Úgyhogy legyetek velem megértőek és türelmesek és támogassatok elhatározásaimban.

Visszajött

2012-01-04T17:38:00.001+01:00

Mármint a humorérzékem.
Én ezen ma tök jót röhögtem, pedig nem is szeretem a vicceket.

A 320 Ft-os Euro meg már szóra sem érdemes.

Óóóó, igen...

2012-01-02T22:06:00.000+01:00

Dicsekszik

2012-01-02T11:37:00.000+01:00

Az kisebb dicsőség, hogy én vezettem Budapest első szülését 2012-ben és a szülőnőm benne volt a híradóban, az viszont már sokkal nagyobb, hogy 2011-ben a neonatológiánkon 100% (7/7) volt az 500 grammnál kisebb súllyal születettek túlélése, ez kiemelkedő, a legmodernebb, legtöbb orvossal és nővérrel dolgozó, nyugati neonatológiai centrumok is megirigyelhetik. Mindezt messze az ideális alatti orvos- és nővérlétszámmal, nem is a legmodernebb felszerelésekkel, én azt hiszem, hogy ez nagyon nagy eredmény, minden elismerésem a neonatológus kollégáké.

Évértékelő beszéd

2012-01-01T19:00:00.005+01:00

Én szeretek visszatekinteni, összefoglalni, lezárni, átgondolni, megfogalmazni a hibákat és kitűzni az új célokat meg ilyenek, nem mintha az elmúlt hat nap sok időt hagyott volna ilyesmire.

2011-nek fontos tanulságai voltak.
Összességében elégedett lehetek, hiszen több kritikus ponton jó irányba fordult az életem.
Szembe kellett néznem viszont olyan feladatokkal is, amikre bár számítottam ugyan, de mindig reménykedtem benne, hogy elkerülnek majd. Volt ilyen a magánéletben és a szakmában is. Persze nem lehet mindig mindent megúszni...

Elkezdhettem végre a választott szakmámat és úgy érzem, hogy jól kijövök a kollégáimmal, hogy megvan a kölcsönös tisztelet gyakorlatilag mindenkivel szemben, jól érzem magam velük és van egy olyan illúzióm, hogy talán ők is jól érzik magukat velem. Ez fontos, rossz hangulatban én nem tudok dolgozni, képtelen vagyok rá. Rengeteget tanultam az elmúlt bő fél évben, nagyon nem vicceltek, nagyon a mély vízbe dobtak és nagyon gyorsan fel kellett nőnöm a feladathoz. Így utólag hálás vagyok ezért, mert asszem ez máshogy nem megy, csak hát párszor az ájulás, az infarktus és a pánikroham metszéspontjára kerültem emiatt, de legalább jól megfeszegettük a határaimat és jelentősen ki is bővítették (bővítettük) őket. Túl vagyok az első szüléseimen és műtéteimen, sokkal több lehetőséget kaptam, mint amire korábban számítottam, ez nagyon jó. Lettek saját betegeim és ebben van valami zavarba ejtően megtisztelő, bár ez így leírva egy kicsit giccses. Túl vagyok az első befejezett terhesgondozásomon, az első behívásokon, sajnos az első saját korai spontán vetélőmön is, az első ultrahangjaimon és kevésbé örömteli, de az első szövődményemen is, ami borzasztó rossz élmény volt és amiből nagyon sokat tanultam (mielőtt bárki gyanakodna, a beteg jól van). Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam a kollégáimtól, ami nagyon jólesett, megerősített, nem tudok mit csinálni, nekem ez fontos, hiú vagyok mint a bűn. Kaptam egy pár lebaszást is, azokból is megtanultam, amit kellett, jót tett az is.

Pörögtek az események, rengeteget dolgoztam, de megértettem azt is, hogy ennek tudatosan kell határt szabnom. A nagy határszabásaimmal együtt is rengeteget dolgozom még mindig és a legfontosabb, amin változtatnom kellene, hogy ennek ne azok az emberek igyák meg a levét, akiket a legjobban szeretnék megkímélni ettől. Ugyanakkor megnéztem egy rakás filmet, ezt jól csináltam. Volt közöttük olyan, amitől azt hittem, hogy megőrülök, de láttam lenyűgöző, zseniális filmeket is. Az idei év nagy felfedezettje számomra Paprika Steen, a Tapsviharban imádtam. Elkezdtem szerkeszteni a nagy filmes táblázatomat is és beiratkoztam az SzFE könyvtárába, jövő héten ki is akarom venni ezt a könyvet, mert egy csomó mindent meg lehet belőle érteni.
Kitartóan csellózom továbbra is, néha már egész elviselhetően bírok rajta játszani, élvezhető darabokat, nem tervezem abbahagyni.
El akarok menni egy csomó mindenre, színházba akarok menni, operába, koncertre, kiállításra, klasszikus zenét akarok hallgatni, világzenét, népzenét és jazzt is meg bluest és popzenét is akarok, meg Balkán Beats estéket és Athe Sam klubot a Gödörben és utazni is akarok.

Visszatérve az elmúlt évre, szerencsére olyan igazán rossz dolog nem történt. Olyan, amitől félek.
Sokat ismerkedtem, mondjuk nagy szerelem nem lett egyikből sem (igazából kicsi sem), de legalább az esetek nagy részében jól szórakoztam, kisebb részében szívesen vettem volna, ha megnyílik alattam a föld.
Megismertem egy csomó embert, döntő többségében jó embereket, ilyenkor mindig rájövök, hogy milyen szerencsés vagyok. Volt egy rakás szép élményem, olyanok, amikre jó visszaemlékezni most is és amire jó lesz visszaemlékezni húsz év múlva is.

Vannak titkos fogadalmaim is az új évre, nem nagy dolgok, de jó lenne betartani őket.

Volna egy kis problémám

2011-12-30T22:09:00.001+01:00

Asszem ma nem vagyok humoromnál.

Kaptunk egy ígéretet. Ilyen még sose volt...

Huncut módon sikerült elintézni, hogy ne legyen gond a sztrájkoló orvosokkal (se).

Valamint kiszámoltam a jövő évi alapfizetésemet így az adóváltoztatások után.

Mindezt megkoronázandó egy haverom a következő képet osztotta meg a facebook-on:

Most akkor megyek aludni.

Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita

2011-12-30T18:06:00.005+01:00

Szóval...
Én már vagy három hónapja nem nézek híradót, pedig azt régen szoktam. Mondjuk lehet, hogy ehhez van némi köze annak, hogy a kb. tizenhét perces híranyagból négy és fél percet az tölt ki, hogy két gorillabébi született a veszprémi állatkertben és a kis majmok jól vannak, édesanyjuk már elkezdte táplálásukat. Nem kétlem, hogy az állatok lenyűgöző teremtmények, de az ember talán nem ezért ül le megnézni a híradót, na de nem erről akarok írni.

Tehát akármennyire is igyekszem elkerülni, hogy elölje a neuronjaimat ez az ország, bizonyos hírek mégis eljutnak az agykérgemig és egy kicsit aggódom, hogy vajon mikor jön az első pszichogén grand mal rohamom.

Schmitt Pálról már írtam, lassan megjelenhet valami Best of Schmitt válogatás, legutóbb például Washingtonban sikerült azt a frappáns megjegyzést tennie, hogy a kutya ugat, a karaván halad. Remélem, mindenki szívét megdobogtatja ez a vérbő, friss, üde, sportos mentalitás. Sajnos továbbra sem tudok egyetérteni azzal, hogy a pozíció szüljön tiszteletet, én inkább kitartanék amellett, hogy az ember személye szülje a tiszteletet pozíciótól függetlenül, és ha ezzel bomlasztom a nemzeti összetartozás érzését, hát akkor bocs, de ebben a tekintetben nem hiszem, hogy valaha változni fog a véleményem. Normál esetben talán olyan embereknek kellene pozícióhoz jutniuk, akiknek maguktól is van van némi respektjük és nem beszélnek folyamatosan hülyeségeket. Igen, tudom. Idealista vagyok és ezért sokat fogok csalódni az életben.

Továbbá. Elveszik a Klubrádió (budapesti) frekvenciáját. Ez azért érdekes, mert az Autórádió kerül a helyére. Nem tudom hányan tudják, hogy a Klubrádió neve a Magyar Autóklub nevéből származik és eredetileg közlekedési rádióként indult (a csapat tagja volt kezdetben a sokak számára ismerős nevű Regöly-Mérei Krisztina is, ez csak mint történeti érdekesség). Aztán mindenféle bundagyanús üzleteken keresztül egy viszonylag izmos baloldali rádióvá nőtte ki magát, napi szinten lehet hallgatni, ahogy felháborodnak a kormány tevékenységén, akinek ez bejön, hergelheti magát kedvére rajta nap mint nap. Én nem szeretem, egyrészt az agyamra mennek az idióta szignáljai, másrészt meg utálom az elfogult információforrásokat mindkét irányból. Nem tudom, hogy szakmailag mivel indokolják, hogy az Autórádió nyerte a 95,3 MHz-re kiírt pályázatot, talán rekonstruálni akarják a 15 évvel ezelőtti helyzetet (ebben az esetben nem tudom, hogy jogos-e a döntés, talán inkább nem), mindenesetre elég egyértelmű a képlet, hogy mi alapján dőlnek el a pályázatok és a pozíciók mostanában, és nagy valószínűséggel jogos a felháborodás: a jelen politikai vezetés lassan már tényleg túl messzire megy. Kicsit sajnálom, hogy már van internet, mert mekkora feeling lenne újra a Szabad Európa Rádió adásait hallgatni New Yorkból...

Akkor van az is, hogy járkálok a városban és mindenhol ki van plakátolva, hogy Terhesek és digók. Mint ilyen szülész-nőgyógyász-féleség, mindenen megakad a szemem, ahová le van írva a terhes szó, így rendkívüli módon elkezdte furdalni az oldalamat a kíváncsiság... Hát megtudtam. Ez az MTV Hungary által szervezett és saját magát mint "az év legütősebb partiját" bemutató buli reklámplakátja, ahol az a feladat, hogy a kiscsajok beöltözzenek terhes nőnek, a fiúk meg "digó"-nak. Na most ezzel csak egy gondom van. Az, hogy ízléstelen. Ki az a degenerált, húgyagyú állat, aki szerint vicces, hogy tizenhat éves hülyegyerekek nyolchónapos terhesnek öltözve rázzák a seggüket neccharisnyában, isszák magukat hányingert keltő módon részegre, hánynak a kapualjban vagy kapkodják be a tablettáikat és szívják a füvet? De most komolyan. Kinek jut ez az eszébe, ki az, aki erre rábólint, aki azt mondja, hogy igen, ez az, mennyire baromira jó ötlet, aki megtervezi a plakátot, aki kinyomtatja és ki az egyáltalán, aki elmegy egy ilyen bulira? Egyébként a digót sem illik használni az olaszokra, de ez kevésbé érdekel jelen esetben, a terhes része viszont engem komolyan megdöbbent... Basszus, de tényleg, hát teljesen elment ezeknek az eszük?

Aztán meg azt olvasom, hogy magyaroskodó rettenet az olimpiai formaruha. Oké, nekem sem igazán tetszik a szabása, de hogy magyar népművészeti motívumok kerülnek rá, annak szerintem magától értetődő alapkövetelménynek kellene lennie. Hát de most komolyan kérdezem, hogy mégis hol tud az ember jó érzéssel, jó értelemben véve "magyaroskododni", ha nem az olimpián? Én személy szerint 100%-ig egyetértek azzal, hogy minél inkább emlékeztessen a népviseletre a formaruha, hiszen az olimpia azon túl, hogy sportverseny, jelentős kulturális hagyományokkal rendelkezik és rengetegen nézik minden alkalommal a megnyitót, én speciel imádom, ha a japán úszócsajok kimonóban vonulnak és utálnám, ha egy szürke kosztümben jönnének és ha én vonulnék egy olimpián, akkor azt hiszem, nekem fontos lenne, hogy Magyarországra jellemző minták, hímzés, akármi legyen a ruhámon és érezzem, hogy ez egy fontos dolog, ahol a világ szeme tényleg rajtam van és én Magyarországot képviselem. Ha már szóba került a nemzeti összetartozás, hát az olimpia kapcsán történetesen pont lehetne róla beszélni, mert én sokkal jobban hiszek abban, hogy egy olimpia, a közös izgalom, a szurkolás, a vereség közös kudarca és a győzelem közös öröme sokkal jobban össze tudja hozni az embereket, mint egy köztársasági elnök. Szerintem.

Megint menne

2011-12-28T22:19:00.000+01:00

Ez milyen szép már. És milyen olasz...
És különben is letelt a négy hónap, megint mennék.
Nem akar valaki elvinni Bolognába például?

F6570

2011-12-26T20:32:00.002+01:00

Egyébként meg azt gondolom, hogy egy szuperhős vagyok, egy álomnő, a munkaerők csúcsa, ugyanis ki az a hülye szerencsétlen rajtam kívül, aki képes karácsonykor azzal elütni szabadidejének egy - nem teljesen jelentéktelen - részét, hogy a (korábban már végigrágott) 543 oldalas, Fogamzásgátlás c. könyvből apró betűkkel körülbelül 10 darab A4-es lapra kiírt jegyzeteit letisztázza (ezáltal még egyszer átismételve az egészet) és újraírja a kis füzetébe, valamint átismétli az anatómia finomságait, különös tekintettel a szerzői nevekre (ez mindig a mániám volt), továbbá a petefészekrákkal és a különböző stádiumbeosztásokkal szórakoztatja magát két szelet bejgli között*.

Most viszont asszem, hogy az elvárható maximumon mozognak az ismereteim a fogamzásgátlással kapcsolatosan, bár időnként felmerül bennem a fojtogató kétely, vajon mégis mire a nagy igyekezet, ha a múltkor is az ostoba kurvájának** vagy egy fél órán át magyaráztam, hogy miért nem annyira tuti módszer a megszakított együttlét, majd miután kimerítettük minden elérhető módszer minden előnyét és hátrányát, közölte velem, hogy tulajdonképpen a pasija nem szereti az óvszert, ő nem akar hormont, úgyhogy maradnak az eddigieknél. Akkor feladtam... Amúgy meg most jut eszembe, hogy a könyv elolvasása után lebeszéltem egy cuki, bepánikolt kislányt a sürgősségi fogamzásgátlóról, tehát mégiscsak van valami haszna, na.

Úgy látszik, nekem karácsonykor mindig a szex körül jár az eszem, ez valami furcsa perverzió lehet, talán be kellene illeszteni a transzvesztikus fetisizmus és a frottőrizmus közé, bár amilyen munkám van, alapból kaphatnék egy BNO-kódot az összes kollégámmal együtt. Apropó frottőrizmus, a múltkor frottőrködött nekem valami szerencsétlen a tömött hatos villamoson és amikor leesett, hogy mi a franc ez, akkor úgy megörültem a felismerésnek, hogy nahát, ez egy ilyen frottőrista, hogy hirtelen felindulásból hátrafordultam és megnéztem, hogy van-e erekciója, amitől tökre zavarba jött szegény. De ha ennyire zavarba jön magától, akkor minek csinálja? Azt hiszi, nem jövök rá? Na mindegy, szóval tavaly karácsonykor, szenteste az Sz-szel ügyeltem - aki egy kiváló csaj volt, de tényleg, sajnos már nem dolgozik nálunk -, és felidéztünk mindenféle szép emlékeket, például a meleg fiúk esetét az elveszett cukkinivel és a vibrátorral (ez két külön sztori), illetve a luxuskurva esetét (elit kerületben ügyelek, vigyázzatok), akihez szex után kellett kimenni és tönkretettük az üzletét, mert bár ott várta a sorát a következő vendég, inkább kórházba kellett mennie, mert vélhetően sikerült perforálniuk valami bájos kis játék során, valamint megemlékeztünk a talpas pohár tanulságos történetéről is és közben csak keveset röhögtünk és ilyenkor mindig sajnálom, hogy én eddig csak egy állítólagosan elveszett tamponnal találkoztam, ami körültekintő keresgélés után sem lett meg...

Na de nem szennyezem ilyenekkel tovább az internetet ezen a jeles napon, mert nem illik.

* Nem, valójában nem szeretem a bejglit és egy darabot sem ettem, csak ez olyan jól hangzott.
** Szeretem a betegeket. Tényleg. De ami tény, az tény.

???

2011-12-26T16:48:00.000+01:00

Miért írta nekem idén mindenki azt, hogy "... és boldogabb új évet..."?
Mit akarnak ezzel mondani?

Mondjuk pillanatnyilag tényleg egy kicsit elszomorítanak a rám váró ügyelethegyek, valamint nem jó jel az új évet kapásból ügyeletben, munkával kezdeni, még szerencse, hogy nem vagyok babonás...

Boldog karácsonyt!

2011-12-22T13:19:00.000+01:00

Elmegyek vidékre, úgyhogy most kívánok mindenkinek boldog karácsonyt.
Sokáig nézegettem videókat, végül ezt választottam, mert ezen a legőszintébbek a mosolyok.

Mosolyogjatok ti is legalább ilyen sokat és legalább ilyen őszintén, nyomkodjatok szegfűszeget a narancs héjába, menjetek sétálni kézen fogva, szeretgessétek egymást, mondjatok mindenkinek kedveset és szépet és látogassátok meg a rokonokat és dudorásszatok a fülükbe és menjetek hógolyózni és nézegessétek este a csillagokat és egyetek halat és sütiket és ne aggodalmaskodjatok a plusz kilók miatt.

Az élet egy rejtély

2011-12-20T12:50:00.001+01:00

Idén is megkaptuk a rendkívül kreatív "Kellemes karácsonyi ünnepeket és eredményekben gazdag új évet kíván" szövegű és a következők által aláírt üdvözlőlapot: Farkasné Babi, Szilvi, Zoli, T. Laci, H. Éva és Angi. Évek óta minden évben kapunk tőlük képeslapot karácsonykor, de fogalmunk nincs, hogy kik ezek, nem is ismerünk ilyen nevű embereket. Érdekes... Babi néni??? :)

Továbbá felhívtak a mai napon kétszer is a Bárczi Gusztáv Óvoda, Általános Iskola és Készségfejlesztő Speciális Szakiskola munkatársai, hogy megjöttek a naptárak és ma mehetek értük. Három éve elvi kérdést csinálok belőle, hogy csak tőlük veszek naptárt, mivel 1.) nagyon szép kivitelezésű, jól használható, 2.) az árával az iskola kreatív műhelyét támogatom, 3.) minden héten más, nagyon cuki kis fénykép van rajta, amelyik egy ott tanuló gyerek munkáját ábrázolja és ahányszor az ember ránéz, jó érzése lesz tőle, de tényleg. Teszek ide egy fényképet róla. Most megyek is és veszek négyet. Nem tudom, mit csinálok annyival, nekem egy kell, a másik hármat odaadom ajándékba annak, aki kéri. (Ugyanakkor az iskola titkárságán gondolom lehet majd venni január elején is.)

Orvosok - 2. rész

2011-12-19T18:44:00.016+01:00

Ez lesz az utolsó ilyen gigahosszú bejegyzésem. A napokban bőbeszédű voltam, hát ez van.

Szóval a második rész a fizetésről fog szólni. Tudom, hogy jön a karácsony és nem illik ilyenkor anyagiakról beszélni, de nem baj. Hetek (igazából évek) óta mondom - tudja ezt a Maminti is meg az F is -, hogy a hülyeségnek rossz vége lesz, hát most kezd beigazolódni. Meg van írva már egy ideje ez a bejegyzés, de nem akartam kitenni. Most viszont - az elmúlt napok beszélgetéseinek és történéseinek fényében - mégis megteszem. Akinek nem tetszik, hát annak nem tetszik, ebben legalább nincs csúsztatás. Pont ezért nem fog tetszeni sokaknak. Gondolom.

Néhány napja volt PM a tv-ben. Én őt alapvetően kedvelem, szerintem egy rendes srác és jók a szándékai, de egyre kevesebb dologban értek vele egyet. A vele készült interjú során megemlítette, hogy egy magyar orvos átlagosan 7 évet tölt ügyeletben az életéből... Gyors fejszámolást követően hamar rá lehet jönni, hogy ez nem reális. Kiszámoltam még egyszer. Csak főállásra számoltam, a mellékállások mind ezen felül vannak, de azt most ne keverjük bele.

Mondjuk, hogy az átlag orvos heti egyet ügyel. Mázlistákkal előfordulhat, hogy kevesebbet ügyelnek, keményebb/orvoshiányosabb helyeken többet. Ha arányosan oszlik meg a hét napjai között az ügyelet, akkor egy év alatt 15 hétvégi napot és 37 hétköznapot ügyelünk. A hétvégi ügyelet 24 h, a hétköznapi 16 h. Ez évi 360 óra a hétvégéimből, a hétköznapjaimból pedig (a nyolcórás munkaidőn felül) 592 óra, összesen 952 óra. Ha azt mondjuk, hogy docensi szint felett nem kell ügyelni és ~ 45 éves korra éri el valaki a docensi rangot (már aki eléri és akinek nem kell efelett ügyelni - itt megjegyezném, hogy a múltkori hétvégi ügyeletemben egy neves sebész professzor jött át konzíliumba, majd amikor megkérdeztem, hogy miért ügyel, akkor azt mondta, hogy hát kevesen vannak; mindez a főváros egyik legmenőbb sebészetén), akkor nagyjából 20 évig csinálja ezt egy orvos. Ez összesen 2,17 év ügyeletre jön ki húsz év alatt, ez színtiszta ügyelet. Ha valaki docensi szint felett is ügyel, akkor is kb. 4 év a teteje. Döntsétek el, hogy ez sok-e. (A szabadság miatt nem kell módosítani, mert kiegyenlítődik a helyettesítéssel.)

Na most akkor ezzel mennyit lehet keresni?
Ez úgy van, hogy van egy alapfizetés, arra rájön az ügyeleti pénz és hébe-hóba ezt ki lehet egészíteni olyanokkal, mint például idegennyelvű oktatás, vizsgáztatás, de ez persze csak keveseket érint, őket is viszonylag ritkán és nem jelentős összegről van szó. Én a saját fizetésemről tudok beszélni, ami egy pályakezdő fizetés, de igazából ez szakvizsgával sem emelkedik jelentősen, úgyhogy a magasabb rangú egyetemi pozíciókon kívül a szakorvosok sem keresnek lényegesen többet. Havi négy ügyelet mellett stabilan 135 000 Ft (450 EUR) körüli összeg érkezik a számlámra. Ebben benne van minden, az alapfizetésem ~100 000 Ft és ~35 000 Ft az ügyeletért. Havonta átlagosan 3 x 4 x 8 + 3 x 16 + 5 x 8 + 24 = 176 órát dolgozom a főállásomban. Ez átlag nettó 794 Ft órabért jelent. Döntsétek el, hogy ez sok vagy kevés.

Talán említést érdemel az is, hogy két éve a hiányszakmában elhelyezkedő pályakezdő orvosok az alapbér 150%-át kapják, tehát ügyelettel együtt vélhetően nettó ~150e + ~35e = ~185e Ft körül keresnek. A hiányszakmákat minden évben az egészségpolitikusok állapítják meg: íme. Nagyon változó, hogy valóban megkapják-e ezek az orvosok ezt a pluszt vagy nem, sok helyen nem kapják meg, illetve nem egészen másfélszerest kapnak, hanem kevesebbet. Hogy hol akad el a pénz, azt én nem tudom.

Kivételt képeznek továbbá azok az orvosok, akiknek katonai rangjuk van (azért országos szinten viszonylag kevés ilyen van), mert ők lényegesen jobban keresnek (elmondás szerint nettó ~200e-250e Ft körül indul a legalacsonyabb rangú pályakezdő orvos-katonák fizetése), illetve ők kapnak elég sok egyéb juttatást, többek között pl. ingyen jár nekik a BKV-bérlet is.
Hátrányban vannak az egyetemi klinikák abból a szempontból, hogy a gyógyszercégek elkerülik a klinikákat, mert nem elég termékeny talaj számukra, így a klinikák dolgozói nagyrészt elesnek azoktól a plusz - egész jelentős - juttatásoktól, amiket a gyógyszercégek biztosítani tudnak (pl. konferenciára történő kiutaztatás stb.). Én is csak véletlenül kaptam egyszer egy kollégámon keresztül támogatást (nagy mázlim volt), sose láttam még gyógyszerügynököt a klinikán.

További kivételt képeznek a háziorvosok (felnőtt + gyerek), mert ott a praxisba tartozó minden beteg után fix összeget (kártyapénzt) kapnak, ami egy nagyobb praxis esetén elég tetemes összeg, viszont cserébe ebből kell kigazdálkodniuk a rezsit, az asszisztens bérét, a felszerelést stb., mindenesetre általában jobban keresnek, mint a fekvőbetegekkel dolgozók.

Továbbá. Azt hiszem, végül 600 pályakezdő orvos vehette fel idén a Markusovszky ösztöndíjat, ami havonta nettó 100 000 Ft ösztöndíj-szerű juttatás a fizetésen túl, cserébe vállalni kell azt, hogy ahány évig felveszi az ember, annyi évig magyar, állami kórházban fog dolgozni a szakvizsga után, illetve nem fogadhat el hálapénzt. Szakvizsga után nem kapja már ezt a pénzt.

Lehet még orvosként pénzt keresni mellékállásból. Ez elég sokféle lehet, egyik jobban fizet, másik kevésbé, de a legtöbben háziorvosi ügyeletet vállalnak. Mivel a HO-i ügyeleteket magáncégek működtetik, a fizetés cégenként eltérő, van, ahol nettó 800 Ft-ot lehet keresni orvosként óránként és vannak (főként vidéki) ügyeletek, ahol akár nettó 2000 Ft felett is lehet keresni. Az igazán jól fizető helyekre általában nehéz bejutni. Ahol én dolgozom, ott az orvosi órabér bruttó 1500 Ft, én nettó 1050 Ft-ot kapok, de lehetne úgy is csinálni, hogy kb. 1150-et kapjak, csak az nekem macerás, inkább beérem 1050-nel. Ez így egy ügyeleti ciklusban (12h) 12 600 Ft-ot jelent. Attól függően, hogy hányat ügyelek, ez változó összeg havonta, négy ügyelet esetén 50 400 Ft. A két állással és heti két ügyelettel van tehát összesen 185 000 Ft nettó fizetésem. Így a havi munkaóráim száma 224. Hetente két éjszakát nem otthon alszom, ami azért hosszú távon nem biztos, hogy olyan jó hatást gyakorol az életemre. Nyilván minél több ügyeletet vállal az ember, annál többet keres, teljesen reálisan el lehet érni a havi 350 000 Ft nettó jövedelmet is, csak ahhoz szinte végig kell ügyelni a hónapot és akkor az embernek gyakorlatilag tényleg nulla a magánélete.
Lehetőség, az van, mert kevesen vagyunk, ugyanakkor én azt gondolom, hogy egy egészséges embernek szüksége van arra, hogy máshol legyen, mást csináljon más emberekkel (vagy éppen egyedül), és ha vérszemet kap, akkor nagyon rossz útra terelheti a saját életét. Én például nyugdíjas koromban nem arra akarok majd visszaemlékezni, hogy huszonévesen az összes hétvégémet ügyeletben töltöttem és egyelőre úgy tudom, nekem is csak egy életem van. Arról nem is beszélve, hogy szerintem nem lehet tartósan magas színvonalon teljesíteni, ha nem kapcsol ki belőle megfelelő időközönként, megfelelően hosszan az ember. Ugyanez vonatkozik arra is, akinek nincs választása, mert van mondjuk 2-3 gyereke és valamiből el kell tartania őket. Hát ebben az esetben különösen szomorú, hogy anyu/apu főként fényképről látja a gyerekeit, mert állandóan ügyeletben bohóckodik ahelyett, hogy hazamenne építőkockázni...

És akkor jöhet a legkényesebb téma, a hálapénz. Mindenki utál róla beszélni, jobbra-balra ferdítgetnek, mert hát elég kellemetlen egy jelenség ez. Én nőgyógyászként meg aztán főleg érzem az irányomba áradó jóindulatot, amint felvetődik ez a téma.
Tehát. Igen, néha szoktam kapni hálapénzt és el szoktam fogadni. Viszont. Van egy saját rendszerem sokféle etikai megfontolásból és elvekből összetákolva és ennek alapján döntöm el, hogy mikor fogadom el és mikor nem. Nem fogadom el háziorvosi ügyeletben halálmegállapításnál, terminális beteg ellátásánál, ill. fájdalomcsillapításánál, láthatóan szerény körülmények között élőktől, elesett állapotú idősektől, illetve akkor, ha nem tudunk érdemben segíteni, meg hát nyilván ismerőstől sem.
A szülészeten nem fogadom el vetélés, annak befejezése vagy vetélésindukció kapcsán, illetve az előbbi felsorolás vonatkozik természetesen ide is. Vannak ezen túl olyan esetek, amikre nem lehet ráhúzni ezt a szabványt, mégis rossz érzésem van, ekkor sem fogadom el. Már csak azért sem, mert borzasztó lelkiismeret-furdalást tud csinálni az embernek, én már kétszer buszoztam ki a világ végére azért, hogy visszaadjam, annyira rosszul éreztem magam miatta.
SOHA nem gondoltam ellátás közben arra, hogy fog-e adni a beteg és soha semmit nem csináltam azzal a céllal, hogy kapjak bármit is. Nem érdekel ugyanis. Ha ad, ad, ha nem ad, akkor nem ad. Tudom, hogy még elég fiatal vagyok, de azt látom, hogy a kollégáim nagy része is ezt csinálja, akármennyire is jó érzést okoz bizonyos csoportoknak mindenféle szemétnek elmondani minket.

Azt talán nem árt tudni, hogy HO-i ügyeletben az ügyeletre beérkező beteg még az életemben nem adott pénzt, pedig több mint egy éve dolgozom és pár száz beteget már biztosan megnéztem. Ha címre megyünk, akkor is kb. 50% ad és 50% nem, és mivel a kapott összeget négyfelé osztjuk (2 orvos + nővér + gépész), így 12 óra után, 10-15 ellátott beteget követően átlagosan 1000-2000 Ft-ot tudunk hazavinni parából. Ritkán van egy-egy kiugró eset, amikor nagyon gazdagokhoz megyünk és becsúszik egy nagyobb összeg. Nekem a legnagyobb parám, amit háziorvosi ügyeletből hazavittem, az 7000 Ft volt, de az is egy olyan napon, amikor csak hárman voltunk és rengeteg címre mentünk, főleg gazdagokhoz.

A fekvőbeteg-ellátásban gyakorlatilag az összes szakma, ahol beteggel találkoznak, kap hálapénzt, ennek a mértéke lehet változó. Ami műtétes szakma, illetve ahol kritikus betegek fekszenek, ott általában nagyobb a hálapénz mértéke és ezeken a szakmákon belül is rétegződik, mindig a nagyobb emberek kapják a legtöbbet és lefelé gyengül a dolog. Akik tényleg nem kapnak, azok a labororvosok, a mikrobiológusok, a radiológusok (kivéve intervenciós radiológus, illetve nekik legalább van lehetőségük magánrendelni), több most hirtelen nem is jut eszembe. Az orvosok többsége elfogadja, bár az is igaz, hogy azért ennek a többségnek a többségének megvannak a maga elvei, hogy kitől igen és kitől nem. Van egy szűkebb réteg, akik nem fogadják el, ennek két oka lehet, az egyik a meggyőződés, a másik pedig, hogy alapból nagyon jól él, mindkettőre tudok több példát is.

A szülészet. Igazából, amivel pénzt lehet szülész-nőgyógyászként keresni, az
1.) magánrendelés. A magánrendelés viszont egyrészt csak szakvizsga után működik (tehát 30 éves kor előtt biztosan nem), másrészt szintén a magánélettől veszi el az időt, de ettől függetlenül bizonyos ésszerű keretek között nyilván megéri.
2.) Saját betegek szülései. Ez is a magánélettől veszi el az időt, de bizonyos egészséges korlátokon belül ez is megéri. Ezt sajnos ki kell fejteni, mert napi szinten találkozom az anyázással, hogy mi pénzt kérünk azért, hogy levezessük a szülést. Tehát. Ha valakinek megfelel az ügyeletes orvos, akkor egészen nyugodtan megszülhet nála ingyen, higgye el mindenki, hogy az ügyeletes orvos az ügyeletben vezetett szülésért az esetek ~95%-ában nem kap pénzt és nem is vár, a maradék 5%-ban kap, de kisebb összegeket (saját tapasztalatom szerint általában 5 000-15 000 Ft), mint saját beteg esetén. Viszont ha valaki elvárja azt, hogy éjjel kettőkor/szombat délután/vasárnap hajnalban bemenjen az általa kiválasztott szülész a szüléséhez, terminusközelben lévő terhesek esetén ne utazzon el, ne igyon alkoholt, mindig legyen elérhető stb., az egy olyan durva plusz szolgáltatásra tett igény, ami egyrészt egyáltalán nem a kötelessége a szülésznek, másrészt meg nagyon sokat követel attól az embertől, egy-egy szülőnő esetén akár több héten át. Ezt azért gondoljuk át, mielőtt anyázunk. Igen, igaz a hír, van olyan (nyilván befutottabb, idősebb kolléga), aki X összeg alatt valóban nem jön be éjjel és a hétvégéjén, szerintem nagyjából érthető módon szereti előre tudni, hogy mégis miért hagyja ott adott esetben a gyereke szülinapi partiját vagy vívóversenyét. A fiatalok nem mondanak előre soha semmit, mert ők egyrészt még örülnek, ha operálhatnak/szülhetnek, másrészt meg még nem szívtak eleget ahhoz, hogy kellőképpen elegük legyen. Viszont a helyzet az, hogy húsz év múlva asszem én se szívesen hagynám ott a gyerekemet, a férjemet, a barátaimat, a szüleimet stb. és tölteném a fél hétvégémet a családom helyett a munkahelyemen azért, hogy aztán azt mondják, hogy kösz. Amikor az évente egyszer megrendezett bulit otthagytam és hétvégén, este fél 10-től éjjel fél kettőig bent voltam a szülőnőmnél, akkor 10 000 Ft parát kaptam. Vonjuk le belőle a kétszeri taxiköltséget --> 7500 Ft. Nem vártam én semmit, mert mondom, egyelőre nekem sokkal fontosabb a szakmai jelentősége ennek és nekem ez még inkább élmény és tanulási lehetőség, mint pénzkereseti lehetőség, de 10 év múlva már inkább fordítva lesz ez, hacsak nincs közöm a beteghez magánemberként. Olyanról is hallottam már, hogy fiatal kollégám bejött éjjel szülni, bent volt egész éjszaka ahelyett, hogy otthon aludt volna és a végén nem kapott semmit. Egy üveg bort vagy egy tábla csokit sem. Viszont megkérdezte a beteg, hogy bejelölheti-e a facebook-on. Ez a kollégám két hónapja Németországban dolgozik, nettó 2400 EUR-t keres, van ideje ebédelni, 12 órásak az ügyeletei, a túlórát letöltheti szabadságként, egyszer sem ébresztették fel éjszaka és leszokott a dohányzásról.
Azt kell megérteni, hogy ez nem a kötelességünk, hogy készenlétben állunk állandóan. Én például még nagyon az elején vagyok, mégis már most azért nem mertem lemenni hétvégén az ezer éve nem látott barátnőmhöz Győrbe, mert féltem, hogy ha elfolyik a vize a terhesemnek, akkor hogy jövök fel 1-2 óra alatt Pestre. Nincs kocsim. Ha ugyanezt egy vízszerelőtől kérem, ő mennyit fog nekem kiszámlázni? Képzelem, hogy egy jobb közgazdász, jogász vagy mérnök hogy reagálna arra, ha ugyanezt várnák el tőle és mennyit számolna fel óránként, főleg ha jó szakember és eltelt már néhány olyan év, amikor hetente rángatták ki az ágyból az éjszaka közepén vagy hétvégén. Valószínűleg ő sem mondaná azt, hogy ugyan már, hagyjuk.
Ha valamiért fontos nekem a beteg, mert ismerem személyesen vagy valami más okból fontos, akkor úgyis bemegyek hozzá bármikor, mert be akarok menni és úgysem fogadok el egy fillért sem. De azt azért ne várja el senki, hogy bárki, aki az utcáról beesik és kitalálja, hogy nálam akar szülni, annak berohangáljak bármikor ingyen és lemondjak ezer dologról miatta. Ez nem a feladatom, a hippokratészi esküben szó sem esik ilyesmiről, hiába jönnek ezzel állandóan. Szerintem nagyjából egészséges, ha az embernek a családja és a barátai fontosabbak, mint egy ismeretlen, aki épp kinézte magának. Vagy ha tényleg fontos annak a betegnek a személyem, akkor fizesse ki. Akkor ez nekem is jó és bemegyek szívesen, mert ezzel keresek pénzt. Azért egyáltalán nem olyan horribilis összegek ezek, ami nem kifizethető egyszer-kétszer az életben. Hogy fekete pénz? Igen, bár már pedzegették, hogy legalizálják a hálapénzt, mint "borravalót" vagy mi. Szerintem visszalépés lenne, de ez most mindegy. Volt rá javaslat, hogy kössünk szerződést. Akkor az a kismama, aki X orvosnál szeretne szülni, nem előre, titokban megbeszélten csúsztatná a zsebbe azt a 60 000 Ft-ot, hanem írnának szerződést 100e-ről és leadózná a szülést a nőgyógyász és máris tiszta lenne az a 60. Azt mondták, hogy nem lehet. Miért nem? Lehetne a kórháznak is fizetni egy fix összeget a személyzet és az eszközök "használatáért". Akkor máris lenne 150 000. Ki járna rosszabbul? A beteg.
3.) Saját betegek nőgyógyászati műtétei. Hogy ez számottevő bevételi forrás legyen, ahhoz kell elég sok saját beteg, amihez viszont kell minimum 6-8 év praxis, inkább még több is.
Igen, lehet nőgyógyászként jó sokat keresni (amúgy legalább 6-8 egyéb orvosi szakmában is lehet kb. ugyanilyen jól), de akkor annak az orvosnak tuti, hogy nincs élete, hát ez egyértelmű.

Most ezt azért írtam le ilyen részletesen, hogy tiszta legyen a kép. Nem hiszem, hogy éhhalállal kell fenyegetőzni, elő kell adni mindenféle nyomorgós drámát, sajnos sok esetben tényleg nem reális számok és állítások hangzanak el. Biztos vannak orvosok, akik tényleg annyira szegények, hogy a normális kaja is gondot okoz, de ez azért elég ritka. Az átlag orvos kb. a középosztály alsóbb szintjén él, de sokan magasabban. Személyeskedni pedig főleg nem kéne. Az emberek nem hülyék, ha nyílt és őszinte kommunikációt váruk, akkor mi se csúsztassunk, még ifjúkori lelkesedésből se.

Én leírtam, hogy mi van, senkinek sem muszáj úgy éreznie, hogy nekünk rossz, elég ha az orvosok nagy része érzi úgy, hogy szívesen elmozdulna a statisztika jobb széle felé.

Én személy szerint azt gondolom, hogy ha egészségkárosító módon élek a munkám miatt, várhatóan korábban halok meg, 25-45 éves korom között 2,17 évet töltök pihenés és kikapcsolódás helyett a neonfényben munkával és nem mellékes módon meg tudok csinálni olyan dolgokat, amihez azért kellett tanulni és itt nem is a tanuláson van a hangsúly, hanem a 18-24 éves korban, a tanulás érdekében meghozott áldozatokról*, valamint olyan felelősség nyomja egész életemben a vállamat, ami azért ha tetszik, ha nem, de komoly teher, akkor nem hiszem, hogy gondot kellene okoznia három jegynek a MüPá-ba, akkor talán bocsánatos bűn lenne, ha egyszer-egyszer a Costes-ben szeretnék vacsorázni vagy meg tudnám venni azt a méregzöld bőrdzsekit (Olaszországban simán keresnék már most annyit, hogy megvehessem), ami mellett idén ősszel negyed órát folyattam a nyálam, de nem volt rá pénzem, akárhogy számolgattam. Nem hiszem, hogy megengedhetetlen luxus lenne, ha az életemben egyszer el akarnék utazni pár napra Londonba az Anna Netrebko - Jonas Kaufmann - Erwin Schrott gálára és különösebb gondolkozás és számolgatás nélkül meg tudnék venni két 62 000 Ft-os jegyet, sőt talán még az is beleférne, hogy évente elutazzak valahova és vigyem magammal a számomra fontos embereket, hogy anyagi biztonságban és kiegyensúlyozottságban tudjam nevelni a gyerekeimet és sose jusson eszembe, hogy miből lesz kifizetve a fűtés.
Én nem tudom, hogy ezek irreális igények-e, de azt tudom, hogy ha külföldre megyek dolgozni, akkor megvalósítható. Itthon nem. Nőgyógyászként sem, csak ha az egész életemet munkával töltöm, ezzel lényegesen rontva az életminőségemet, akkor viszont nincs is értelme az egésznek. Azon kell gondolkodni, hogy azt a tényleg jól képzett egészségügyi munkaerőt, ami jelenleg még többségében itthon van, de már évek óta csordogál kifelé, azt meg akarjuk-e tartani és biztosítunk nekik életminőséget, vagy nem.

* Én személy szerint csupán a profi sportkarrieremről mondtam le, amiből már minden bizonnyal millióim lennének. Meg hatezer összejövetelről, buliról, randiról, utazásról.

Hibás logika

2011-12-19T00:01:00.007+01:00

Igazából az van, hogy én mostanában nem vagyok valami jó passzban, biztos látszik ezeken a hulladék bejegyzéseimen is. Kár, mert most vagyok szabadságon, nem lenne rossz kihasználni.

Ehelyett inkább kijött rajtam a krónikus fáradtság és állandóan nyűgösködöm, ezer elintéznivalóm van (lenne), illetve ha nem megyek el ebben a ciklusomban sem rákszűrésre, akkor személyesen rúgatom ki magam a szakképzésemről.

Különben meg az a helyzet, hogy nekem elég ambivalens érzéseim vannak a karácsonnyal kapcsolatban. Egyrészt nagyon jó, mert ez egy romantikus ünnep és akármilyen jól titkolom ezen a blogon, de én alapvetően szeretem a romantikát és ilyenkor együtt vagyunk és van melegség meg szeretet meg szépek a gyertyák, jó a kaja, fenyőillat van meg narancs és fahéj és pihenés egy kicsit végre és egymásra figyelünk, másrészt viszont néhány éve már nem az a felhőtlen tobzódás, mint gyerekkoromban volt és igazából ilyenkor tökre sajnálom, hogy már nem vagyok gyerek, mert akkor aztán igazán imádtam a karácsonyt és már napokkal előtte alig bírtam magammal és az jó volt nekem nagyon, az volt az igazi.

Túl sok minden van már ebben a karácsonyban. Én nem tudom, más hogy van ezzel ebben a korban, de nekem már most van olyan ember, aki a szokásosnál is sokkal jobban hiányzik ilyenkor, már nemcsak az együttlét öröme, hanem az elmúlás szomorúsága is benne van ebben az ünnepben. Belenézek a gyertyába és eszembe jut a nagymamám őszintén meleg, barna tekintete, a haja, a pulóvere, a gyöngy nyaklánca, a szép vonásai, a szolid eleganciája, a jó illata, az, hogy mindig a parlamenti közvetítést nézte és hogy kb. hatéves koromban tévénézés közben megtanított a ribanc és némber szavakra, eszembe jut a combnyaktörése és hogy milyen ügyesen felgyógyult belőle, és hogy súlyos májcirrhosisa volt (nem tudom, hogy mitől) és a kórházban, a halála előtt néhány nappal úgy kezelte az a bunkó fasz orvos, mint egy utolsó alkoholistát és gúnyos megjegyzést tett, pedig soha nem ivott egy kortyot sem, de az a felfuvalkodott patkány persze okosabbnak hitte magát mindenkinél, ha most a kezeim közé kerülne, az a minimum, hogy félholtra verném, de lehet, hogy nem állnék meg félúton, úgyhogy jobb is, hogy nem tudom a nevét. Én az ilyenben nem viccelek, egy szicíliai maffiafőnök veszett el bennem. Kilencéves voltam, amikor meghalt, tök furcsa, hogy mennyire hiányzik. Mondjuk állítólag nagyon hasonlítok rá.
És ez jó. :)

Tudom, hogy a saját, személyes devianciám, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy van egy csomó ember, aki nemhogy ajándékot nem tud venni, de karácsonyfát és kaját se nagyon és vannak gyerekek, akik paprikás krumplit vagy zsíros kenyeret esznek szenteste és nem fognak ajándékot kapni és szünet után majd hallgathatják a suliban, hogy ki mit kapott és ha tőlük kérdezik, akkor valamit ki kell találni, mert azt nem lehet mondani, hogy semmit... És eszembe jutnak azok, akiknek a gyereke/anyukája/apukája/tesója kórházban van és tényleg beteg és eszembe jut az az ismerősöm, aki egy szuper srác, baromi rendes és én nagyon szeretem, az anyukájának a héten jön meg a szövettana és a klinikai kép, illetve a családi anamnézis alapján valószínű, hogy malignus tumora van és pár napja komoly családapa létére ott sírt nekem és csak csupa balfaszságot tudtam mondani és van, ahol háborúznak és felrobbantják egymást és van, ahol részegen megy haza szenteste az apa és jól elveri a feleségét és a gyerekek meg nézik és van, ahol nincs fűtés és fáznak és vannak, akik egyedül üldögélnek az üres lakásban és hallgatják a rádióban a Csendes éjt és senki nem hívja fel őket még csak telefonon sem és mindehhez még sötét is van meg hideg és én ilyenkor ettől annyira szomorú leszek, hogy szívem szerint mindenkinél mindent rendbe tennék, a szegényeknek adnék pénzt, az agresszív barmokat kicserélném figyelmes, családcentrikus kis cukorfalatkákra, nagy bulit rendeznék annak, aki egyedül van és hiába tömték tele a fejemet ilyen hülyeségekkel, hogy kiterjesztett felelősség meg omnipotencia, nem tudok én ezzel mit csinálni, hát nem tudok nem arra gondolni, mint amire gondolok és az igazság az, hogy nem is akarok, mert azért én valahol titokban szeretem azt, hogy ilyen vagyok, mert inkább legyek egy szociálisan érzékeny valaki, aki megéli a mélységet is a magasságok mellett és képes széles skálán érezni és érdekli mások élete és sorsa, mint egy szenvtelen, érzéketlen, önző, egocentrikus fasz, aki ugyan mindig baromi jól érzi magát és nyoma sincs a gondolkodásában semmilyen - úgynevezett - logikai hibának (amikben amúgy meg alapból nem is hiszek), de viszont cserébe egy szánalmas, szerencsétlen, elbaszott, jelentéktelen senki.

Persze, örülök én annak, hogy nálunk hála az égnek nagyjából minden rendben van, de ettől függetlenül jogomban áll utálni, hogy másnál nincs. Meg van egy csomó egyéb bajom is, mondom, hogy nem vagyok jó passzban.

Egyébként meg teljesen másról akartam írni.

Kabaré

2011-12-18T14:48:00.010+01:00

Egy (közismerten elég furcsa) haverom felhívott, hogy van két jegye a Diótörőre, menjek. Mentem.
Hát hűűű...
Mondjuk eleve nem sok jót vártam a délelőtti kezdéstől, meg hogy őszinte legyek a Nemzeti Táncszínházzal szemben is volt némi aggályom, de azért ez minden vészjósló várakozásomat alulmúlta. Szegény Pjotr Iljics, ha eddig nem volt rá oka, hát most pöröghet a sírjában rendesen.

Kezdjük azzal, hogy az átlagos életkor 5,2 év volt az előadáson, de mint később ráébredtem: ez volt a szerencse, mert a gyerekek legalább cukik és így valami elterelte a figyelmemet a darabról.

Ilyen lényegtelen faszságok, mint nyitány, hát ezeket eleve ugrottuk, minek is az. Volt helyette Esti showder karakterű jazz, hogy hogy került oda, azt nem tudom. Néha maradi módon beillesztettek egy-egy részletet a Csajkovszkij által komponált balettből is, de rendszerint lehalkították a zenét (mondanom sem kell: magnóról ment) és rádumáltak olyan szintű dolgokat, mint úgy kellett, úgy kellett, káposztába hús kellett, meg hogy türelem rózsát terem, meg hogy maga kis kópé és akkor ezeket a részleteket cserélgették a jazz-betétekkel. Egy felvonásban, egy óra alatt lezavarták az egészet, a fél sztori kimaradt, a zenéből meg csak a legagyonjátszottabb slágereket (például ezt) felejtették ki.
A tánc se nagyon hasonlított a balettra, a csúcs az volt, amikor ilyen kétszarvú ugrálóballonokon - vagy mi a franc ez - ugrabugráltak a színpadon... Aztán amikor azt hittem, hogy ennél már nincs lejjebb, akkor a fentebb belinkelt aranyos kis Cukorszilva Tündér táncának hip-hop verziója megszólalt és olyan Erika C dance school szinten elkezdtek hip-hopot táncolni, ekkor komolyan megsajnáltam szerencsétlen Csajkovszkijt. Jobb neki, hogy ezt már nem láthatta. Majd azért egyszer illene megnézni a normális Diótörőt, mert ez viccnek is rossz volt.

Szóval most kezdem érteni azokat a molyirtószagú öregasszonyokat, akik az operában rögtön csattogtatni kezdik a műfogsoraikat, amint modern díszletet látnak, mert aki egy ilyet egyszer végignéz, annak az élettől is elmegy a kedve. Ettől függetlenül továbbra is töretlenül hiszek a modern opera- és balettrendezésekben, csak mondjuk annyival finomítom a képet, hogy egyelőre talán nem itthon.

Arról már ne is beszéljünk, hogy a srác egy jól koordinált mozdulattal megtépte a karácsonyi díszítést, hogy az aulában keresztülordította a tömeget (miután természetesen késett tíz percet), hogy IKL! Itt vagyok!, hogy miután mondtam, hogy nem ettem ma még semmit, elővett egy műanyag kis uzsidobozt, amiben volt ~8 szem bonbon és megkínált, majd amikor mondtam, hogy ez egész finom, akkor azt mondta, hogy vegyél egyet még, majd gyorsan elrakta. Értettem... Ezek után naivan megkérdeztem, hogy mennyibe került a jegy, erre az volt a válasz, hogy 1400 és ha odaadom neki, akkor meghív egy puncsra. (?!? - Tehát ha nem, akkor nem? Ennyi erővel mondhatta volna, hogy vegyek magamnak egy puncsot.) Hát hiába, van, akinek van stílusa... Na mindegy, végső kétségbeesésemben kértem a puncsomba egy löttyintés cigánymeggy pálinkát, mert ha valamikor, akkor most tényleg szükségem volt az alkoholra.
Amúgy meg nem lehet haragudni erre a fiúra... :)

Az érem másik oldala

2011-12-16T10:54:00.004+01:00

Kicsit kiegészíteném az előzőt annyival, hogy a nyomasztó típusú stressz mellett azért jut bőven az inspiráló adrenalinfürdőből is. Most az elmúlt tíz nap alatt hármat operálhattam: egy hasi hysterectomiát kétoldali adnexectomiával* és két császármetszést. Ebből a hysterectomiát dobták, az egyik császár a saját betegem volt és most ügyeletben is operálhattam egy sürgős császárt, azért megvan ennek a maga feelingje. Elég jó...
Nagy szerencsém volt az elmúlt két hétben, nem szokványos, hogy a fiatalok ennyit operálnának, viszont a szakmát tényleg csak így lehet megtanulni, ezt most érzem igazán. Persze így is még csak nagyon keveset operáltam, főleg nagyobb műtétből, de ha sikerül tartani nagyjából ezt a tempót, akkor szerintem nem lesz gond.

Szóval az előző bejegyzés kerekségéhez még hozzátartozik, hogy a hetekben történt, hogy sok szakmaspecifikus pszichés teherbe sikerült először belekóstolnom élesben és ez egy picit megnyomott, ezt el kell ismernem.
Volt ez a terhesem (oké, tudom, ez csak egy darab volt, van, aki párhuzamosan gondoz tizenöt ilyet), megkaptam az első rendes szövődményemet, borzasztó volt, a fél klinikát végigkérdezgettem, hogy most ez miattam van-e, ha nem, akkor mitől van és mit csináljak, hogy többet ne forduljon elő, de nagyjából mindenki azt mondta, hogy ez benne van a pakliban és nem igazán lehet kivédeni, nem az én hibám, viszonylag gyakori és a legjobbakkal is megesik, de akkor is marha szar élmény (volt).
Persze a kollégáim csak kedvesen és elnézően mosolyognak, amikor elkezdem sajnáltatni magam**, azt mondják, ez csak rosszabb lesz, mert egyre több betegem lesz és egyre többet operálok majd, egyre nehezebbeket, ami majd jól okot ad a parára, ők is idegbetegek napi szinten, ez a szakmához tartozik, hát hurrá. Kár, hogy nem szeretem az alkoholt, mehetnénk együtt berúgni. Majd amíg ők whiskey-t isznak, én beveszek egy Xanaxot az almalevemmel.
Jó, tudom, ez nem vicces...

Nem is a stresszes a jó szó, hanem az, hogy baromira (talán egy kicsit túlságosan is) intenzív ez a szakma, basszus, kikészíti az embert, olyan, mint valami szenvedélybetegség. Érzem rajta, teljesen egyértelmű, hogy rohadt egészségtelen, össze-vissza eszem, állandóan rohanok, nem alszom, bármikor felébreszthetnek (és ez nem is annyira mostanában aktuális, később sokkal rosszabb lesz), alig van szabadidőm, arról nem is beszélve, hogy fröcsög rám mindenféle vér meg magzatvíz, bele a szemembe, megszúrja valami az ujjam, hepatitis, HIV, mindenféle gennyes trutymó, de igazából közben valahol én ezt élvezem és akarom, még akkor is, ha időnként teljesen felhergelem magam, hogy én aztán egészen biztosan nem vagyok normális, hogy ezt csinálom. Ráadásul itthon.
Biztos ezért halunk meg korábban.

* a méh, a petevezetékek és a petefészkek eltávolítása
** Na ugye, mégiscsak van valami funkciója ennek a blognak, itt kedvemre sajnálhatom magam.

Orvosok - 1. rész

2011-12-14T21:44:00.005+01:00

Ma lazább napom volt, délelőtt majdnem egy órán át tudtam beszélgetni egy kolléganőmmel arról, hogy mi ez a stressz, amiben mi élünk.
A kolléganőm mondta és teljesen igaza van: nem tudja ezt elképzelni az, aki nincs benne*. Ezt nem lehet elmagyarázni, nem lehet leírni. Én hat év orvosi egyetem után sem tudtam elképzelni addig, amíg nem éltem át először élesben.

Vannak az orvostudományon belül más, szintén borzalmasan megterhelő és stresszes szakmák, én például a neurológián két hét alatt kikészülnék és felmondanék, nem bírom nézni a cuki, magatehetetlen, lebénult néniket, a demenseket, a reszkető kezeket és lábakat, nem bírom azt a tehetetlenséget, ami ott a mindennapok része. Egyszer például rendesen elsírtam magam ötödéves neurológia gyakorlaton, mert egy nagyon kedves kis afáziássá vált óvónéni nem tudta megnevezni a fésűt, csak azt hajtogatta, hogy igen, igen, hát... mindig mondom a gyerekeknek, hogy... mit is... mi is... és láttam az arcán a kétségbeesést, szörnyű volt. Inkább ki is mentem, hogy ne lássa már, hogy engem ez hogy kikészít, mert akkor aztán tényleg kétségbe fog esni.
A pszichiátria baromi érdekes, de rettenetesen fárasztó, nyomasztó, kevés a sikerélmény, nagyon nehéz betegek vannak, jelentős részük nem túl kellemes, alkoholisták, drogosok, demensek (rettegek a demenciától, a legrosszabb dolog, ami az emberrel történhet, nagyon-nagyon sajnálom az összes demenst és borzasztóan nyomaszt ez az egész engem), a másik fele meg személyiségzavaros, akik halálosan tudnak idegesíteni, valószínűleg nem lenne elég türelmem hozzájuk, kevés az olyan igazán élvezetes eset szerintem, akin még érdemben segíteni is lehet.
Az oxyológia nekem túl akut, mindig sietni kell, menni a mentővel az esőben, a szélben, a hóban, a sárban, életet menteni, intubálni, reanimálni, mindenki ingerült, kényelmetlenek a körülmények, teljesen személytelen és persze borzasztó stresszes is. Csak ott a stressz forrása az, hogy azt a nagyon beteg embert, aki nélkülem jó eséllyel meghalna, meg tudom-e menteni (tehát gyakorlatilag jót tudok csinálni vagy semmit, persze van, akinek gyakrabban sikerül megmenteni valakit és van, akinek kevésbé) vagy megy minden azon az úton tovább, amin elindult. Persze ott is vannak hozzátartozók, akik azt nézik éppen a szoba sarkából, hogy sikerül-e újraéleszteni az anyjukat, klassz.
De ugyanígy stresszes a radiológia is, mert ha nem veszi észre a kis eltérést a koponya CT-n, akkor lehet, hogy fél év múlva már késő lesz. Stresszes a gyermekgyógyászat, mert rugdal, kiabál, nem hagyja magát, nem tudja elmondani, sír és sok esetben nagyon beteg. És hát nyilván lehetne még hosszan folytatni.

A szülészet-nőgyógyászat nőgyógyászati oldala körülbelül annyira stresszes, mint bármelyik másik operatív szakma (sebészet, szemészet, fül-orr-gégészet stb.), ami már önmagában nem kis terhelés.
A szülészeti oldal annyiban más, hogy hozzánk többnyire egészséges, fiatal emberek jönnek boldogan, tele reménnyel, akik (szerencsére) nem tudják, hogy mennyi minden történhet egy terhességgel. Mivel én olyan helyen dolgozom, ahol kiemelkedően magas a betegforgalom és rengeteg szövődményes terhességet menedzselünk (ráadásul én azon az osztályon vagyok, ahol kifejezetten csak szövődményes terhesek fekszenek), így napi szinten nézek végig valami borzalmat, úgyhogy egyre paranoidabb vagyok mindenféle terhesekkel szemben (ami részben jó, mert az én dolgom az, hogy gondoljak minden létező szarra, ami közbejöhet és résen legyek, hogy idejében észrevegyem, bármi van).
Arra mondjuk azért szintén nem árt emlékezni, hogy a terhességek döntő többsége zavartalan és egészséges anya szül egészséges újszülöttet, úgyhogy minden terhességnek ezzel kell nekiindulni. Nekünk szerencsére megadatott, hogy a munkánk szerves része együtt örülni a betegünkkel és többnyire siker van és boldogság és ölelgetnek és mosolyognak, de ez a bejegyzés most nem erről szól.
Ha fellép valamilyen szövődmény, akkor az az enyhe, diétás megszorítást igénylő, de egyébként nem különösebben veszélyes terhességi cukorbetegségtől kezdve a lepényleválás miatt pár perc alatt elhalt magzatig nagyon széles skálán mozog.
Pénteken operáltuk meg elfolyt vízzel a téraránytalan terhesemet, de az a fajta stressz, amit én átéltem akkor, amikor arra gondoltam, hogy úszik magasan a koponya és ha spontán burokrepedést követően előesik a köldökzsinór, akkor elhal az egyébként zavartalan terhesség a 39. héten (az aranyos kis házasoknál, akik bennem bíznak és rám bízták magukat meg a gyereküket is), akkor rögtön görcsbe rándult a gyomrom és sztereotip mozgásokba kezdtem, otthon a tv előtt, fogmosás közben, a zuhany alatt, tök mindegy, hogy hol. Percek alatt éveket öregedtem onnantól kezdve, hogy felhívtak este fél tízkor, hogy folyik a víz, odáig, hogy rátettük a CTG-t és jó szívhangot hallottam. Elektív császárra elő volt jegyezve. Hospitalizálni kellett volna? Azt mondják, hogy nem. Húsz éve csinálják ezt, valószínűleg igazuk van. Ennyi erővel minden burokrepedésnél lehet félni (és bármikor megrepedhet a burok), néha megreped egészen korán (pl. 32. héten), amikor még sehol nem rögzült a koponya. Mindenkit meg nem is lehet, és ha lehetne sem lenne szabad hospitalizálni. Nem esett elő. Ma szedtem varratot, elmentek haza, mindenki jól van.
Most ide majdnem leírtam két történetet, amit a kolléganőm mesélt (illusztrálandó a stresszt), de inkább nem írom le őket, mert véletlenül sem akarnék senkit rémtörténetekkel riogatni, még a végén idetéved egy terhes és elolvassa. Nem kell erről tudnia annak, aki gyereket vállal, nem lehet félni, nem lehet rettegni, nekem sem lehet, Józsué könyvében is meg van írva és a Biblia** mindig aktuális és mindig igaz, de azért ez akkor is durván stresszes.
Amikor az én felelősségem az anya állapota és az én felelősségem az embrió/magzat/újszülött állapota, továbbá millió előre nem megjósolható és részben potenciálisan életveszélyes szövődmény lebeg a fejünk felett, amit nekem kell kivédenem és nekem kell észrevennem és nekem kell időben lépnem és engem fognak okolni, bármi történik, hiába nem tehetek róla, akkor én kezdek el anginázni lefekvés előtt és én rohanok be az éjszaka közepén és nekem lesznek álmatlan éjszakáim és nem annak a műhibaperes jogásznak, aki majd beperel, ha szövődményem lesz. Arról nem is beszélve, hogy mit mondok az anyának? És az apának?

Szóval mielőtt holnap ügyeletben bárki megköpködne, agyonverne, ordítozna velem a folyosón, esetleg kirabolna, légyszi olvassa már ezt el és gondolja át még egyszer. És vegye hozzá, hogy hány órát dolgozom és milyen intenzitással.
Ez nemcsak rám vonatkozott, hanem az összes orvosra. Nem csak szülészekre.

* Mielőtt valaki belemagyarázná: nem azt akarom ezzel mondani, hogy mi nehezebb feladatot látunk el, sem azt, hogy bármiben is mások vagy jobbak lennénk, csupán azt, hogy nehezen tudok elképzelni ennél stresszesebb szakmát.
** Nem vagyok vallásos, de imádom a bibliai idézeteket. Nem tudom, mitől van.

Tango in Harlem

2011-12-13T21:09:00.004+01:00

Nehéz napom volt.
Kezdetben akartam írni arról, hogy erről*.

Aztán inkább ettem egy kellemes adaggal (talán nem volt egy kiló) a tesóm barátnőjének anyja által (szupervidékiek, disznójuk meg kacsájuk is van és levágják őket) főzött, nyomokban malacfejet tartalmazó pacalból, ami kb. 7000 kcal-val terhelte meg törékeny kis szervezetemet. Én bírom a gyűrődést, nem lehet mondani, hogy natúr pulykamellfilén nőttem fel és időnként direkt kívánom is a keményebb cuccokat, de ez még nekem is övön aluli volt. A koviubi volt az egyetlen támaszom a nehézségek közepette, Isten nyugosztalja.
Aztán ettem sajtokat körtével és dióval, ezzel további 2500 kcal-t magamhoz véve, de legalább eltávolodtam egy kicsit Bács-Kiskun megye hangulatától...
Végül pedig megfejeltem ezt a jól összeválogatott vacsorát Norbi update csokipudinggal, az egészségtudatosság jegyében. Majd bevettem a multivitamint.

Szóval elmondom, pedig még korai, de szokás szerint már nem bírok magammal: kitaláltam a tökéletes tevékenységet: egyszerre testmozgás, kikapcsolódás, szórakozás, javítja a mozgásomat és a tartásomat és még nem tudom mit csinál, de szerintem nagyon jó: west coast swinget fogok tanulni (meg lehet nézni itt meg itt is). Már Y kromoszómát is szereztem hozzá, januártól kezdenénk, heti egy órában, plusz ha nagyon bejön, akkor vasárnaponként van klub (swinger klub), ahol csak játékból lehet táncolni. Most mondjátok, hogy nem a legjobb ötlet. Eredetileg standard latin táncokat akartunk, de mondhatjuk, hogy bár tetszik a cha-cha-cha meg a rumba is, sőt a tangó, az meg aztán főleg**, de közben meg attól tartok, hogy nem érezném magam tökéletesen otthon a barnítókrém fölé kent, négy milliméter vastagságú sminkre ragasztott másfél centis műszempillák árnyékában, aranyszínű, lakk tűsarkúban, flitteres bikinifelsőben és vérvörös fűszoknyában, pedig hát a latin táncok ilyenek. Na de amikor megláttam a west coast swinget, akkor tudtam, hogy ez pont hozzám való. Isteni swingernő leszek, rettegjetek az éjszakában, mert jövök és mindenkit letáncolok a parkettről...

* Majd később bepótolom azért, de most nincs kedvem ehhez a témához. Meg az orvosi fizetésekről is írok egyszer. Csak hogy tisztázzuk a dolgokat. Objektíven. Képes vagyok ám rá, bármilyen hihetetlen.
** Igazából az motivál, hogy erre a zenére tanuljak meg táncolni, de elképzelhetőnek tartom, hogy erre a swinget is rá lehet húzni.

Első lecke

2011-12-10T02:19:00.013+01:00

X az első, koraterhességtől (jó, nem annyira kora, a 16. héten örököltem meg) fogva gondozott, saját szülőnőm. A harmincadik héten volt egy ujjnyi méhszája, akkor amiatt aggódtam, hogy ne induljon be korán. A 36. hétre el is simult. A 37. héten a státusza stagnált, viszont a biometria ekkor már 3600 grammra becsülte. X kicsi, alacsony és vékony. Innentől kezdve inkább egyrészt amiatt kezdtem aggódni, hogy szüljön már meg, mielőtt még téraránytalan lesz, másrészt meg amiatt, hogy a nagy magzati koponya nem illeszkedik be, könnyen ballotálható és ha elfolyik a vize, akkor esetleg előesik a köldökzsinór, ami meg ugye ritkán vezet happy end-hez.* Kollégám tanácsára leválasztottam kézzel a burkot elöl a 37. héten, de meg se rezzent. Három hete nem válok meg a mobiljaimtól húsz percnél hosszabb időre és nem merek elaludni úgy, hogy nincsenek mellettem a telefonok, ezáltal kitéve magam mindenféle fölösleges ébresztésnek. Ha véletlen néhány órára elfelejtem a mobiljaimat, akkor a felismerés pillanatában mindig gyomorgörcsöt kapok, hogy úristen, remélem nem pont most hívtak. Mivel X hétfői terminus és egy hónapja nem szül meg elsimult, bő ujjnyi méhszájról, valamint úszik a koponya a bemenet felett, a symphysis felett meg promineál kívülről tapintva, ráadásul már groteszk módon nagy a hasa, nem bírtam magammal és ma bemutattam császármetszés irányában, egyet is értettek vele és bedisponálták szerdára.

Ma este klinikai karácsony. Semmi kedvem hozzzá, fáradt vagyok, nyűgös vagyok, de csak összekapom magam és elmegyek. Nem volt rossz döntés: szép helyen, szép ruhákban; a fél házat nem ismerem meg elsőre így, érdekes élmény. Volt mindenféle, egész jó műsor, utána meg buli, meleg vacsora, tengernyi süti, pogácsák, alkoholos italok, alkoholmentes italok. Kezdődött a táncolós rész, én meg úgysem rokiztam még Fenyő Mikire ittas kollégákkal, egészen kezdett megjönni a kedvem... Én nem nagyon szeretem az alkoholt, ezért a kóla és a baracklé volt a befutó egészen sokáig, viszont úgy két óra elteltével Y doktornő megelégelte az absztinenciámat és kijelentette, hogy ha most azonnal nem iszom valami alkoholt vele, akkor kapok két pofont. Így aztán hagytam magam rávenni egy pohár pezsgőre és éppen koccintottunk (egyébként meg utálok koccintani), majd emeltem a számhoz a poharat, amikor Z kolléganőm sietett felém határozott léptekkel, kezében a csörgő mobiltelefonom. 5 nem fogadott hívás, valami el nem mentett számról. Visszahívom: Doktornő, valami folyik és nem áll el.
Óóóóóó, igen.
Azért most tényleg örültem annak, hogy nem kezdtem el már az ajtóban ész nélkül nyakalni az ingyen piát, de viszont a bulinak itt részemről vége is szakadt. Hívtam egy taxit, irány a klinika és megoperáltuk. Szeretem én ezt, szépséges kisbaba lett és tök jó volt a saját szülőnőmet operálni, meg hát nekem értelemszerűen kell még nagyon a gyakorlás, ilyenkor látom jól, hogy miben kell javulnom és mi az, ami elsőre nem ment, most meg már szépen alakul. Meg hát abból a szempontból is jól jött ki, hogy legalább nem a legjobb álmomból kellett felkelnem és kimennem a hideg, decemberi éjszakába éjjel fél háromkor úgy, hogy a következő napon meg ügyelek, de mindent összevetve azért elég furcsa dolog megtapasztalni, hogy ez a munka tényleg ilyen: bármikor kiránthatnak bárhonnan, a legváratlanabb pillanatokban is.

Hát, most már ezen is túl vagyunk...

* Stresszes egy szakma ez, na. Nem hittem, amikor még a legelején a jó Y doktornő mondta, hogy na, majd ha lesznek saját szülőnőid, akkor megtudod, hogy milyen állandóan parázni valami miatt, de hát nem tudsz mit csinálni, ez egy ilyen szakma.

Józsué könyve

2011-12-08T12:05:00.001+01:00

1.8. El ne távozzék e törvénynek könyve a te szádtól, hanem gondolkodjál arról éjjel és nappal, hogy vigyázz és mindent úgy cselekedjél, a mint írva van abban, mert akkor leszel jó szerencsés a te utaidon és akkor boldogulsz.
1.9. Avagy nem parancsoltam-é még néked: légy bátor és erős? Ne félj és ne rettegj, mert veled lesz az Úr, a te Istened mindenben, a miben jársz.

Megőrült

2011-12-05T07:56:00.000+01:00

Elvileg negyed nyolcra járok dolgozni.
Én nem tudom, mi ütött belém, de ma már 06:35-kor a szülőszobán tobzódtam.
Pedig most ráadásul viszonylagos nyugi van.
Talán Álomtejnek volt igaza és látens munkamániás vagyok és megviselt a két nap szabadság?
Mindenesetre annyira nem félek tőle, hogy holnap is ilyen kis fitt leszek reggel...

Az első próbálkozás

2011-12-04T10:39:00.001+01:00

In medias res: csodálatos élmény, maga a katarzisok katarzisa, amikor a kimozint belefecskendezzük a nyers tejbe. Én ezt a tejoltót rendeltem, Dániában gyártják, Tatáról lehet rendelni. Budapesten minden van, kivéve oltóenzim, most már ezt is tudjuk.
Szóval instabil gazdaság és tönk szélén álló egészségügy, mindig mondom, hogy több lábon kell állni ebben a mai világban. Szóval ha már nem lesz egészségügy, keressetek bátran a piacokon, a sajtos pultok környékén fogok állni, fejkendőm lesz és kövér leszek mint az állat, és fennhangon ordibálok majd, hogy tessék-tessék a friss, házi sajtot; mit adhatok aranyoskám; kóstolja meg, nem fogja megbánni; huszonöt lett, ugye nem baj és így tovább.

Na jó. Tehát dokumentáltam a sajtgyártás fázisait, íme:

1.) Hozzávalók: nyers tej (ami a tehénből jött ki, ha felforralták, az már nem jó), hőmérő (én csak simán lefertőtlenítettem egy lázmérőt, de gondolom jobb a profi konyhai, nekem olyan nincs), oltóenzim, fecskendő + tű. Vásárolt sajtdarabka, hogy meg tudjam fertőzni a sajtomat az ő bacijaival (ez csak bonyolultabb sajtokhoz). Valami edény.

2.) Elkezdjük nagyon óvatosan melegíteni a tejet tőgymelegre* (37-38°C), közben kavargatjuk, meg ne kapja az alját.

3.) Ja, kell még hozzá tésztaszűrő vagy valami más izé, amiből lefolyik a lé és ebbe belerakjuk négybe hajtva az 1 x 0,8 m méretű gézlapot (gyógyszertárból).

4.) Én 37,5-ig melegítettem, de olyan óvatosan, hogy véget ért a 63 perces Janis Joplin CD-m, mire elértük ezt a hőmérsékletet. Ha elértük végre a kívánt hőt (keményebb sajtokhoz lázas tehén kell), elzárjuk a tüzet.

5.) Oltás. Várunk sokat, mondjuk egy órát, békén hagyjuk, nem keverjük.

6.) Lege artis hosszú, nem hegyes (szerintem ha hegyes, az se baj) késsel bevagdaljuk az emésztett tejet, ami kb. olyan állagú, mint a puding.

7.) Ilyen lesz a teteje.

8.) Kézzel összeforgatjuk, a nagyobb darabokat elmorzsoljuk. (Előtte nem rossz kezet mosni, bár a perverzebbek azt mondják, hogy az ember bőrén is van olyan baci, amitől jobban érik a sajt. Hát nem tudom, én asszem megleszek nélküle.)

9.) Feljön a savó a tetejére.

10.) Leszedegetjük a savót**, így néz ki. Elég sok lett, meg még ami később lecsöpögött.

11.) Ez maradt vissza, kiszedjük a gézbe. Ha az ember beéri valami friss gomolyával, akkor ilyenkor mehet bele só, zöldfűszerek, hagyma, kömény vagy amit akar.

12.) Ekkor még nem jó, de így néz ki a kiszedést követően.

13.) Felakasztjuk, folyik, nagyon csöpög, kicsit csöpög, eláll. Ez kb. 4-6 óra.

14.) Na. Ez már hasonlít a kész gomolyára.

Most már csak az van hátra, hogy naponta sós vízben át kell mosnom és érlelem. Állítólag az a sajt, amit akarok, hogy a végén legyen, az előbb-utóbb mindenképp kinő belőle, mert a tehén tőgyén van olyan baci, amitől olyan lesz, de én azért megkenegettem a szélét egy darabkával a vásárolt sajtból, sőt a második kör csöpögtetésre beraktam pár kis darabot a sajt és a géz közé. Azt mondják, ezzel lehet gyorsítani a folyamatot. Hát kíváncsi leszek.

* I still love tőgymeleg.
** Nem volt szívem kiönteni ezt a sok savót, ezért megnéztem a neten, hogy mire jó: állítólag Kleopátra savót öntött a fürdővizébe, attól volt olyan szép. Nekem aztán nem is kellett több, csináltam egy kád vizet és beleöntöttem. Hát, igazából elég érdekes szagom lett tőle, úgyhogy mivel pont TA diplomaünneplő bulija előtt álltunk, inkább lezuhanyoztam még egyszer illatos tusfürdővel, de akkorra meg már nem maradt elég meleg víz, borzalmas élmény volt. De legalább azóta is gyönyörű vagyok.

Játék határok nélkül

2011-12-01T13:46:00.003+01:00

Én nem tudom, hogy jól csinálom-e vagy rosszul, én úgy csinálom, ahogy érzem.

Írtam már erről itt is: nem tudom azt megcsinálni, hogy négykor leveszem a köpenyt és onnantól kezdve semmi közöm a betegekhez, pedig sok kollégám szerint ez a helyes magatartás. Meglepő módon nem az idősebbek mondják ezt, hanem a fiatalok. Kezdődött ez az egész azzal a dilemmával, hogy visszajelölgessem-e a betegeket a facebook-on*. Egyes rezidens kollégáim teljesen kiakadtak, hogy ők aztán biztos nem jelölnek vissza senkit és hogy hogy képzelik ezek a betegek, hogy őket mint magánembert megtalálják, nekik aztán semmi közük nincs a betegekhez stb. Én ezt már akkor sem értettem. Egyrészt minél több gyenge kapcsolat, annál jobb, másrészt meg a betegek egy része nekem direkt szimpatikus. Nyilván ha valakit egyszer láttam az ambulancián, akkor az elég furcsa, ha bejelöl (az ilyeneket mondjuk nem is mindig jelölöm vissza), viszont aki hónapokig fekszik a kórtermemben és minden nap látom és beszélek vele és elmondta, hogy mi a foglalkozása, ismerem a fél családját, tudom, hogy mi a hobbija, milyen könyveket olvas, volt-e már New Yorkban és szereti-e a töltött káposztát, ismerem az elmúlt hónapok összes rezdülését, tudom, hogy mikor fájt a füle és hányt-e sokat a terhessége elején, akkor most komolyan gondolja bárki is, hogy én majd úgy csinálok, mint akinek semmi köze ehhez az emberhez? Hát basszus, közöm van hozzá. Ilyen a munkám, emberekhez lesz tőle közöm... Nem hiszem, hogy ez ellen küzdeni kell.

Nekem személy szerint még senki nem mondta, viszont állandóan hallom innen-onnan, hogy meg kell húzni a határokat és hogy ne haverkodj a betegekkel, illetve hogy meg kell tanulni megtartani a távolságot. Mintha valami fertőzőforrás lenne mindegyik, vagy ha törvényszerűen tönkretenné az életemet, ha szóba állok velük azon túl, hogy mennyi volt a magzatmozgás.

Persze nem minden beteghez van kedvem nekem sem. Van, aki kevésbé szimpatikus (van, aki baromira ellenszenves), de szerencsére nálunk viszonylag sok YAVIS** beteg van, akikkel már szívesen beszélgetek kicsit többet, persze csak ha van időm és ez sajnos elég ritkán adatik meg.

Szóval ez nekem tényleg egy ilyen érthetetlen dolog, hogy miért kellene nekem küzdenem az ellen, hogy a betegek észrevegyék bennem az embert. Sokan mondják azt is, hogy tiltsam le a facebook profilomat, hogy csak az ismerőseim láthassák, de ha engem nem zavar, ha láthatja más is, akkor minek? Ha érdekli, akkor nézze meg. Most mi történik? Megtudja, hogy hova jártam középiskolába, hogy szeretem Anna Netrebkót és a Quimby-t vagy hogy Szikora Robi videókon röhögtem három hete a haverjaimmal? És? Ez nem exhibicionizmus, csak szimplán nem érzek késztetést az ellen küzdeni, hogy megismerjenek.

Most ez azért aktuális, mert a FB-on van egy chat, amit viszont tényleg nem szeretek, szerintem túl sok félreértésre adhat okot a metakommunikáció hiánya miatt. Ezért aztán úgy van beállítva a FB oldalam, hogy sosem vagyok elérhető a chaten, de tegnap este valahogy ez elállítódott és elérhető voltam, amit viszont már csak akkor vettem észre, amikor írt egy volt beteg...
Na, akkor egy pillanatra elgondolkodtam, hogy kell-e nekem egy beteggel chatelnem este fél tízkor, de hát én kedveltem ezt a beteget és tényleg érdekelt, hogy hogy van, most miért ne válaszoljak? Aztán kitalálta, hogy tegeződjünk és meg se várta a választ, írt egy csomó mindent tegeződve.
Akkor megint elgondolkoztam egy kicsit (ez azért némileg meglepő volt), de aztán arra gondoltam, hogy tulajdonképpen miért ne? (A klinikán a kezelőorvosával is tegeződött, aki egy ~38 éves fickó és nem ismerték egymást korábban.) Teljesen tisztelettudó, tök kedves, szegény megingott egy picit szülés után pszichésen, de már kifele jön belőle, erről írt pár sort, aztán kb. tíz perc után elköszöntem és nem volt az egészből semmi gond.

Nekem jobban tetszik ez így, mintha hordanám a fejemet, hogy én vagyok a nagy orvos, akihez aztán ne merjetek szólni, mert úgyse válaszolok. Én csak simán kedves vagyok, senkivel sem haverkodom direktben, engem betegként is idegesítenek a bájolgó orvosok és én sem vagyok olyan kis mézes-mázas, max. annyit teszek, hogy viziten megkérdezem, hogy milyen a könyv, amit olvasnak, megkérdezem, hogy mi a munkájuk és ha érdekes, beszélgetünk egy kicsit róla meg ilyesmi, de nem azért, hogy haverkodjak, hanem mert már én nem bírom nézni, hogy hónapok óta ott fekszenek, és csak akarom éreztetni, hogy foglalkozunk velük, hogy érdekelnek minket. Mondjuk engem tényleg érdekelnek. Aztán ha nagyon akar belőlem többet és nem ellenszenves, akkor miért ne kapjon? Nem látom ennek reális veszélyét, ha majd egyszer már terhes lesz ez a dolog, akkor úgyis leállítom, egyelőre inkább élvezem ezt az egészet, nem tudom, miért fosszam meg magam ettől. Egy csomó örömet lehet benne találni és a betegek százszor jobban szeretik ezt a fajta hozzáállást, kipróbáltam a másikat is és sokkal kevesebb sikerélményem volt az emberi oldalról.
A tekintélyemet sem csökkenti, sőt.

Most akkor nem tudom, hogy hogy van ez.

* A FB-on való ide-oda jelölgetés önmagában elég gyermeteg dolognak tűnhet, de be kell látni, hogy egyre meghatározóbb a szerepük ezeknek a közösségi oldalaknak a hosszú távon tartó, ám gyenge interperszonális kapcsolatok fenntartásában, ezek a gyenge kapcsolatok pedig kulcsfontosságúak az életben, mint az már számos esetben bizonyítást nyert. Úgyhogy nem, nem gyermeteg dolog a facebook-kal foglalkozni.
** Ezt mostanában tanultam a Marcsitól, aki pszichiáter, elvileg a pszichoterápiában résztvevő betegekre szokás alkalmazni: young, attractive, verbal, intelligent, successful. Oké, a pszichoterápiás hatékonyságot lehet, hogy rontja, ha az ember kicsit barátkozik a betegével, de az én orvos-beteg kapcsolataim nem pszichoterápiás kapcsolatok, még ha nyomokban tartalmazhatnak is pszichoterápiás elemeket.

Az élet csupa izgalom

2011-11-30T20:30:00.002+01:00

Jelen esetben pedig az izgalom forrása a sajt. Hát igen, itt tart pillanatnyilag az életem, de hát kemény világ van, mindig mondom. Nincsenek véletlenek, a jövő a sajtban és a disznóban van, ezt megbeszéltem a betegekkel is, akik okos közgazdászok és végül rádöbbentünk együtt, hogy disznót kell venni, meg tehenet, meg tyúkot, kakast is és libát, esetleg keltetőgépet. Hiába teszem bármilyen devizába a pénzem, hiába veszek aranydarabkákat, ha majd összeomlik a világgazdaság, akkor egyedüli érték a sajt és a disznó lesz, meg a tojás és a tyúk. Lehet, hogy a lakásban be kellene füvesíteni 30 négyzetmétert és disznóólat létesíteni, csak attól tartok, hogy leszakadna a födém, mivelhogy egy okos magasépítész fiú egyszer azt mondta nekem, hogy ez előfordulhat. Mondjuk nem a disznókkal kapcsolatban mondta, de én átváltom a tárgyat, végül is jártam egyetemre. Nyúlánk, filigrán cocák kellenek, hogy ne egy pontba koncentrálódjon a súlyuk.

Én leszek a világ ura a tyúkjaimmal, 50 g aranyért adok majd egy tyúkot, a sajtból meg csak az kaphat, aki a rabszolgám lesz cserébe.

Na de a legkomolyabban: rendeltem vidékről oltóenzimet, ugyanis egész Budapesten nem lehet kapni, pedig én igazán minden követ megmozgattam. Beszéltem állatgyógyászati nagykereskedéssel és állatorvos ismerőssel is, sehol semmi. Most már tudok mindent, ki lettem okosítva, hogy mi az a töret, mi az a savó, hogy kell átmosni, tárolni és kaptam egy kis sajtdarabot abból a fajtából, amit csinálni akarok, hogy meggyorsítsam az érést azáltal, hogy magas csíraszámban belekenem azt a baktériumot, amitől olyan lesz, amilyen. A legjobb rész az oltás lesz, én már érzem előre. Ráadásul új kifejezéseket is tanultam, a libidópangás után most új kedvenc szavam van, ami nem más, mint a tőgymeleg. Szóval most nagyon kell szurkolni, hogy jöjjön meg péntekre az otóenzim, különben nem tudok sajtot gyártani a hétvégén és az maga lenne a katasztrófa. Pénteken találkozom a volt évfolyamtársammal is, és ha nem jön meg az oltóenzim, akkor kedvetlen leszek, csalódott és kisírt szemű, és ez nem annyira vonzó és megnyerő, ezért aztán emiatt is létfontosságú a kérdés.

Fülek és szemek

2011-11-30T14:24:00.007+01:00

Vezettem egy szülést tegnap este egy (teljesen szimpatikus) hallássérült lánynál. Zsenge korom ellenére vezettem már furcsa szüléseket, az se volt túl szimpla ügy (mármint a kommunikáció szempontjából), amikor nyílt örökbefogadásnál a két anya vajúdott együtt, az egyik a biológiai, a másik pedig az örökbefogadó.
Most is elég speciális eset volt, csak szájról tudott olvasni a lány és így próbálunk kommunikálni kitolásban (meg hát előtte is, csak a vége felé közeledve egyre nehezebb volt megtalálni azokat az összeszedettebb pillanatokat, amikor el is jutott hozzá az üzenet). Mindeközben ráadásul az idegbeteg anyja kétóránként húsz percet műsorozott valami döbbenetes stílusban*, majd miközben suturáztam, kijelentette, hogy ha mi nem vagyunk a szülésznővel, akkor nem élte volna túl ezt a szülést (?), majd egy perccel később kifejtette, hogy ha nála lett volna a pisztolya, akkor nem kizárt, hogy fejbe lő minket, mert olyan mérges volt ránk, amiért nem akartuk megoperálni a lányát. Amilyen hisztiket nyomott a vajúdás alatt, én simán ki is nézem belőle, hogy lelőtt volna, de komolyan. És tényleg van pisztolya, mert olyan a munkája. Szuper. Eddig legalább csak a pénzemet és az irataimat lopták el, ezentúl az életemet is féltenem kell majd.

Meg van az a bajom is, hogy rájöttem, hogy engem idegesít, hogy mindenki lenyálasszarozza a Titanicot. Mármint a filmet. Most szerkesztettem a filmes táblázatomat és teljesen felhergeltem magam ezen. Oké, nem tagadom, vannak a kelleténél giccsesebbre sikerült pillanatai, talán egy kicsit több mint ami a szigorú néző számára belefér és az is tény, hogy már elég rég láttam. De:
- Leonardo DiCaprio szerintem egy igenis tehetséges színész, számtalan filmben bizonyított már, Kate Winslet szintén.
- Kicsit talán irreálisan szépek a szereplők, de hát basszus, tényleg jól néznek ki. Akinek ezzel van baja, hát azt sajnálom.
- Képileg szép, az eredeti történet tényleg megér egy filmet, írtak egy egész jó forgatókönyvet, a rendezés is jól sikerült és lehet lázadni a széplelkűek ellen és lehet utálni Celine Dion-t is, csak nem érdemes. Kivételes tehetség, ezt talán ki lehet jelenteni.
- Néha pedig hadd lehessen már egy kicsit nyálas történeteken szipogni, kell ez az embereknek, na.
Akinek ez sok, annak sok, de szerintem ez a film akkor sem egy nyálas szar, annál azért jobb, még ha nem is a világ legösszetettebb, filozofikus jelentéseket hordozó remekműve.

* Ezzel bravúrosan elérve azt, hogy a szülés róla szóljon és ne a lányáról.

Nem szükséges válaszolni

2011-11-27T20:49:00.000+01:00

Az rosszat jelent, ha az agyamra megyek?

Status post sermonem per Skype

2011-11-26T15:09:00.007+01:00

Tegnap este szkájpiztam Németországba szakadt hazánk fiaival, akik történetesen nőgyógyász rezidensek (kettő darab). Éppen ott vendégeskedett náluk Angliába szakadt szakadt hazánk fia is, aki meg nőgyógyász szakorvos. Mondjuk kapásból fel tudnék sorolni minimum tizenöt másik nőgyógyász kollégát, akik az elmúlt pár évben léptek le és az én személyes ismeretségi körömből vannak, csak hogy érezzük, hogy (a közhiedelemmel ellentétben) nőgyógyászként is milyen isteni itthon dolgozni.

Azt mondták, hogy ott simán van egy óra egy betegfelvételre és hogy ott nagyon muszáj mindenkit mindenről tájékoztatni és minden betegnek van hatmillió kérdése és azt mind felteszik és mindegyikre kell nekik kimerítően válaszolni. Ez volt a legfájóbb pont.
(Hogy a túlórát elszámolják szabadságnak és az ügyelet csak 12 óra, valamint ha nem dolgozik, akkor kikapcsolja a mobilját és pihen, meg ilyenek, hogy havonta 1000 EUR körül tesz félre a rezidens, az már szóra sem érdemes.)

Asszem kezd idegesíteni a krónikus stressz.
A magyar betegnek is van hatmillió kérdése és itt is muszáj lenne kimerítően válaszolni, tájékoztatni, foglalkozni vele, elmagyarázni, megbeszélni, közösen dönteni, mondani előre stb., de itt van tíz percem egy felvételre, az ambulancia, az meg olyan, hogy minimum tizenhatan tartózkodunk egyszerre egy légtérben, keresztbe ordibálnak a fejem fölött, miközben én épp a betegemmel foglalkoznék, de nem hallok semmit a hangzavartól, figyelni meg főleg nehéz ebben az őrületben, közben háromszor csörög a telefonom is, hogy menjek már trafózni, mert egy órája fel vannak fűzve a vérek, közben negyvenkét másodpercenként odajön valaki, hogy meddig vagyok még ott, mert jönne ő is a betegével, ami elég kínos, főleg ha egy idősebb kollégáról van szó. A beteg meg ezek után persze, hogy mindent elfelejt és nem mer kérdezni semmit, hiába vagyok olyan figyelmes és kedves, mint amilyen vagyok. Bár néha már nem is vagyok, mert rohanok a hatezer helyre, ahova mennem kell, pedig úgy szeretnék én mindig kedves lenni és figyelmes, de ha folyamatosan basztatnak, akkor egy idő után már inkább ideges leszek, mint kedves, hát sajnos ez így van... Aztán jön a vizsgálat rész, amikor is várni kell, hogy valamelyik vizsgáló megüresedjen, és a kedvencem, hogy egymás mellett vannak a vizsgálófülkék, három darab, egy-egy vékony kis paravánnal elválasztva és elöl-hátul csak 1-1 zuhanyfüggöny lóg, tehát szerencsétlen beteg ott áll egy szál semmiben, rosszabb esetben már fekszik és közben a huzat időnként ellibbenti a függönyt és hárman ott állnak mögötte, illetve még egy rákszűrés ideje alatt is mindig benéznek páran, hogy "ja, itt vagy, bocs". Komolyan mondom, hogy a Balkán, az egy rendezett és csöndes környezet ehhez képest.

Egyelőre a saját betegeimet megoldom úgy, hogy ha tudom, akkor ügyeletbe hívom be őket, és akkor nincs senki az ambulancián (csend van és nyugalom, akár még dolgozni is lehet, szinte hihetetlen idill ez ilyenkor), illetve ha mázlim van, akkor még arra is van idő, hogy normálisan tudjak vele beszélgetni, ráadásul olyan volt eddig az ügyeleti csapatom, hogy ha kellett UH, akkor azt is rögtön meg tudtuk nézni és így nem kellett azt mondanom, hogy jöjjön vissza három hét múlva UH-ra és akkor a lelettel kontroll, addig meg csináljon, amit akar, mert ez is egy vicc egyébként. De ez sem tartható sokáig, mert az ügyeletes csoportom változni fog és az ügyelet különben sem arra van, hogy a saját betegeimet nézegessem, illetve elég esetleges, mert bármikor lehet bármi, ami miatt órákig nem érek rá és nem túl elegáns órákig váratni azt, akit időre hívtam oda.

Szóval hát szomorú, de én egyelőre csak egy megoldást látok ebben az országban: magánegészségügy.
Nyilván egyelőre a tojáshéj se jött még le és ha a kívánt színvonalat akarom hozni, akkor rohadt sokat kell még tanulnom és a lehető legnagyobb jártasságot kell megszereznem minél rövidebb idő alatt, de így talán egyszer eljön az az idő, amikor úgy tudok majd dolgozni, ahogy szeretnék. Leülhetek a betegemmel és nem ugrálnak ötvenen a fejemen és időt tudok rá szánni, kulturált körülmények között tudom megvizsgálni, ha kell neki ultrahang, akkor rögtön meg tudom nézni és nem küldözgetem sehová, és korszerű, minimál invazív, magas szintű és kellemes hangulatú ellátást tudok majd csinálni, persze ehhez kellenek a szuper kollégák, de talán lassan ez is kezd körvonalazódni. Tudom, korán van még ilyeneket tervezgetni, de muszáj előre gondolkoznom.

Persze tudom, hogy a magánegészségügy drága és megint a szegények fogják megszívni és nekem sincs ettől jó kedvem, mert én ezt utálom, de attól még észre kell venni, hogy ebbe az irányba haladunk, és ez a folyamat csak gyorsulni fog, főleg ha ilyen ütemben megy el innen mindenki. Állami szinten talán meg lehetne fogni, de ha jobban belegondolunk, kinek az érdeke ezt megállítani?
Az erkölcs, az egy szép nagy lufi, de sajnos nagyon nem praktikus.

Nekem sem tetszik ez, amit leírok, de attól még igaz.

Látványpékség

2011-11-25T18:10:00.002+01:00

Pár napja felhívott egy nő, hogy júniusban nálam szült és hogy már megvolt ugye a hathetes kontroll, de hogy most akkor jönne megint és időpontot kér. A hathetes kontrollon arra panaszkodott, hogy bár minden jó, de az epi hegvonalában valami egy kicsit szurkálja és az azért olyan furcsa... Én akkor arra gondoltam, hogy biztos a levator öltések csomóit érzi*, de mivel azt felszívódó fonállal varrjuk, így gondoltam, hogy meg kell majd szűnnie spontán. Visszahívtam kb. fél év múlva, ezért jelentkezett. Behívtam négyre.

Biztos nem nagy szám, meg szülészként ezen azért annyira ne csodálkozzak, de bejöttek hárman a babával és megmutatták nekem a féléves kis dömpert, akinek a kopasz kis homlokán olyan rajzfilmbe illően lefordul egy tincs, mint a fordított kérdőjel. És mosolygott és elégedetten szemlélődött és akkor ott, a folyosón, teljesen váratlanul azt mondta az apukája, hogy nézd, ő itt az a néni, aki a világra segített.

Na. Ez a történet. Jó volt, mi? :)

Én nem szeretem túlmisztifikálni a munkámat, de basszus, tök megilletődtem magamtól, hogy én ilyeneket csinálok. Mert a hathetes kontroll az kevésbé katartikus abból a szempontból, hogy akkor kb. ugyanúgy néz ki a gyerek, mint amikor megszületett és azért különben sem emlékszem annyira minden babára, hogy lássam a változást. Ez viszont egy ilyen igazi kis ember volt, akinek vörös a haja és kis kerek gombszeme van és fújja a buborékos nyálat ki a száján és megállás nélkül fintorog és vigyorog és jön a foga és kék kantáros gatyában üldögél az apja ölében és olyan egészségesnek tűnt és ez hihetetlen, hogy nálam született és tényleg ember lesz belőle és nem csak valami illúzió. Lesz egy ember a világon, aki nálam született. Sőt. Már most több ilyen van, mint egy egész iskolai osztály. Úristen.

És akkor mondta a nő, hogy teljesen elmúlt a szurkálás magától és hogy mások mondták neki, hogy a heg, az érzékeny lesz majd a frontra meg rémisztgették minden hülyeséggel, de az övé olyan jó, mintha nem is történt volna semmi, soha nem érez semmit és nem is látszik és minden jó és kizárólag anyatejet ad a babának 6 hónapos koráig és ez az én szülőnőm, aki tök ügyes és jól csinálja. Most azért lehetek egy kicsit büszke, nem?

* Azóta megkérdeztem idősebb kollégát és szerinte is előfordul ilyen néha. Mármint a mély öltések csomóitól.

Nagyon szubjektív

2011-11-23T00:58:00.007+01:00

Ma este tíz körül üldögéltem egyedül a konyhában és turista szalámis kenyeret ettem lilahagymával és közben Percy Sledge-től szólt a Bring it on home to me és akkor én annyira nagyon szomorú lettem.
Lehet, hogy volt ehhez némi köze a ciklusomnak, de ciklusfüggetlenül is igaznak gondolom azt, ami ettől a zenétől eszembe jutott, nem tudom, hogy miért.

Van ugyanis az a sztori, hogy az Anyám egy állati jó nő volt - tudom mit beszélek, láttam fényképeket -, 21-22 évesen miniszoknyában és magassarkúban hülyítette a fiúkat, az Apám meg egy 18-19 éves focista és hippi volt. És akkor ők egymásba szerettek a strandon, augusztus másodikán és aztán az Apám leugrott a külföldre tartó vonatról, ahová a csapatával utazott volna és inkább hazajött az Anyámhoz, mert szerette. És azt mondta a szüleinek, hogy angolra jár és a pénzt az Anyámra költötte és vett magnókazettát az Anyám kedvenc zenéjével és örültek neki és táncoltak a kopott lakásban és nem volt semmi pénzük, viszont megéheztek, így aztán a magnót bedobták a zaciba és a pénzből meg elmentek vacsorázni és az Anyámnak szorította a lábát a magassarkú, ezért inkább cipőt cseréltek, és az Apám az Anyám magassarkú szandáljában tipegett át a városon éjszaka. Aztán a Nagymamám szabályosan igazoltatta az Apámat, mert nem volt valami bizalomgerjesztő külleme, de végül összeházasodtak és csak röhögtek mindenen és aztán lett a tesóm, meg lettem én, meg lettek hullámvölgyek a házasságukban és egyszer majdnem el is váltak, aztán most nincs semmiféle hullámvölgy és szeretik egymást és ugyanúgy viselkednek, mint harminc éve, hát látom.

És akkor én attól lettem szomorú, hogy ma már egyáltalán nincs meg annak a romantikája, hogy magnókazetta a régóta vágyott kedvenc zenével és akkor meghallgatjuk együtt és örülünk neki, mert van youtube meg fájlmegosztó programok és nincsen régi idők mozija sem, mert az András elhoz nekem hatvan gigabájt filmet, azt, amit csak kiejtek a számon és nincsenek illúziók és nincsen várakozás és nincsenek előre lefixált randevúk és titkos találkozási pontok és izgalom, hogy jönni fog-e a másik, mert iphone van meg SMS meg azonnali információcsere és pökhendi elvárások, azok aztán főleg vannak. Minden van és könnyen van. Csermely Péter szájából hallottam először, bár ha jól tudom, ő is idézte valahonnan: a legvidámabb barakkból a legszomorúbb shopping centerré változtunk. Nem a kommunizmust, mint politikai rendszert kívánom dicsérni, de azért én elég sokat beszélgetek ötvenesekkel és az ő fiatalságuk egészen más volt és az eddigiek alapján egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve, hogy a miénk jobb lenne, nyitott határok, hatszázféle termék, nyitott piac és nagy szabadság ide vagy oda.
Ezenkívül ezek a mostani fiúk nemhogy nem adnak be semmit a zaciba azért, hogy elvigyenek vacsorázni, de inkább még azt mérlegelik, hogy hova vigyenek, ahol olcsóbban meg tudják úszni, már ha egyáltalán visznek valahova és buziznak mindenen egy órát. Hol van a meggondolatlanság, hol van a szenvedély, hol van az élet a mai fiatalokból? Miért ilyen vérszegény hülyegyerekekből áll össze a korosztályom? (Jó, vannak, akik nem ilyenek, őket úgy hívják, hogy a barátaim.)

És akkor kijött az Anyám a konyhába, aki nem szereti, ha egyedül eszem, úgyhogy odaült mellém és akkor elkezdtem neki szomorkodni és majdnem éjfélig beszélgettünk és hát szerinte is vérszegény szerencsétlenekből áll össze a korosztályom...
Az is egy vicc, hogy az Anyám, aki estin végezte a középiskolát és 14 éves kora óta dolgozott, mert baromi szegények voltak és úgy nőtt fel (hozzáteszem: hatalmas szeretetben), hogy nem ismerhette a nagyszüleit, mert kinyírták őket csak mert miért ne, és az anyját - akik imádott - szintén megnyomorgatták (mondjuk ettől még legjobb emlékeim szerint megmaradt elég nagy dumásnak az öreglány); szóval ő, a nem diplomás háztartásbeli, aki kislánykorában feltűnő zenei tehetség volt és a köcsög gazdag szomszédjuk nem engedte meg, hogy gyakorolhasson a zongorájukon és ezért kihasználatlanul maradt ez a képessége is, ő összehasonlíthatatlanul intelligensebb, érzékenyebb, tehetségesebb és műveltebb és bölcsebb, mint a sok diplomás faszkalap, akik aztán valami mérhetetlen módon el vannak szállva attól a három szinapszistól, amit sikerült kiépíteniük magasröptű egyetemi tanulmányaik során.* Ő volt az, aki a Jupiter-szimfóniát felváltva hallgatta Eminemmel és aki állandóan jött nekem kamaszkoromban a hülye operaáriáival, ő az, akinek tökéletes a helyesírása és aki a mai napig idegbeteg lesz tőle, ha nem ismerem fel a Juhász Gyula verset, amiből odavet két sort két palacsinta között, ő az, akinek olyan a humora, hogy sírok a röhögéstől, ő az, aki úgy főz mint egy isten, csak nem figyel a tálalásra, és akit kiver a víz, ha kisstílű vagyok és megmutatta, hogy mi az a film és elmondta, hogy a szar az mitől szar és lecsavarja a fülemet, ha nem vagyok elég udvarias vagy bunkó módon viselkedem és ő az, aki nem bírja elviselni, ha nem vagyok valamiben tökéletesen őszinte, bár az őszintétlenségre való képességet sikerült elég hatékonyan kiirtania belőlem, néha jól jönne pedig, és ő volt az, aki nem szólt hozzám végeláthatatlannak tűnő ideig, amikor segget csináltam a számból és ő az, aki a fogatlan gyári betanított munkástól a professzor emerituszig mindenkivel két perc alatt őszintén és lazán bármiről el tud beszélgetni és ugyanúgy áll mindkettőhöz.
Amikor elmegyek mindenféle nagymúltú, több generációs értelmiségi családokhoz, akkor azt látom, hogy ezek az emberek sehol nincsenek az Anyámhoz képest és tudom, hogy hasonlítok az Anyámra és azt gondolom, hogy hála annak a jó égnek, hogy Rá hasonlítok és nem másra.

Most ezt muszáj volt leírnom. De hogy holnap hogy fogok felkelni, azt nem tudom.

* Félreértés ne essék, ez nem valami kisebbségi érzés, vagy sértődöttség, én kifejezetten büszke vagyok rá, hogy ilyen szüleim vannak és megjegyzem, hogy az egyik legokosabb lánynak, akit valaha láttam és már rég külföldön kutat és dolgozik, vidéken varrónő az anyukája és a többit el se mondom inkább. Az Anyukám szerint a diplomás fiatalok okosak és szereti őket, amit itt leírok, az csak és kizárólag az én magánvéleményem.

Lávmion Szunndéjj

2011-11-22T17:33:00.000+01:00

Bemutatom a férfiideálomat.

Reggeli hullámvasút

2011-11-21T13:06:00.000+01:00

Beszéltem A-val telefonon, aki nekem az a barátnőm, aki pontosan tudja minden gondolatomat (és fordítva). Szóval ő valami egészen ijesztően jól ismer engem és már egy ideje mondogatja, hogy azért az eléggé nem normális, hogy mindig csak találkozom ezekkel a fiúkkal egyszer-kétszer és aztán soha nem lesz semmi és a helyzet az esetek 99%-ában olyan, hogy én mondom pár találkozó után, hogy hagyjuk inkább az egészet és ő ezt nem érti, hogy miért csinálom. Szerinte az a baj, hogy eleve belemegyek ezekbe a randizgatásokba olyanokkal, akiken már a legelején látom, hogy semmi értelme.

Azt hiszem, hogy ebben van valamennyi igazságtartalom, de a fő ok nem hiszem, hogy ez, hiszen régen azért nem voltam ilyen. Inkább az van szerintem, hogy olyan szinten ki vagyok fáradva és annyira nincs időm semmire, hogy ha úgy jobban belegondolok, akkor igazából ez az egész kapcsolatosdi egy elég nagy nyűgként jelenik meg előttem és most nem tudom eldönteni, hogy ez önzőség-e. Amikor tartós kapcsolatom volt, illetve szerelmes voltam, akkor annyi energiámat felemésztette, hogy mindig két ember fejével kellett gondolkodnom, úgy kellett szerveznem mindent, hogy ne ütközzön a kettőnk programja, egy csomó fölösleges és fárasztó vitám volt abból, hogy mikor érek rá és mikor nem érek rá és miért nem stb. Pedig akkor sokkal-sokkal több időm volt és akkor legalább tényleg szerelmes voltam és volt persze egy csomó örömteli dolog benne, többnyire örömteli dolgok voltak, de most igazából el se tudom képzelni, hogy működni tudna hosszú távon rendesen valami, egyszerűen logisztikailag kivitelezhetetlennek tűnik a dolog ezzel az életvitelemmel és aggaszt, hogy nem látok változást a közeli jövőben.

Persze a másik oldalról meg mindig azzal jövök, hogy két lehetőség közül tudok választani: az egyik az, hogy soha nem megyek senkivel sehová és akkor garantáltan valami megsavanyodott öreglány leszek, a másik lehetőség pedig az, hogy találkozgatok velük, addig sem unatkozom, legalább történik valami és kihasználom, hogy az utóbbi ~2 évben legalább egy kicsit jobban megtalálnak a pasik (érdekes módon előtte, amikor nagyon akartam valami komoly kapcsolatot, akkor az istennek se vett észre senki) és közben erősen bízom benne, hogy majd előbb-utóbb összesodor a Sors a nekem való fiúval és akkor azt majd tudni fogom és akkor nem leszek fáradt és apátiás és akkor majd minden jó lesz és lesz boldogság meg napfény meg energia. Jó, lehet, hogy ez így valószínűtlen, már-már giccses, de hát én hiszek a megérzéseimben, általában jól működnek, nem csak magánéleti kérdésekben.

Aztán meg az is volt, hogy reggel megint majdnem meghaltam, amikor fel kellett kelnem és az óracsörgéstől az ambulancia ajtajáig egész reggel, megállás nélkül duzzogtam, hogy tulajdonképpen biztosan nem vagyok normális, hogy én ezt csinálnom, és a Kálvin téri mozgólépcsőn az volt a konkrét gondolatom, hogy elmegyek filmrendezőnek Velencébe és nyomorogni fogok és majd éhen halok harmincöt évesen egy kanális oldalában vagy inkább neuroszifiliszt kapok, esetleg pestist vagy feketehimlőt, nekem végsősoron mindegy, aztán amikor majd megtalálják a munkáimat a XXII. sz. elején, akkor majd foghatják a fejüket, hogy istenem, micsoda tehetség volt és éhezett és nyomorgott és meghalt ilyen fiatalon.

Aztán bejöttem és pont visszajött kontrollra az októberi hiszterektómiám, aki elégedett volt, amiért jól van és szép lett a heg, pedig alsó mediánból csináltam. Tényleg szép lett neki. Aztán meg egy 12. hetes interessel próbáltunk dűlőre jutni, hogy most akkor megtartsa-e a terhességét vagy ne és elmehetek a laparoszkópos tanfolyamra is és decemberben először asszisztálhatok egy laparoszkópiában, valami megsüllyedt méhet varrunk feljebb egy fiatal nőnél, de nem ismerem még pontosan a sztorit. Meg viziteltem is és vigasztalgattam a kicsi és beteg babákat szült gyermekágyasaimat és akkor megint azt gondoltam, hogy tulajdonképpen sose csinálnék mást.

A csellótanárom már megmondta, hogy borzalmas vagyok, ha épp rám jön a szenvedés. Igaza lehet.

Kutyák és művészek

2011-11-20T22:32:00.002+01:00

Mivel egy rokonom lemondta a ma esti koncertet, ezért beugrottam a helyére a Müpába, ahol Bogányi Tibor vezényelt, illetve csellózott Tchaikovsky Rokokó variációiban. A koncert alatt arra gondoltam - jóravaló kollégám szavaival élve -, hogy ez a tudomány, nem a hajózás, pedig ott a vas úszik a vízen. Aztán meg azon gondolkoztam, hogy milyen érdekes: a művész emberek közül sokan milyen szenvedélyesek és tökéletesek és mégis szerények, közülünk, orvosok közül pedig milyen sok a kiégett és tökéletlen, ám mégis nagyképű, és azért valljuk be, hogy egy Augmentint felírni mandulagyulladásra nem akkora mutatvány, mint hibátlanul eljátszani egy nehéz darabot akármilyen hangszeren... Nem, nem lebecsülni akarom az orvosok teljesítményét, nyilván vannak (nem is kevesen) nagyon ügyesek meg okosak meg normálisak, de valamiért mégis ez jutott eszembe, talán valami oka mégiscsak van.

Aztán még elmondanám, hogy ma délután kellemes társaságom tudatta velem, hogy egyrészt egy agárra hasonlítok, másrészt pedig nyilvánvalóan csak tévedés lehetett, hogy kaptam éjjel egy SMS-t a tetovált fiútól, mert hát biztos nem is nekem akart írni, szóval csak elmondanám, hogy pocskondiázzatok nyugodtan: rövidebb kihagyás után újfent szuperkelendő lettem, mert randira hívott valaki más a jövő hétre... :) Ráadásul ez egy olyan fiú, aki évfolyamtársam volt és egy időben nekem tökre tetszett. Ilyenek vannak.

Jódliznék

2011-11-17T18:27:00.003+01:00

IKL - Helló! Jézusom, de macsó lettél. Jó a sapkád.
Á - Hülye vagy? 50 Euro volt.
IKL - 50 Euro? Te normális vagy? Egy ... sap-ká-ra?
Á - Nagyon szép boltban vettem.
IKL - Azt gondolom.
Á - 350 Eurót hagytam ott. Vettem egy pulcsit is meg egy övet.
IKL - (gondolkozik, lassan kiszámolja, hogy az valamivel több mint a havi fizetése) Mennyit is keresel te ott?
Á - 1000-1100 Euro között nettó, de most majd emelik, ha visszamentem.
IKL - És mennyi megy el kajára meg a szállásra meg ilyenekre?
Á - Ja, hát azt már ebből levontam, ez az ezer-ezeregy jön zsebbe, a tv, internet, szállás és kaja, az már lejött belőle.
IKL - Te figyelj, én nem mehetek? De most komolyan. Tudok főzni, bármit megcsinálok. Mosogatok is.
Á - Eeeeeeh... Nem.
IKL - Rúdtánc?
Á - Na egyél, mert kihűl a levesed.
IKL - (fejét lehajtja, csalódottan néz maga elé, majd lassan kanalazni kezd)

Zajlott mindez köztem és imádott másodunokaöcsém között, aki egy jóképű kis simlis, 21 éves korára még le is érettségizett valahogy kettő egész nullás átlaggal, de viszont nyelvtudás nélkül elment egy bajor kisvárosba, az Alpokba, egy takaros kis vendégházba szakácsnak. Ja és nem éjszakázik és van szabadideje. Sok szabadideje van. Fut meg kondizik ilyenkor a friss, hegyi levegőn, illetve fűzi a tűzről pattant bajor tehenészlányokat.

Szeretem én a munkámat, de tényleg, viszont minden nap idegbeteg vagyok attól, hogy egyszerre huszonöt helyen kellene lennem és mindig a fél klinika meg van rám (meg mindenki másra is) sértődve, mert épp nem ott vagyok, ahol nem vagyok, pedig ott is lennem kéne meg még máshol is, de közben várnak az ambulancián és a műtőbe is ki vagyok írva és már mosakodnom kéne és csörög a telefon, hogy fekszik a beteg, menjek, de a zárókat is meg kell írni sürgősen, mert jön a Cerny a betegért, és a szülőszobára is kell egy orvos, de most azonnal, úgyhogy induljak rögtön, meg a keneteket is meg kell nézni a laborban, úgyhogy ha végeztem (?), akkor nézzem meg azt is, és belespriccel a szemembe a hemofíliás, politranszfundált császárosnak a vére és valamikor be kellene iktatni az ultrahangot is, de a tizenhatosban vérzik a praeviás és menjek fel sürgősen, ja meg van egy amnioszkópiám is, de az ráér, viszont oktatni is kéne a medikusokat, és az XY hozzátartozója is kérte, hogy beszélni akar velem, pedig még le sem viziteltem és hoppá, elfelejtettem lecentrifugálni a tudományhoz a véreket, ráadásul ma sem ettem reggel fél nyolc és délután negyed négy között egy falatot sem, ezért magától értetődő módon belenéz a számba a hozzátartozó, hogy hogy merek enni, amikor ő jött a záróért és meredten bámul a nővérszoba ajtajából tíz percen át, amíg eszem és a fejét rázza idegesen és morog, hogy ezek akarnak nagyobb fizetést, amikor csak a lóvét felvenni, csak ahhoz van eszük, de ha dolgozni kellene, akkor persze menekülnek rögtön; és nincs egy négyzetméter a klinikán, ahová el tudnék menni például enni és bezárhatnám az ajtót és félek, hogy emiatt majd meghalok korábban.

Ellenben ha elmennék sörszagú, elhízott, vörös fejű bajoroknak vínersniclit sütögetni és időnként pajkosan jódliznék* egyet Jürgennel és Güntherrel, szőkére festeném a hajam, két copfba fonnám és élénkpiros szalagot fűznék a végeire, valamint fehér térdzoknit vennék a fekete lakkcipőhöz, akkor biztos jobb lenne az életminőségem. Na jó, valószínűleg a mentális egészségem súlyosan károsodna, de megbolondulni szerintem kellemesebb, mint asthma cardialéban fuldoklani.

De ez így nagyon nem jó, így nem is lehet minőségi munkát végezni. Tényleg nem. Pedig tudnám, hogy hogy kéne, csak nincsenek meg a feltételek ahhoz, hogy megtegyem, hát így nem lehet...

* Ezzel a videóval nem tudok betelni. Meggyőződésem, hogy egyetemünk neves professzorai láthatók a felvételen 15 évvel ezelőttről.

Cigányok ideje

2011-11-16T00:10:00.006+01:00

Azt mondják lassan, de biztosan közeleg Magyarországon a cigányok ideje. Hacsak nem történik valami. Ebben a mondatban pedig a valamit csak viszonylag korlátozott számú változóval helyettesíthetjük és hirtelen egy olyan se jut eszembe, ami egészséges mentális állapot mellett elfogadható lenne, tehát bízzunk benne, hogy nem történik valami. Valószínűleg nem fog.

Egyre többször hallok olyan, biztosnak mondott információkat, miszerint például a 14 éven aluliak között már közelít a cigányság aránya az egyharmadhoz, vagy hogy 20 év múlva az iskolákban többségben lesznek a cigánygyerekek stb. Mivel egyáltalán nincsenek pontos adatok arra vonatkozóan, hogy Magyarországon mekkora lélekszámú a cigány populáció és még a népszámlálás sem tud (az ezen a téren túl sok és túl nagy hibalehetőség miatt) teljesen hihető információkat szolgáltatni, ezért ezeket a szájhagyomány útján terjedő híreszteléseket én mindig nagy fenntartásokkal fogadom, szerintem a többsége egyszerű hangulatkeltés, ezen kívül semmire sem jók. Becslések persze vannak, de konkrét számokat mondani ezen a területen elég nagy butaságnak tűnik, ami nagyjából elfogadható, az az, hogy Magyarországon a cigány lakosság lélekszáma valahová 500 000 és 1 000 000 fő közé tehető, de egyelőre minden bizonnyal inkább az 500 000-hez van közelebb. Persze mindenki által ismert tény, hogy míg a nem cigány lakosság korfája öregedő eloszlást mutat, a cigányoké fiatalodót, ez pedig valóban azt vetíti előre, hogy szépen lassan növekedni fog a cigányok aránya, elsősorban a fiatalok között, de azért ez nem annyira gyors ütemű, hiszen a ~90-95%-os többségben lévő nem cigány lakosság is szaporodik, csak kisebb mértékben. Nem magamtól vagyok ilyen okos, csak elolvastam a KSH néhány ezzel kapcsolatos közleményét.

Szóval előbb-utóbb tényleg eljön majd a cigányok ideje, ezért jó lenne, ha nem az lenne az általános attitűd, hogy rohadjon meg mind, illetve lőjük ki őket az űrbe, mert bár bizonyos színvonalon valóban briliáns és elapadhatatlan forrása a humornak a cigányság minden bajával együtt (nem, nem akarok álszent lenni, röhögtem már én is cigányviccen, de sajnos vannak különösen ízléstelenek, azoktól hányni lenne kedvem), azért annyira nem fog senki jót röhögni akkor, amikor szükségünk lenne arra, hogy normálisan együtt tudjunk működni. Mivel bizonyára most kezdi el mindenki azt gondolni, hogy én is csak egy liberális közhelyekben gondolkozó hülye picsa vagyok, aki soha nem látott még közelről cigányokat és osztja az észt a Rózsadomb tetejéről, annak üzenem, hogy bár valóban olyan helyen lakom, ahol viszonylag kevés a cigány, de cserébe - köszönhetően a munkámnak - napi gyakorisággal van szerencsém sokkal közelebbről látni őket, mint nagy valószínűséggel az olvasók túlnyomó többsége, így aztán pontosan értem az okokat, amiért sokan rettegve néznek az "elcigányosodott" jövő elé. Én is tartottam már vissza a lélegzetemet olimpikon úszókat megszégyenítő ideig, tőlem is lopták már el a pénztárcámat, miközben vasárnap éjjel épp a rokonuk szülését vezettem, engem is álltak már körbe úgy, hogy azt hittem, nem jövök ki élve a körből stb.
Ugyanakkor láttam már a másik arcukat. Van nekik, csak jól titkolják. Buliztam együtt cigányokkal Balkan Beats estéken a Gödörben (meggyőződésem, hogy egy időben a város legjobb bulijai ezek voltak) és soha nem tűnt el semmim, pedig minden irányból cigányok vettek körül és nem szorongattam a táskámat. Beszélgettem cigányokkal csak úgy spontán az életükről, a lovári nyelvről, az autentikus cigányzenéről, ami szerintem igenis értékes és szép, kínáltak már meg mindenféle finomsággal, meséltek vicceket és elmondták a terveiket.

Amikor olyan szavakkal dobálózunk, hogy büdösek, primitívek, lopnak, erőszakosak, neveletlenek, tapintatlanok, akkor vegyük figyelembe a következőket:

Bényi Mária és Kőszegi Erika 2003-as tanulmányukban 12 magyar település 14 cigánytelepén 3502 fő életkörülményeiről végeztek felmérést. Ezeken a cigánytelepeken a nők 42%-a a nyolc általánost sem fejezte be, 53%-uk pedig éppen csak 8 általánossal rendelkezik, 4%-uk tanult szakmát. A férfiaknak 30%-a nem fejezte be az általános iskolát, 62%-a nyolc általánossal rendelkezik és 8% végzett szakmunkásképzőt. Tanulási lehetőség a gyermekek 44%-a számára biztosított. A teljes bevételi források 47%-a a gyermekek után járó segélyből származott, a munkabér 21%-ot tett ki, a felnőtek után járó segélyek 19%-ot. Az egy főre eső havi jövedelem 13 556 Ft/fő/hó volt (2003-ban). A lakások 92%-ában kályhával fűtöttek, a lakások 43%-ában nem volt fürdőszoba, vízöblítéses WC a lakások 60%-ában nincs. Semmilyen módon nem megoldott a szennyvíz elvezetése a lakások 48%-ában. Általában elmondható, hogy egy, kettő illetve három gyermek szülését javasolnák lányaik számára és jelentősen kitolnák az első gyermek megszülésének időpontját is. Mindössze 66 nő mondja azt, hogy 18 éves kor alatt érdemes először szülni, még a megkérdezetteknél ez 304 esetben fordult elő. A fogamzásgátlásra jellemző, hogy egyáltalán nem védekezik 60%, a lehetséges módszerek közül első helyen az intrauterin eszközök állnak, meglepően alacsony az óvszer használata, szájon át szedhető tablettával mindössze 9% védekezik. (Itt megjegyezném, hogy egy jó minőségű IUD ára kb. 10 000 Ft és 5 évig használható, egy 3 db-os óvszer kb. 600 Ft, egyhavi OAC pedig kb. 2500 Ft és a legkisebb compliance-t is az IUD igényli, így érthető, hogy miért ezek az arányok jöttek ki.) A megkérdezett nők 50%- a válaszolta, hogy ritkán (44%), illetve gyakran (6%) éheznek otthon.

Az iskolához visszatérve a KSH 2002. évi jelentése alapján a 7 évesnél fiatalabb cigány gyermekek 6/7-e, az iskolás korúak 7/10-e tartozik a társadalom legszegényebb ötödébe. A cigány tanulók 90–95%-a tartozik a leszakadók közé. Jelenleg Magyarországon a nem cigány tanulóknak ötvenszer nagyobb az esélye, hogy érettségit adó középiskolát fejezzenek be, mint cigány kortársainak.

Ennek fényében nem lehet csodálkozni azon, hogy a kilátástalanságban, esélytelenségben, megbélyegzettségben hol éhezve, hol jóllakva, hol fázva, hol a lakóközösség különböző tagjai által bántalmazva, hol játszótársak által terrorizálva felnövő fiatalok körében a fizikai erő lesz az első, ami tekintélyt parancsol. Abban az élethelyzetben, amiben ezek a gyerekek felnőnek, nincs vesztenivaló. A cigányok döntő többségének esetében nem ugyanazok a játékszabályok és nem azonosak a tétek, nem ugyanazok a célok és nem azok a keretek az álmok megvalósításához, mint a nem cigányok életében. Nem véletlenül jutnak rengetegen közülük ide:

Lehet, hogy a nem cigányok közül is sokakat értek bizonyos sérelmek gyermekkorukban, de azért én meg merem kockáztatni, hogy a fent felvázoltaknál a többség (aki felnőttként minimum érettségivel, de inkább főiskolai vagy egyetemi diplomával a zsebében kórusban szidja és utálja a cigányokat és szívesen venné, ha megsemmisülne valamilyen módon mind) ennél sokkal emberibb és élhetőbb és stabilabb körülmények között nevelkedett.

Érdemes lenne tehát (szerintem) a segélyek elvételének hisztérikus követelése helyett inkább arra fókuszálni, hogy elhitessük ezekkel az emberekkel, hogy képesek rá, hogy tisztességesen tudjanak élni, képesek leérettségizni, képesek maguknak olyan otthont teremteni, ahol van fürdőszoba és csatorna, nem erőltetni kell az asszimilációjukat, hanem a saját hagyományaikban kell engedni kiteljesedni őket és azoknak az erősségeknek a kihasználására kell őket biztatni, amik - meggyőződésem - benne vannak ezekben az emberekben. Ha hirtelen kirántjuk ezeknek az embereknek a lába alól a talajt (mert jelen állapotukban nagyrészt nincs meg sem a lehetőségük, sem a képzettségük ahhoz, hogy segélyek nélkül a létminimumot megteremtsék a családjuk, gyerekeik számára), annak csak a bűnözés még szélesebb körű elterjedése lesz az eredménye. Hihetetlenül sok türelem és figyelem és empátia szükséges a nem cigányok részéről ahhoz, hogy kihozzák a perifériára szakadt cigányokból az erőt, a tehetséget és a lelkesedést, de én egyáltalán nem tartom lehetetlennek. Azzal a mentalitással tartom lehetetlennek, ami jelenleg uralkodó Magyarországon. Más hozzáállással nekem sikerült már részeredményeket elérni, tehát működik, tetszett is a dolog... Borzalmas közhely, tudom, de ha a szemlélet változik, ha megtanuljuk kezelni a fent felsorolt forrásokból táplálkozó indulatot és agressziót, akkor akár még tanulhatnánk is a cigányoktól sok mindent, én hajlandó vagyok elhinni, hogy lenne mit.

Kusturica filmjének egyik kritikájában olvastam, hogy miközben nézi az ember a filmet, az az érzése, hogy a cigányok még részesei valaminek, aminek mi már egyre kevésbé. Nem szeretem a filmkritikákat, de ez a mondat azóta sokszor eszembe jutott.
Nagyon szeretem a Cigányok idejét, megrázó történet a tisztesség elvesztéséről egy kilátástalan és megalázó helyzetben, a szeretetről és az otthon jelentőségéről. Szerintem sokkal erősebb film, mint a Macska-jaj, de hát más a célja a két filmnek, inkább fogalmazzunk úgy, hogy hozzám sokkal közelebb áll a Cigányok ideje. A Nagymama pedig a Homok utcában lakik. Elhiszitek?

A gagyi öröme

2011-11-12T12:17:00.005+01:00

Van egy olyan tulajdonságom, hogy alapjáraton elég finnyás vagyok mindenre, de különösen a kajára, és hát nem tagadom: sajnos a gyengém a bélszín, a bárány, a különleges sajtok és a halak vagy a libamáj, és imádom a jó éttermeket és kipróbálnék mindig minden újdonságot és különlegességet és képes vagyok egy fél napot azzal tölteni, hogy bizonyos ételeket elemzek, és vannak ilyen jellegzetes hibák, amiktől kiakadok, például ha az öntet eláztatja a sült krumplit, bár ha már itt tartunk, eleve a sült krumpli egy tévedés szerintem, akkor már sokkal inkább steakkrumpli és arra mehet öntet, de úgy pozicionálva, hogy ne érje el a sültebb részt, ahol a héja felpöndörödik és ropog, a Kör Caféban ennek a mesterei, ott nagyon ügyesen csinálják, az különben is egy jó étterem, stabilan hozza a magas színvonalat már 5-6 éve legalább. Mondjátok nyugodtan, hogy sznob vagyok, de igen, vállalom, hogy nekem boldogság bemenni a Culinarisba, hát nem tehetek róla, most is svájci sajthét van. Éppen elég komoly anyagi megterhelést jelent, hogy kielégítsem ezeket az igényeimet és általában igyekszem is magam visszafogni (illetve visszafog engem az árak és a fizetésem közötti diszkrepancia, mondjuk inkább így), de hát négy dolog van az életben, ami komolyan veszélyezteti a takarékossági terveimet: a családom és a barátaim, a kultúra, a kaja és az utazás; ezekre nem vagyok hajlandó sajnálni a pénzt, hát nekem is csak egy életem van. Igen, tudom, elég sokat kellene keresnem ahhoz, hogy ne legyenek frusztrációim...

Na de viszont időnként érthetetlen módon belém költözik a sátán és fellobban bennem a vágy a legsúlyosabb gagyira. Pont azokban a dolgokban vágyom a gagyira ilyenkor, amikben amúgy finnyás vagyok: kaja és kultúra. A kulturális hulladék könnyen hozzáférhető, elég bekapcsolni a tévét, de az igazi felmenni a youtube-ra, ilyenkor órákon át tudom hallgatni a Piás Nővérkéket meg a Postás Józsit, Dupla Kávét meg ilyeneket és az a durva, hogy titokban élvezem. De komolyan. Egy idő után már nagyon leépülök tőle és akkor lehet olyat csinálni, hogy előveszek valamit a másik végletről, mondjuk ezt, és akkor az valami felfoghatatlanul kiforrott és magas rangú.

Visszatérve a kajához, ma reggel sikerült 68 Ft-ért vennem egy pár baromfivirslit a Match-ban és szerintem ennél gagyibb virsli a világon nincs: sárgásvörös volt a színe és kis buborékok keletkeztek benne, ahogy főztem, és amikor leszedtem róla a műanyagot, akkor felpuffadt az egész, elkezdett nőni, mint a biomassza Kopper könyvében* és hosszában szétrepedt és olyan volt az egész, mint a hab vagy nem is tudom micsoda, nagyon durva, imádtam. A legkeményebb, ha tubusos majonézbe tunkolom. Hasonló örömet okozott, amikor a műtőben ittam a neonkék üdítőből, aminek málnaszörp íze volt, sajnos olyat azóta sem láttam sehol, de azért majdnem ennyire jó a Trombi Dumbi is, csak az nem kék sajnos.

Hát ezek az örömeim vannak mostanában...

* A hideg szoba titka + Az eltűnt fejek esete nincs meg véletlenül valakinek?

Az összeomlás szélén

2011-11-11T17:49:00.001+01:00

Nem, nem az egészségügyről lesz szó, nem is a gazdaságról, sem az Európai Unióról, csak egyszerűen rólam.

Ma este elígérkeztem bulizni és kedvem is van és már tök rég várom ezt a bulit, mert érdekes lesz, furcsa és izgalmas és jó emberek lesznek ott, új társaság, mindenféle félig ismerős vagy félig ismeretlen vagy mi, és holnap is mennék a vasárnapi ügyeletes team 75%-ával koncertre (magamat is beleértve), de levert vagyok, fáradt vagyok, (egyelőre csak) hőemelkedésem van, fáj a torkom, folyik az orrom, állandóan fázom és aludnék, minden bajom van és a buli éjfél körül kezdődne a várban.

Most így hogy?

Basszus.

Jó dolgok

2011-11-09T22:48:00.003+01:00

Volt egy ilyen beszélgetős összejövetel ugyanazzal a társasággal, akikkel az asztalcserélgetős vacsin is voltam és három vendég(csoport) volt jelen:

Az egyik a Radio Café folytatásaként létrejött on-line webrádió, a neston.hu* alapítói. Belehallgattam, tényleg egész jó zenéket játszanak, én a Radio Cafét is szerettem, ez is jó, kellemes, igényes zenék, de nem emészthetetlen vagy túlságosan elborult tartalom, aláfestésnek megfelelő, próbáljátok ki.

A másik a Csodalámpa Alapítvány volt, akiket már biztos sokan ismernek, de én nem tudom őket eléggé dicsérni, szerintem az egyik leghasznosabb alapítvány ebben az országban, olyan dolgokat csinálnak, hogy az tényleg egészen hihetetlen. A lényeg, hogy életet veszélyeztetően beteg (főleg onkológiai vagy haematológiai beteg, izomdisztrófiás, neurológiai beteg stb.) gyerekektől megkérdezik, hogy mi a legnagyobb álmuk, amit nagyon-nagyon szeretnének, bármit kívánhatnak és ők teljesítik. De olyanokat megcsinálnak, hogy elvittek egy mélyen hívő kislányt személyesen XVI. Benedek pápához, megszerveztek egy találkozót Johnny Depp-pel, aki magyarul beszélő sofőrrel küldött autót eléjük és nyolc órán át voltak a londoni stúdiójában, maga JD pedig személyesen négy alkalommal, több mint egy órán keresztül beszélgetett a kislánnyal mindenféle médium kizárása mellett és azóta is időnként e-maileznek. Az már majdnem gejl, hogy a kislány agyából a találkozó után egy hónappal eltűntek a daganatok és azóta is negatív. Volt olyan, hogy valami nagyon különleges biciklit szeretett volna egy ITO-n fekvő, lélegeztetett, a 13 évéből 11 éven át haematológiailag kezelt, transzplantált kisfiú, amit külön le kellett gyártatni, külön méretre, még a szín se volt mindegy és a gyártó cég S.O.S. megcsinálta ~30 óra alatt, 48 órán belül kijött a gyerek az intenzívről és ma azon biciklizik a gombai erdőben. Persze nem mindig történtek csodák sajnos és van egy csomó ennél sokkal könnyebben teljesíthető kívánság is, de az az öröm, amit ezzel a gyerekeknek szereznek, az szerintem érdemes mindenféle reklámra és támogatásra. A kívánságlistát megnézhetitek itt, segítsetek, ha tudtok, nemcsak pénzzel lehet, hanem például a külföldiek önkéntesként kísérgethetnek gyerekeket külföldön, a párizsi Disneylandben például egy éppen ott tanuló magyar erasmusos egyetemista szórakoztatott egy súlyosan autista kisfiút. Meg ugye vegyük alapul azt az alapszabályt, hogy mindenkinek van egy ismerőse, akinek van egy ismerőse, akinek van egy ismerőse... Most legközelebb például a mikulás kocogás lesz (ez nem vicc, tényleg létezik), ahol a Csodalámpa Alapítvány javára lehet futni és gyűjteni. Nem tudom még, hogy leszek-e elég vagány ahhoz, hogy bikiniben rohangáljak a városban decemberben, de nagy tétben hajlandó vagyok fogadni.

Aztán ott voltak azok a filmes emberek, akik legyártották az első magyar on-line sorozatot, bemutatták az első két részt. Ügyesen megcsinálták, érdekes a történet és egész jól sikerült képileg, jó a zene és meglepő módon az a Pásztor Anna játszik benne, aki az Anna and the Barbies nevű együttes énekesnője is egyben - ő egy tehetséges nő, ezt biztosan tudom. Szóval hát, aki szereti a fantasy-t, annak lehet, hogy tetszeni fog, én nem szeretem.

*Ez a link így közvetlenül az on-line rádióhoz vezet, de nekem csak akkor ment, ha kiválasztottam alul a WMP-t. A sima neston.hu egy blogszerű oldal, ez is jó, de nekem jobb a folyamatos aláfestés.

Biológiai gyakorlatok

2011-11-06T23:15:00.000+01:00

- NEM fogom megengedni.
- Miért? Szerinted köze van az erkölcshöz?
- Köze, igen.
- Ugyan, Mancikám.
- Például azért, mert végigmegy az utcán, tesznek rá megjegyzést a férfiak, mert én már hallottam.

Nézzetek vizsgafilmeket a naván, egy kincsesbánya.

Nekem ez most például igazán jólesett.

Most lent vagyunk, voltunk már fent is

2011-11-06T20:15:00.002+01:00

Talán ez volt az utolsó olyan hétvége, amikor szép idő van és süt a nap.
Szombat reggel elmentem dolgozni, néha kinéztem az ablakon, de az időm 95%-át a neonfényben töltöttem. El ne felejtsem, hogy egyszer ~5 percre kimentem az udvarra telefonálni és megállapítottam, hogy milyen kellemes ez a hétvége. Végigdolgoztam a 24 órát, de úgy, hogy közben semmi operatív dologhoz nem fértem hozzá, nem ultrahangoztunk és nem szültem és ez a leglélekölőbb, ami az emberrel történhet ügyeletben. Majd vasárnap reggel hazajöttem, ettem és lefeküdtem aludni. Negyed hétkor ébredtem fel. Fél hétkor lett volna a randim.
Az órám négyre volt beállítva, de sajnos nem emlékszem rá, hogy mi történt négykor, gondolom lenyomtam.
Már sötét volt, amikor felébredtem.
Holnap reggel mehetek megint dolgozni. Vasárnap ügyelek.
Ez azért életminőség...

Ha csukott szemmel a lámpába nézek és közben azt képzelem, hogy nyár van és éppen napozom, akkor az egy kicsit segít.

Nocsak, nocsak

2011-11-04T20:16:00.000+01:00

Milyen az élet, elkezdem a sírást a magánéletemről és két nappal később belefutok magába a megtestesült rockandrollba egy mokány, láncdohányos, kócos hajú, borostás, rongyosra tetovált férfi személyében, aki megfelelően lehengerlő, nagyképű, magabiztos és gátlástalan ahhoz, hogy kb. tizenkilenc másodpercen belül kinyerje belőlem a telefonszámomat.
Jó, hát nem hiszem, hogy ebből bármi komoly lenne, de nem is tervezek most rögtön házasságot, miért ne szórakoztassam magam egy kicsit?

Kritikus

2011-11-03T19:47:00.002+01:00

Nekem ma volt egy olyan élményem konzíliumkérés kapcsán, hogy komolyan megértettem azokat az embereket, akik utálják az orvosokat és kezdem elhinni, hogy sok esetben igazuk is van.

Nem vitatom, hogy többnyire kiváló emberek dolgoznak az egészségügyben és én személy szerint is számtalan olyan orvost és szakdolgozót ismerek, akiket maximálisan tisztelek a tudásuk miatt és/vagy amiatt, hogy erejükön felül teljesítenek nap mint nap, de hogy mekkora tenyérbemászó, gusztustalan, pökhendi, kisstílű, unintelligens barmok is vannak közöttünk, az valami borzasztóan kiábrándító.

Eredetileg le is írtam a történetet, de aztán arra gondoltam, hogy épüljünk inkább könnyű jazzből, azzal mindenki jobban jár.

Nyűgös

2011-11-01T19:01:00.000+01:00

Négynapos hétvége van és elmegy az egész családom ebédelni a Vapiano-ba, a szüleim, a tesóm, a tesóm nője, és amikor hazajövök reggel, akkor azt akarják, hogy menjek én is és örülnek nekem és kedvesek velem és mondom, hogy megyek hát, ehelyett tizenegykor alattomosan elnyom az álom és négy után ébredek csak fel, pedig annyira igyekeztem nem elaludni. (Persze nem volt szívük felébreszteni. Mindig ezt csinálják, lehet, hogy ha kevésbé lenne hullakülsőm a kialvatlanságtól, akkor jobban funkcionálnék a családi kapcsolataimban. Vagy lehet az is, hogy ezt csak mondják és direkt elaltattak. Éterrel. Hogy ne kelljen elviselniük.)

Meg van az is, hogy fáj a bal szemem, nyom és feszít, de úgy, hogy át is mentem a szemészetre, ahol elérzéstelenítették mindkét szememet és applanációs tonométerrel tuszkodták, nagyon féltem tőle. Meg megfestették a corneámat is, meg mindent csináltak és semmi pozitívum. Mondjuk így még mindig jobb, de mitől fáj akkor?

És az miért van, hogy zsinórban olyan férfiakkal hoz össze a sors, akik házasok és gyerekük van?
Na most ha van dolog, amit utálnék magamban, akkor az az, ha tönkretenném valakinek a családját, engem nem érdekel, hogy milyen szar a házassága vagy a kapcsolata, én aztán nem megyek bele olyanba, hogy családos, mert abból tutira csak a szívás van mindenki részéről.

Mondjuk az egész nem lenne probléma, ha
- nem az lenne, hogy a facér fiúk, akikkel megismerkedtem mostanában, azok mind selejtesek voltak,
- nem az idősebb fiúkat szeretném, mert azokkal legalább már lehet kezdeni valamit,
- nem lett volna most ez a három családos, akikkel viszont veszélyesen erős vonzalom alakult ki, méghozzá kölcsönösen és igen, tökre utáltam, hogy végre valakihez lenne kedvem, erre tessék...

Jó, mondjuk nekem erős önuralmam van (ilyenkor mindig eszembe jut a jó öreg Sinya, meg kell róla emlékezni most is) és nem félek tőle, hogy bármi is úgy alakulna, ahogy nem akarom, csak éppen maga a tény, hogy a facér fiúk közül egyik sem érdekel, aztán meg belefutok háromszor olyanba, ami végre felráz egy kicsit, erre mindig kiderül egy-két gyerek meg egy nő, az azért tényleg szívás, ezt beláthatjátok.

Ja és nem, nem tudtam mindegyikről előre, hogy családos, van, akiről csak utólag derült ki (mármint hogy nem úgy utólag, csak hogy már rég megvolt a vonzalom és a közeledés) és mindegyikben a fiú lépett először (mondjuk az nem nehéz, mert én nem szoktam).
Ezt csak azért mondom, mert nem arról van szó, hogy tudom-hogy-ebből-úgyse-lesz-semmi-tehát-megőrizhetem-a-magam-kényelmes-és-megszokott-és-biztonságos-szingliségét-tehát-valójában-én-szervezem-ilyenre-a-történetemet, hanem egyszerűen nem tudom, hogy miért van.

Ezek a fiúk szépek, vagányak, okosak (vagy legalábbis jó a humoruk), szórakoztatóak, udvariasak, tisztelettudóak, szépen beszélnek velem, van kisugárzásuk és basszus, van valami a levegőben, ha együtt vagyunk és ez az, amit keresek és ami a facér fiúkkal nem volt, hát bár lett volna...

Dolgozik is néha

2011-11-01T04:54:00.002+01:00

Na ma végre szültünk egyet hátsó koponyaforgásban, ilyet még nem láttam.
Mondjuk tényleg elég furcsa benyomatot csinált a baba homlokánál, az apuka például hangosan röhögött a szülőszobán, ahogy nézte az újszülöttet, és jól érthetően azt mondta, hogy "Hát kisfiam, meg kell, hogy mondjam, egészen komikusan nézel ki. Mondhatnám, tökéletesen röhejes vagy."
Szegény, így indul az életben... :) Reméljük, nem marad meg ilyen lúzer alkatnak.
Na mindegy, a koponya visszakonfigurálódik, úgyhogy biztosan nem marad így szegény, de profilból tényleg durván nézett ki.

Meg láttam olyat, hogy fehér, sűrű, tömény nyirok jött a hasűri drainen, meg operáltunk császármetszést 26. héten, 470 grammos újszülöttel, meg láttam ultrahanggal egészen furcsán két cavummal rendelkező uterust. Azért ez a szakma mondhatjuk, hogy érdekes. A múltkor, amikor elegem lett Bazinból, akkor tényleg elkezdtem embriológiát olvasni, de a kényszerességem miatt egészen az alternatív splicingtól meg a crossing overtől kezdtem és teljesen katartikus élmény volt újra felidézni, hogy egy szaros meiozishoz mennyi mindennek kell összhangban működnie és hogy már egy hülye kis csírasejt is mennyire valószínűtlenül bonyolult. Hogy aztán ilyenekből legyen egy működőképesen összerakott, cukorfalatka kisbaba, az meg tényleg olyan, hogy ültem a fotelben és azon gondolkoztam, hogy ez hogy lehet? Én nem tudom elképzelni.

És akkor ülök itt és őrzöm a szülőszobát és a szülésznők Szécsi Palit hallgatnak.
Méghozzá hangosan.
Retródiszkó van.
Már csak három óra.

Próbálkozik

2011-10-30T21:13:00.002+01:00

Bazin egész realizmuselméletét a kép mint a valóság hiteles mása (analogonja) evidenciájára építette. E koncepció mögött nem nehéz felfedezni a fenomenológia filozófiáját.

Ja. Nekem is pont ez jutott eszembe... Tök triviális.

A fenomenológia - kiváltképp annak Sartre által kidolgozott változata (lásd L'imaginaire című munkáját) a filmológiai irányzat sok nézetét befolyásolta (lásd Rinieri fejtegetéseit idézett cikkében).
A neorealizmus esztétikája - Bazin értelmezésében - fenomenológiai realizmus, amely egyaránt szembenáll az empirikus törekvésekkel (dokumentumfilm) és a naturalizmussal vagy a racionalizmussal.
...

Hát... ez most legalább egy újfajta kihívás.
Amikor a gimiben kaptam egy anatómia könyvet a kezembe, akkor minden második szavát ki kellett szótáraznom. Most meg már nem jut eszembe magyarul.
Tehát: nem jelent semmi rosszat, ha a felét nem értem a könyvemnek. Legalábbis egyelőre ezzel biztatom magam.
És ez még csak a 18. oldal.
A 212. oldalon például ez áll: A mátrixokra szétbontott korpusz leírása, alatta: Rövid, oldalra fésült haj, választék nélkül [Vá Vá Tá To].

De 18. oldal ide vagy oda, már most rohadt okos lettem, mert tudom mi az a vászonhatás, a fi-effektus és a térkirekesztés. Képzeljétek, akkor milyen okos leszek, ha átküzdöm magam ezen az egész könyvön, 336 oldal. Úristen, lehet, hogy ez már túlzás lesz azért.

Inkább olvasok gyorsan valami olyat, amit értek. Például egy kis embriológiát. Mióta nincsenek vizsgáim, azóta úgyis mindig attól félek, hogy elfelejtettem mindent.

Haspók

2011-10-29T23:06:00.000+02:00

Mint már többször utaltam rá, sajnos van egy olyan fogyatékosságom, hogy szabadidőm jelentős részét a táplálékfelvétel egyszerűségében nemes aktusa köti le, állítólag ez a leépülés jele, de nem emlékszem rá, hogy valaha is másképp működtem volna.

András nyert tőlem egy vacsorát még régebben és erre végül pénteken kerítettünk sort. Egy kis libamájas bemelegítés után tehát bemutattam neki a lazacsteakemet. Kicsit aggódtam, mert András saját bevallása szerint nem annyira halas, de szerencsére mindennel maximálisan meg volt elégedve. Mondjuk még szerencse, mert isteni lazacsteaket sütöttem, szó ami szó, ne szerénykedjünk, hozzá friss saláta roquefortos-joghurtos-fokhagymás öntettel, ami szerintem tökéletes társítás a frissen kisütött lazachoz és csak a rend kedvéért még néhány, kis oreganóval és vajjal a grillen pirított kenyérfalatka, íme (a fehérbor András érdeme):

Aztán jött a szombat és jött V is, akivel házi készítésű csokibonbonokkal kísérleteztünk, illetve nem is annyira kísérlet volt, mert V már tavaly karácsonykor csinált ilyet és hozott is nekem belőle, azóta tervezem, hogy én is akarok. Elsősorban az aszalt szilvás-mandulás változatot vettem célba, de végül sima aszalt szilvás, meggyes, körtés, alkoholba áztatott sárgabarackos és marcipános - aszalt meggyes verziók készültek, a chilire és a mentára pedig már nem volt se türelem, se idő, se alapanyag, ezeket én akartam volna, de szerencsére V sem tudta megvalósítani a borzalmas cukrozott-vajazott trüffeljét, így beteljesületlen vágyainkban is egyenlők maradtunk, legalább van ürügy, hogy miért kell ismételni.
Egyébként egész csinos kis bonbonok születtek, szerencsére többségük ízre is megugrotta az elvárt szintet.

Az élet apró örömei

2011-10-26T22:03:00.003+02:00

Munka

1.) A héten kaptam néhány kis morzsát és operálgathattam megint egy kicsit, illetve megkaptam az engedélyt, hogy ezentúl ügyeletben operálhatok majd sürgős császárt. Persze csak tapasztalt asszisztenssel, de anélkül eszembe se jutna.
2.) Hivatalosan is jelentkeztem az ultrahangtanfolyamra, szerencsére nagyon kedves és szimpatikus volt a nő, akinél jelentkezni kellett és akivel januártól decemberig valószínűleg elég sok időt fogok eltölteni egy légtérben, így aztán baromira nem mellékes, hogy tetszünk-e egymásnak.
3.) Hétfőn megoperáltuk az egyik, nálam pár évvel idősebb, menő csajt a gimiből, aki a tesómnak volt az osztálytársa és emiatt, illetve az iskolai kosárcsapatból is ismertem őt és erre határtalanul büszke voltam 13 évesen. A műtét után meglátogattam az ITO-n és beszélgettünk, és elmondtam neki, hogy mi történt és most mi lesz és akkor úgy éreztem, hogy azért abban is van egy csomó szépség, hogy az ember felnő.
4.) Menedzseltem egy saját betegemet az ambulanciától az ultrahangon át a műtőig és ma is visszajött egy hathetes kontrollom és előkotortam a véreket a mínusz 80 fokból és nem fagyott oda a kezem és lemérték nekem a kollégáim kedvesen és aranyosan, és úgy szedtem a varratot, hogy nem is érezte, pedig rettegett tőle és a viziten már megint sírtak és röhögtek és hüppögtek is és kérdeztek és végre volt időm válaszolni és ezt szeretem, amikor van idő és tér és lendület.

Metró

Láttam egy fiút, kb. 16 éves lehetett. Elég kopottan volt felöltözve és az anyukája mellett ült, aki egy sötétkék, bolyhos mackónadrágban üldögélt ott szolidan. Látszott, hogy nehéz életük van, gondolom nagyon szegények, de az is látszott, hogy rendes emberek. A sok hülye, idióta barom ott bámult rájuk lenézően, és kiröhögték valamiért őket és én meg csak ültem ott és láttam, hogy az a fiú olyan szeretettel beszélt az anyjához és olyan felnőtt módon nem vett tudomást ezekről a surmókról és annyi erő és férfiasság és érettség volt benne és minden mozdulata annyira óvatos és gondoskodó volt, hogy komolyan meghatódtam tőle. Ilyenkor néha arra gondolok, hogy oda kellene mennem és meg kellene mondanom neki, hogy nyugodtan legyen tudatában annak, hogy szuper srác, aki nem ért egyet, az meg egyszerűen selejt, sajnos muszáj őket elviselnünk.

SzFE

Beiratkoztam a Színház- és Filmművészeti Egyetem könyvtárába. Igen, csak oda... Nem indul keresztféléves képzés, meg hát nem is annyira olcsó. Mondjuk azt hittem, drágább, de azért így se mondható olcsónak. Meg hát mikor is?
Kikölcsönöztem egy filmelméleti alapművet, remélem eljön a pillanat az életben, hogy megértem, mi van beleírva, de már vannak potenciális korrepetitorok körülöttem.
Meg kinéztem egy csomó másik könyvet, csak ez olyan hely, ahol letétet kell letenni kölcsönzéskor és a három kinézett könyv rögtön 11 000 Ft letéttel járt volna és hát annyi nem volt nálam. Meg hát különben is, basszus, az sok.
Azt is el kell ezzel kapcsolatban mondani, hogy hangulatilag a SzFE nagyon más, mint a SOTE és ez most adja az energiát és a lendületet. Én szerettem nagyon az egyetemet és alapból egy tök racionális ember vagyok, a bölcsészkar például három perc alatt kikészítene (az még A-t is kikészítette, amikor fél évig járt az ELTE BTK-ra, pedig ő azt hitte, imádni fogja), de ennek az exhibicionista, elvont művészvilágnak megvan a maga feeling-je, nem baj, ha egy picit látok belőle, még ha csak ilyen kívülálló szinten, akkor is.
(Nem, továbbra sem tartom reálisnak, hogy valaha rendezni fogok valamit, de most miért ne szórakoztassam magam ilyenekkel?)

Tapasztalat

Ma volt megint csoport. Ne is kérdezzétek, mi az. Mostanában megint nehezen bírom, tavaly tavasszal egészen élveztem, de most majdnem annyira utálom, mint az elején, pedig az nagyon durva.
Mindenesetre legalább arra jó, hogy mindig rájövök, mi a jó az életemben a többiekéhez képest, illetve ha figyel az ember, akkor hatmillió dolgot meg lehet tanulni, hogy mit nem szabad elrontani az életben. De tényleg, eddig ez az egy haszna van, erre tényleg jó. Ma például a fél csoport azon szenvedett, hogy nem kaptak elég szeretetet az anyjuktól és akkor én hazajöttem és megmondtam az anyámnak, hogy a legnagyobb ember a világon. De most komolyan így gondolom. Csúcs anyám van, szerintem a legjobb, ezt mondjuk mindig is tudtam, de most már megingathatatlanul biztos vagyok benne. Én zigóta koromtól kezdve a ma estéig annyi szeretetet kaptam tőle, hogy annyit szerintem egész Pest megye nem kapott az elmúlt ötven évben. Tökre nagy mázlim van vele...

Voltam én is fiatal

2011-10-23T16:19:00.000+02:00

Egyszer, régen.

Na de 100 €?

Hát lopom én a pénzt?

Félrecsúszott

2011-10-23T00:30:00.000+02:00

Rájöttem, hogy ha ilyen vallási kérdésekről kezdek gondolkodni, az pont olyan, mint amikor szotyizom.

Szóval. Először is vannak ugye az egyházak, ami kulturális/antropológiai szempontból tök izgalmas, ugyanakkor én speciel egyáltalán nem érzem, hogy fontos lenne a jelenlétük spirituális szempontból. Persze mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy mi a fontos, de szerintem halál mindegy, hogy ki melyik egyház szokásainak megfelelően ritualizálja a hitét, a fő kérdés úgyis az, hogy megmozdul-e benne valami vagy nem.

Én elég izé* vagyok, mert szerintem az is mindegy, hogy egyistenhit vagy politeizmus, meg úgy általában minden mindegy, mivel nem gondolom, hogy a hit abban jelenne meg, hogy én elhiszem a sztorit, hogy Isten teremtette a Földet és bele a madarakat meg a vizet stb. (egyébként nem is hiszem el; nem tudom, hogy hogy lett a Föld, de inkább hajlok az evolúcióra) és akkor az a központi kérdésem, hogy Jézus valóban megváltotta-e a világot és verem az asztalt, hogy ez márpedig így történt és vérbő keresztény vagyok, a zsidókkal meg vitatkozom (~ utálom őket) vagy fordítva és oda-vissza minden irányba mindenféle felekezetek között megy a baromság, hanem az én olvasatomban ez valami egészen másról szól, nekem aztán tökéletesen mindegy az is, hogy ki hogy hívja Istent, én személy szerint Istennek se szeretem hívni, mert ehhez a szóhoz mindenféle zavaró asszociációim társulnak.

Szóval ha éppen mélyeket gondolok, akkor rákívánkozom ugyan időnként a templomokra (bár már magának a templom épületének sem tulajdonítok különösebb spirituális jelentőséget, maximum segít a ráhangolódásban), de az általában nem érdekel, hogy melyik egyház templomáról van szó. Misére csak akkor megyek, amikor a már említett kultúr-antropológiai szempontból érdekel valamelyik egyház és meg akarom egy kicsit érteni a logikájukat és a hagyományaikat; ha a saját hitemmel vagyok elfoglalva, akkor az üres és csöndes templom az optimális, a misék direkt zavarnak a koncentrációban. Firenzében van például Dante temploma, az olyan kicsi, hogy kb. nyolcan férnek benne el, totál kuss van, nagyon szép és valamiért kevesen látogatják, pedig elég híres. Imádtam, ott tényleg van valami a levegőben.

Egyébként meg nyilván vannak felekezetek, amiknek a történetével, hagyományaival jobban szimpatizálok, illetve az is fontos, hogy építészetileg melyik egyház templomai passzolnak jobban az ízlésemhez, úgyhogy ha van rá idő és lehetőség, akkor olyan egyház templomába megyek, amik közelebb állnak a szívemhez.
Moszkvában például szerelemre lobbantam a pravoszláv egyházzal. A megfelelő hatás eléréséhez persze kellett, hogy lássam a ráncos, ősz hajú, töpörödött, nagy szegénységben élő, kendős fejű, hajlott hátú nénikéket, ahogy szolidan álldogálnak egyenes sorokban a gyönyörű templomaikban és éneklik azokat a zseniális miseénekeiket. Meg hát a pópák is olyanok, mint a varázslók és ehhez még hozzáadódik a tömjén illata, olyan az egész, mint egy mese, hihetetlen élmény volt ott lenni. A zsidó vallás és a zsinagógák is rendelkeznek egy egészen különleges hangulattal, rendkívül varázslatos, titokzatos és hagyományai tekintetében is nagyon szép és sokat megélt, sokszor megtört, de mindig talpra állt vallás, szerintem tiszteletre méltó. Az iszlám is izgalmas, bár sokkal kevesebbet tudok róla, mint a keresztény-zsidó kultúrkörről, a távol-keleti vallások pedig egyelőre nem hoztak még különösebben lázba.
Na mindegy, a lényeg az, hogy az egyházat az ember alkotta és szerintem semmi köze Istenhez, a fő baj persze nem azzal van, hogy intézményesíti a hitet és ebből kifolyólag túlzott befolyást ad az egyházi vezetők kezébe, hanem hogy tolerálhatatlanul sok a gerinctelenség és a visszaélés ezzel a hatalommal. Lehetne ezeket a központosult energiákat jól felhasználni, de én azt látom, hogy az összes egyház ugyanolyan korrupt, haszonleső, elvtelen, etikátlan idiótákkal van tele, mint bármelyik másik szervezet, ahol hasznot lehet húzni a pozícióból, így aztán én szívem szerint feloszlatnám az összeset és inkább arra biztatnám az embereket, hogy a hitükkel foglalkozzanak és ne a hülyeséggel. Persze amíg a vasárnapi miséken résztvevők 80%-a a pofavizit érdekében van jelen és fennhangon ájtatoskodik, majd a hétköznapokon gusztustalan módon él, addig nehéz felsőbb vonalakban mást várni és nehéz ráébreszteni az embereket arra, hogy nekik jó, ha néha próbálnak egy kicsit önmagukkal lenni, de hát erről talán elég is ennyi.

Most ez az egész nem is a hitről szólt, hanem az egyházakról. Pedig én a hitről akartam írni, basszus. Na mindegy, majd máskor. Megmondtam, hogy ez lesz emiatt a Levelek Jákob tiszteletesnek című film miatt.

Egyébként meg menjetek moziba.

* Ide eredetileg a liberális szót akartam írni, de annak a jelentését már annyira elferdítette sok minden, hogy inkább leszek izé.

Vacsorázz idegenekkel

2011-10-21T10:59:00.001+02:00

Néhány napja voltam egy helyen, amire eredetileg K hívta fel a figyelmem, mert K tudja, mi a jó.

Arról szólt a dolog, hogy 144 ember (miután ez a keret betelt, lezárult a regisztráció) odament egy előre lefoglalt kávézóba és leültek 36 darab asztalhoz négyesével. Az volt a koreográfia, hogy 30 percenként mindenki húzott egy kis bödönből számot, és a számhoz tartozó asztalhoz le kellett ülnie. Így aztán 30 percenként mindig 3 új ismeretlennel kellett beszélgetni fél órát és így tovább. Asszem hat ilyen kört játszottunk, aztán késő lett sajnos, pedig én szívesen maradtam volna reggelig... :)

Nagyon jó volt, egy csomó tök érdekes ember jött el, jó fejek voltak, nyitottak, kommunikatívak, normálisak, barátságosak. Volt Angliából éppen hazatelepült kozmetikus csaj, a National Geographicnak dolgozó fotós, aki a közgázra jár, saját cége van és mindehhez 22 éves, de fiatal kora ellenére fotózott már Indiában és Madagaszkáron, illetve 3 hete jött haza Etiópiából, ahol egy fegyveres muzulmán közösség életéről készített dokumentumriportot.
Voltak menedzserek, reklámgrafikusok, HR-esek, fizikusok, utazásszervezők meg természetesen összefutottam egy orvos ismerősömmel is. Mindenhol összefutok egy orvos ismerősömmel, ez már-már törvényszerű.
Aztán megkérdezte az egyik asztalnál valaki, hogy nekem mi a nagy vágyam az életben és erre azt mondtam, hogy filmet akarok rendezni. Elkezdtünk beszélgetni a skandináv filmekről, a finn filmnapokról, a brit és amerikai és magyar filmekről, a Laterna Magicáról meg ilyenekről és a szemben ülő férfi csak csendesen mosolygott, majd amikor mondtam ezt a rendezős hülyeséget, akkor azzal a lendülettel a kezembe nyomott egy névjegykártyát és lazán hozzátette, hogy a filmgyártásban dolgozik és ha komolyan gondolom, akkor talán tud segíteni. Majd amikor meglepettségemben rögtön visszakoztam, hogy ó hát ez kizárt, mert én orvos vagyok és szeretem a munkám és orvos is akarok lenni és a kettőt együtt nyilván nem lehet és így meg úgy, akkor csak annyit mondott, hogy Herendi Gábor fogorvos és hogy ő nem erőltet semmit, de ha meggondolnám magam, akkor írjak neki e-mailt.

Aztán a következő asztalcsere idején megjelent K, aki lelkesen bemutatott egy filmproducernek, a filmproducer meg hasonlóan lelkesen felajánlkozott és szintén a kezembe nyomott egy névjegykártyát.

Kicsit sorsszerűnek tűnt ez az este.

Életemben először komolyan elgondolkodtam ezen az Andrássy úton.

De azért másnap bementem dolgozni... :)

Hidegrázás, nehézlégzés

2011-10-21T10:33:00.001+02:00

Sokkal politikusabb színházat szeretnénk. Magyar drámákat akarunk játszani, magyar drámákat szeretnénk íratni" - foglalta össze Csurka a Dörnerrel közös célkitűzéseket. Kiemelte: aktuális témákra írnának ki drámapályázatot, amin akár Gyurcsány Ferenc és a privatizáció története is szerepelhet témaként, mivel szerinte "függetlenül attól, hogy mi lesz az igazságügyi elemzése a dolognak, a magyar irodalomnak, művészetnek is el kell rendezni ezt a szélhámosságot".*

Miért kell nekem ezt elviselni?
Meddig terhelhető az ember irreverzibilis károsodás nélkül a tömény butasággal?
De most komolyan kérdezem.

* Index

Finn filmnapok

2011-10-16T23:19:00.001+02:00

A hétvégén két értelmes dolgot biztosan csináltam: elmentem a finn filmnapokra és elmentem a finn filmnapokra.
Hat filmet hoztak, kiválasztottam a két legtöbbet ígérőt és jól megnéztem őket.

Az egyik a Nyomainkban (trailer), egy családról szól, ahol az apának szép lassan progrediál a Huntington-kórja és a család ezt nézi és reagál rá, közben vannak persze egyéb problémák is, de alapvetően ezt a helyzetet dolgozza fel a film. A szerint zavaros volt az üzenet, szerintem meg nem, különben sem hiszek benne, hogy egy darab filmnek egy darab üzenetet kellene átadni, ennél azért összetettebb dolgokról beszélünk (jó esetben). Különben bőven volt ennek üzenete, leginkább az, hogy senki sem menekülhet a sorsa elől és az elmúlás, az előbb-utóbb mindenkit utolér, kit így, kit úgy, ezt nézni szar, ehhez asszisztálni borzalmas, nyomasztó és ijesztő, a tehetetlenség fullaszt és a családi kapcsolatokban pedig talán mégiscsak meg lehet nyugodni. Jó film volt.

A másik a Levelek Jákob tiszteletesnek (trailer). Szép film. Igazából imádom, ahogy a skandinávok használják a premier- és szuperplánokat (legalábbis a svédek és a dánok, norvég film nem nagyon jut most eszembe), nagyon jó érzékük van hozzá, az ezen a hétvégén látott két finn film is nagyon erős volt képileg. Szóval hogy most megint elindultak a hittel kapcsolatos gondolataim ettől a filmtől és ez részben jó, mert imádok ilyeneken gondolkozni, másrészt meg pech, mert majd meglátjátok, miért.

Egyébként meg eszembe jutott az is, hogy volt ugye ez a kongresszus Rómában és volt ott egy fiatal kiscsaj Kolumbiából. Szegény annyira izgult, hogy zavarában nem vetítette ki rendesen a diáit, össze-vissza ugrált az ábrák között, remegett a hangja meg úgy általában mindene és a végén annyira zavarba jött, hogy mondott egy elég furcsa hülyeséget, komolyan attól féltem, hogy mindjárt elájul.
Egy nő és egy pasi volt a szekciónak az elnöke és engem annyira idegesített, hogy rezignáltan bámulták, majd kérdeztek valami érdektelen apróságot és nem mondtak az egészre végül semmit, hogy legszívesebben elgáncsoltam volna mindkettőt az ebédnél. Kb. ilyen problémamegoldási lehetőségek szoktak felmerülni nálam, a múltkor is megdobáltam papírgalacsinnal a töröknél a nőt, mert turkálta a fülét. Oké, egy pasitól nem vártam sokkal többet, de a csaj lehetett volna empatikusabb, bár ahogy a tudományos élet nagyobb nőalakjait elnézem, elég nagy terminátorok.

Nem tudom, miért nem képesek ilyenkor barátságosan viselkedni. Mi történne? Esetleg véletlenül valaki jól érezné magát? Esetleg véletlenül jó érzéssel ment volna el ez a lány és nem megszégyenülten? Miért kell állandóan játszani az eszüket, szerepelni, hogy milyen rohadtul okos mindegyik, közben egyik-másik akkora suttyó pöcs, hogy az valami hihetetlen. Öltönyben ülni, szemüvegben és felvont szemöldökkel, rosszallóan nézni, az megy, mert ez a komoly emberhez méltó viselkedés. Mi van? Persze hogy izgul szerencsétlen, tök kezdő és gondolom Kolumbiából nem minden nap járkálnak Európába kongresszusra, komolyan nem tudom, mit nem lehet ezen érteni és miért nem lehetett oldani a hangulatot, odamenni, segíteni neki a vetítésben, a végén egy kicsit megdicsérni és biztatni, esetleg valami kis viccel elütni a nagy izgalmat és néhány jó szóval oldani egy kicsit a paráját? Most komolyan, miből állt volna? Annyira utálom a sok pökhendi, nagyképű, öntelt idiótát, hogy az valami hihetetlen, ezek szerintem nem is okosak. Tényleg nem azok. Na mindegy, remélem nem vette el nagyon a kedvét ez az egész szegénynek.

Most nem tudom, hogy jött ez ide.

Bravo :)

2011-10-16T15:06:00.000+02:00

He has no ability to swing

2011-10-16T09:49:00.002+02:00

Én tisztelem a főnökömet és elismerem azt, amiben jó, de arról tényleg nem tehetek, ha képtelen élvezni az életet. Mármint hogy azt az életet, ami a klinika falain kívül játszódik.

Jó lenne, ha megértené, hogy nem vagyok (vagyunk) az ő kis kópiája (kópiái), én aztán egészen biztosan soha nem akarok olyan életet élni, amiben minden gondolatomat a munkahelyem tölti ki. Soha.
Én a hétvégémet nem fogom azzal tölteni, hogy excel-táblázatok előtt görnyedek, én a hétvégémet a családommal, a barátaimmal akarom tölteni, filmeket nézve, sportolva, programokat csinálva, vásárolgatva, éppen elég nekem az, ha szüléskor mennem kell, már az is bőven több mint ami normális lenne.

Igazán szeretem a munkámat, szívesen dolgozom, de sajnos nem sok értelmét látom az ész nélküli impakt faktor vadászatnak, nem szívesen szolgálom ki ellenszenves amerikai pénzeszsákoknak az idióta igényeit és ráadásul nem is abba az irányba akarom építeni a tudományos életemet, amibe ő hajszol engem ellentmondást nem tűrő stílusban.

Persze, kutatok én szívesen, mert az izgalmas, érdekes és sikerélményt ad, de én azt akarom kutatni, amiről elhiszem, hogy előbb-utóbb a betegeknek az érdekeit fogja szolgálni viszonylag áttekinthető áttételeken keresztül, illetve ami önös érdek nélkül, csak úgy szimplán, emberi gyarlóságból érdekel, ami leköt, amiről szívesen olvasok és amit nem érzek egy bazi nagy nyűgnek, egy felesleges tehernek a vállamon és most sajnos nem ez történik. Az impakt faktorokat meg leginkább leszarom, főleg mióta jobban látom, hogy kinek lesz sok IF-a és hogyan. Istenem, csak legyen meg minél hamarabb a PhD-m...

Egy hasonló helyzetben lévő fiatal szakorvos kollégám pénteken megkérdezte, hogy esetleg nem akarunk-e Bálint-csoportot létrehozni, hogy feldolgozzuk a helyzetünket.

Ez nem egy vicc, lehet, hogy rajtam komolyan segítene.

Kulturális infúzió

2011-10-14T16:28:00.007+02:00

Még Rómában történt, hogy cipőt akartam venni és a városban járkáltam, amikor is belefutottam egy félreeső kis templom előtt egy csajba, aki őszintének tűnő lelkesedéssel magyarázni kezdte, hogy mindenképp menjek el este a Traviatára, ott lesz a templomban és a kezembe nyomott egy szórólapot. Mivel én rögtön tudtam, hogy ez a Sors akarata (ti. otthon kerestem szombat estére valami koncertet, csak nem tudtam dönteni az Elektra, a két Traviata és egy áriaest között, így nem vettem jegyet egyikre sem, viszont az egyik Traviata az pont ez a templomi volt), ami előtt ugye meghajlunk, így meg is vettem gondolkodás nélkül a jegyet.

Szóval azért amikor az utolsó előtti pillanatban beesnek a templomba a bőrdzsekis, bukósisakos olasz fiatalok farmerben és tornacipőben és hangosan röhögnek és rágóból lufit fújnak, majd pár perccel később lélegzetüket visszafojtva figyelik, ahogy a tüdőbajban haldokló, fiatal, párizsi kurva az oltárra borulva várja a halálát egy anglikán templomban Rómában, és a végén teljesen szétcsapva, könnybe lábadt szemmel néznek maguk elé és percekig nem szólalnak meg, akkor egy kicsit elhiszem, hogy van értelme az életnek. Tehát az első padsorban ülve hallgatom ezt az áriát* és látom ezeket a fiatalokat magam körül, majd kilépek a templomból és elhúz mellettem robogón az Alfredo szerepét éneklő tenor és pár perccel később a spanyol lépcsővel szemben ráfordulok a Via dei Condottira, ezzel gyakorlatilag belépve a Vogue magazinba, akkor arra gondolok, hogy na, kb. ezért szeretem ezt az országot.

Arról meg ne is beszéljünk, hogy három nappal később a világ jelenleg egyik legnagyobb szopránjának az estjén nem hiszek a fülemnek és a szememnek... Olyanokat megcsinál a hangjával, amire szerintem (és most komolyan nem túlzok) jelenleg senki más nem képes rajta kívül és nem tudom, hogy valaha volt-e vagy lesz-e más, aki ennyire lebilincselően tud barokkot énekelni.
Én ilyen ovációt klasszikus zenei koncerten még életemben nem láttam, kb. olyan volt, mint egy rockkoncert. Eleve minden egyes széken ültek, fent pedig tolongott a tömeg, a csilláron is lógtak, a végére pedig úgy beindultak egytől egyig, hogy a levegő teljesen felporzott a tapstól, meg attól, hogy senki nem maradt ülve, hogy veszített a transzparenciájából, komolyan látni lehetett a kavargó szálló port, elég szokatlan látvány ez a Müpában. Mögöttem egy kövér hapsi felindultságában pl. artikulálatlanul ordított, ilyet legutóbb talán akkor hallottam, amikor egyszer az életemben kimentem a szigetre és bekeveredtem valami rocksátorba részeg rockerek közé.
Tényleg egészen hihetetlen este volt, háromórás koncertet csinált végig a nő eszméletlen magas színvonalon és minden percét láthatóan élvezte ő is és a nézők közül mindenki: az ötéves kislány és a nyoclvanéves bácsi ugyanúgy leesett állal bámult (ilyet sem túl gyakran lát az ember klasszikus koncerten).
Szóval aki ezt nem látta, az sajnos nem tudja, hogy miről maradt le, mindenesetre mindenkinek javaslom, hogy ha Magyarországon vagy külföldön van rá egyszer lehetősége, akkor ne sajnálja rá a pénzt, mert az élmény minden bizonnyal többet fog érni, mint a jegyár.

És akkor hazajöttem este és arra gondoltam, hogy ha egyszer együtt van a kiemelkedő tehetség, a tudás, a fáradhatatlanság, az intelligencia és az egyéniség, akkor az olyan erővel bír, mint valami hurrikán vagy hegyomlás vagy nem tudom mi, de érezni lehet és én szeretem érezni ezt az erőt.

Néha vannak olyan illúzióim, hogy lehet még valami ebből a világból, valószínűleg kell nekem ez az érzés ahhoz, hogy túl tudjam élni az olyan 56 órákat, mint amivel most végeztem.

* Ez egy nagyon szomorú, nagyon sodró, gyönyörű ária. Azt mindenki tudja, hogy Netrebko egy istennő, imádom őt is meg ezt az órát is, érdemes megnézni. Akik meg okoskodnak, hogy a modern operarendezések szarok, azok nézzenek előtte modern operarendezést. Olyan rendezőtől, aki tud is rendezni, mert pl. az, hogy ide nem egy unalmas ágyat tettek be párnákkal, amiben térden állva szerencsétlenkedik egy fehér pongyolában, hanem inkább így csinálták meg, az egy csúcs, de asszem eltérek a tárgytól...

Ólomkatona

2011-10-14T14:41:00.006+02:00

Szerda reggel kezdődött.

Délelőtt megírtam 49 (negyvenkilenc) zárójelentést (ezek viszonylag egyszerűbb zárók voltak, de akkor is 49 darab), majd délután megnéztem pár beteget, viziteltem, betegeket vettem fel, tankönyvet szerkesztettünk, fél négykor átvettük az ügyeletet, néztem sorban az ambulánsokat, trafóztam az ITO-n, trafóztam a gyermekágyon (még jó, hogy most már én is trafózhatok, hála annak a szuper tanfolyamnak), majd vércsoport-meghatározás közben jött a telefon, hogy megjött a mentő vidékről a 31 hetes monochorialis geminivel, ahol az egyik lepény levált, ennek megfelelően a hozzá tartozó magzat el is halt és a másik lepény meg éppen kezd leválni, úgyhogy ne pöcsöljek sokáig. Jött még extra (mármint méhen kívüli terhesség) meg elfolyt víz meg ilyenek, de az már csak a szokásos.

Utána jött a lelépős napom, amikor is olyanok helyett, hogy alvás meg pihenés, inkább reggel kilenctől délig operálhattam egy bazi nagy myomás méhet kifelé*, csak azért nem estem össze a műtőasztal mellett, mert a szuper kolléganőm elparancsolt éjjel néhány órára aludni és egyedül vitte a szülőszobát, tudván, hogy másnap operálok.
Ezután meg kellett írnom még egy zárót (ekkor kezdtem dekompenzálódni), majd délután négykor dobós vacsi (ebéd?) volt, ez még júliusról maradt, ugyanis ezzel szokás megünnepelni az első műtéteket a műtétben résztvevő team-mel.

A vacsiról pedig ahelyett, hogy most már tényleg mentem volna haza aludni, inkább elmentem a mellékállásomba ügyelni**, ahol persze éjfélig szintén meg voltak bolondulva az emberek, volt minden, mi boldogság az életben: halottvizsgálat a szocotthonban meg stroke, nekem úgyis ez ott a specialitásom. Volt gyermekágyas hányós is, csak hogy ne szakadjak el véletlenül se a fő csapásiránytól.
Aztán onnan jöttem vissza a főállásomba még egy kellemes kis munkanapra és most végeztem.

Szerintem én egy kemény nő vagyok.

* Na jó, azért az ember nagyon hálás ám, ha ilyen műtétet kap, ha lelépős napja van, hát akkor lelépős napja van, edződni kell. Az asszisztens ilyenkor úgyis nagyon tapasztalt és türelmes. Tényleg.

** És ismét a legcsodálatosabb gépész volt ott, akit csak ismerek: meglepetésből újra megcsinálta az ágyamat és vett nekem kólás nyalókát a benzinkútnál.

Égő?

2011-10-09T21:43:00.001+02:00

Azért az a múltkor egy kicsit belemart az énképembe, amikor S-nél találtunk egy régi magnókazettát, betettük és az alábbi zene volt rajta. Nem az a durva, hogy ez a zene volt rajta, hanem az, hogy mindketten kívülről nyomtuk a szöveget...!
És azt már csak halkan teszem hozzá, hogy nekem az alacsony, vékony hangú, langyi fiú tetszett.
Te jó ég...
Ezek az igazi szembenézések önmagunkkal, én azt mondom.

Én sem éltem hiába

2011-10-08T22:05:00.000+02:00

Ma este egy asztalnál ettünk pacalt egy olasz nővel és megtanítottam rendesen tunkolni.
És erre most végtelenül büszke vagyok.

Magyarázat

2011-10-08T09:52:00.003+02:00

Na most az van, hogy van egy fickó, akiről azt hittem, hogy tök rendes és megbízható. Elcsalogatott egy vidéki ügyeletbe dolgozni, mondván, hogy az az ügyelet milyen tuti, jó a társaság, lehet aludni, szuper a hely, jól felszerelt és kényelmes és jól fizet, a fizetésemet majd rajta keresztül fogom kapni. Én meg megmondtam, hogy úgy vagyok hajlandó vállalni, hogy egy hétvégét a hónapban, de azt péntek délutántól hétfő reggelig. Meg is lett ígérve minden.

Erre. Soha nem úgy lettem beosztva, ahogy kértem, mindig elaprózták és 2-3 hétvégémet tette tönkre havonta, közben állandóan hívogattak, hogy menjek hétköznapra is, nem tudom, mit nem értenek azon, hogy hétköznap dolgozom a főállásomban. A társaság középszar, az orvosokkal még nem lenne baj, de az ápolók és a gépészek borzalmasak. Az épület ugyan új, de nincs benne semmi: egy kis grillsütő és egy mikro jelenti a konyhát, az ágy borzasztó kényelmetlen, nincs ágynemű, de paplan meg párna sincs, ráadásul az egyik orvos a tv-szobában alszik, ahol nincsen ajtó és a bútorok olyanok, mint amit egy lomtalanításban szedtek össze... Mindemellett az épület egy jelentős részében hányingert keltő szag terjeng. Valóban isteni hely...
A beteganyag horror, 95%-a alkoholista, az átlagos IQ kis jóindulattal meghaladja a hetvenet. A közlekedés a városból egy katasztrófa, az is be volt ígérve, hogy mindig visz és hoz valaki kocsival, de ez egészen pontosan kétszer történt meg.

Na most a legszebb az egészben, hogy májustól júliusig nettó 183 000 Ft-ot kerestem ezen a helyen, ebből szeptemberben sikerült megkapnom 72 000 Ft-ot készpénzben (amikor mindig direkt kérem, hogy utalják, de ez már tényleg mindegy), de azt is csak azért, mert együtt ügyeltem a másik ügyeletben ezzel a pasival. Akkor azt mondta, hogy délelőtt (azon a napon délelőtt) átutalt még 79-et és majd 32-t még ad. Ehhez képest nem utalt akkor se semmit és azóta sem kaptam egy fillért sem, 111 000 Ft-ot nem tudok kiszedni a pasiból, pedig írtam neki e-mailt, SMS-t, hívtam, semmire nem válaszol és most nem tudom, hogy mit csináljak.
Továbbá. Felhívtam a nőt, aki a beosztást csinálja és megmondta, hogy már hónapok óta elutalták ennek a pasinak az összes pénzt hiánytalanul (mert direkt kérte, hogy ne késsenek az utalások), viszont azt is mondta, hogy neki azt mondta ez a fickó, hogy engem már ne keressen többet, mert én azt mondtam, hogy túl elfoglalt vagyok és ezért nem fogok már ott többet dolgozni... Mondanom sem kell, hogy ilyet egy szóval se mondtam neki, bár az igaz, hogy nem akarok ott tovább dolgozni.

Arról nem is beszélve, hogy olyan pszichológiai hadviselést folytat ez az ember, hogy a múltkor komolyan én kértem tőle bocsánatot, mert felültem a hülye dumájának (még jó, hogy az András szólt, hogy azért ne legyek már ennyire pancser), ráadásul képes volt az egésznek a végén még megkérni, hogy tegyek fel egy spirált a feleségének.

És akkor, amikor már alapból tökre zavar ez az egész ügy*, akkor beszívatnak a klinikai ügyeletemmel is, arról nem is beszélve, hogy eljövök a szabadságomból kongresszusra (mert igen, nálunk ez úgy megy, hogy szabit kell kivennem, ha kongresszusra megyek és ez is most itt Rómában a karácsonyi szabadságomból megy) és az egészet úgy állítja be az a csaj, aki rám sózta az ügyeletét, mintha valami tök etikátlan dolgot csinálnék azzal, hogy eljöttem három napra az osztályról és nem volt hajlandó elvinni a kórtermeimet, mert neki az sok... ??? !!! Én a nyáron két komplett osztályt (~60 ágyat, mind terhes) vittem napi 5-6 óra kisműtőzés mellett egyedül. Igen, nekem is sok volt. És? Kb. négy napom ment rá, hogy megszervezzem, hogy kik fognak helyettesíteni és ilyenek vannak, hogy a nőgyógyászati ambulanciáról járkált fel a kollégám ehelyett a csaj helyett, aki állandóan úgy csinál, mintha a világ legleterheltebb embere lenne.

És amikor reggeli közben azon gondolkozom, hogy ez miért van, akkor rájövök, hogy túl rendes és túl türelmes vagyok.
Nincs egy hete, hogy egy (már szakorvos) srác figyelmeztetett, hogy ha ilyen rendes leszek mindig mindenkivel, akkor vissza fognak ezzel élni. És tényleg.

De az a baj, hogy szeretem magamban, hogy rendes vagyok és türelmes, nem akarok változtatni rajta...

* Ugyanis nekem semmi kedvem ilyesmi miatt vitatkozni senkivel, mert annyira szánalmas az egész...

Nagyszerű Róma

2011-10-07T18:27:00.000+02:00

Október 7.

2011-10-07T09:44:00.001+02:00

Ma van Yo-Yo Ma születésnapja, 56 éves lett. Elég nagy mázli, hogy megszületett.

(Valamint helyesbítenem kell, mert a múltkor elrontottam: Yom Kippur ma van, tavaly volt szeptember 17-én.)

Még mindig kongresszus

2011-10-06T22:49:00.006+02:00

Nem úsztam meg a poszter bemutatását, jött egy csomó kérdés, kellett nekem az idei év sztármolekulájával jönnöm... Na mindegy, szerencsére nem volt semmi gond. Tegnap éjjel addig néztem azt a hülye grafikont, hogy végül lett egy hipotézisem arról, hogy hogy jött ki ez az egész, így aztán Murphy-nek megfelelően nem is kérdeztek ezzel kapcsolatosan semmit.

Aztán az is jó volt, hogy a két híres kutató közül az egyik egész délelőtt azt hangoztatta, hogy ezeknek az eredményeknek semmi klinikai jelentőségük nincs, úgyhogy én mától őt szeretem és a másikat meg nem. És az is jó volt, hogy elmondtam a kollégáimnak, hogy ízléstelennek, kártékonynak és illúziórombolónak tartom, hogy profitorientált cégek terelgetnek bizonyos "eredmények" publikálásának irányába mértékadó kutatókat, mert torzítja a tudományos eredmények szavahihetőségét, valamint azt is egészen nevetségesnek érzem, hogy itt mindenki pontosan tudja, hogy miről szól a történet, mégis mindenki belemegy a játékba. (Én voltam az egyetlen lázadó szellemiségű ifjú titán, akit elkezdett rázni a röhögés az egyik előadás közepén, ugyanis megláttam egymás mellett ülni Austin Powers-t és Mr. Bean-t...) Na mindegy, idővel majd kitanulom, hogy ki az, akinek a cikkére lehet hallgatni és ki az, akiére nem. Mindenesetre mostantól ha a methods bekezdésnél ® jelet látok, azt csak fenntartással szabad olvasni, ez a kongresszus legfontosabb üzenete.

Egyébként meg azt is ügyesen csináltam, hogy mindig átgondoltan közlekedtem a szállodában és a kongresszuson is és így egész napra elkerültem Pault, szerintem ez egy komoly teljesítmény részemről, meg vagyok elégedve.

Aztán elmentünk a főnökömmel és a feleségével meg a cuki hároméves kislányával*, illetve egy másik kollégámmal a Trevi kúthoz, a Pantheonba meg a Piazza Navonára, és utána a kollégámmal még sétáltunk egyet a Piazza Venezia - Capitolium - Forum Romanum - Palatinus - Colosseum vonalon és ismét megállapítottam, hogy azért Róma valami egészen hihetetlen hely, komolyan a csodával határos. Sajnos a San Pietro in Vincoli templom már zárva volt, pedig ott van Michelangelo Mózes-szobra, ami azért érdekes, mert Freud és Christoph Frommel is évekig tanulmányozta, bővebben erről itt. Ja meg ettem grillezett haltálat vajas-fokhagymás spenóttal, amit pont úgy csináltak meg, ahogy kértem, szuperek voltak.

Igen, ez egy jó nap volt. Mondjuk nem lenne rossz, ha lenne ebben a szállodában legalább egy használható ember, a 10 EUR/éjszaka árú, mixed dorm with shared bathroom szintű szakadt hostelekben - amikhez amúgy szokva vagyok - sokkal jobb a társaság. Itt csupa unalmas, sznob seggfej lakik. Meg a Paul.

* Aki mostanában épp nagyon bosszús, mert nem lehet kapni Minnie-s bugyit... Szerintem is felháborító.

Prostituált

2011-10-05T23:48:00.002+02:00

Hát én kétségtelenül erre születtem, szerintem kitűnő celeb lennék például, valami médium igazán felfigyelhetne rám.

Úgy kezdődik, hogy Signore Ettore* vár egy kis táblával a repülőtéren, kikapja a kezemből a csomagokat és beültet a luxusautójába, amivel elvisz a szállodába, ahol közlik velem, hogy a cég kifizette már az összes éjszakát, ami csupán azért érdekes, mert a kongresszus péntek délután véget ér, de én pofátlanul** megírtam a menedzsernek, hogy vasárnap délután indulnék haza.

Aztán megkapom a szobámat, amiben van légkondi, két telefon, minibár, plazmatévé, szuperkényelmes franciaágy, gyors internetkapcsolat és néhány érdekes, azonban nagyon nem kényelmes minimalista bútor. A fürdőkád a szoba közepén van, egy tejüveg kabinban, közvetlenül a franciaágy fejrészénél, így legalább kipróbálhatom, milyen a hálószoba közepén fürdeni. A szállodában van konditerem, nagy kültéri és beltéri úszómedence és panorámás étterem jófajta kajákkal. Meg olyan is van, hogy mire hazajövök, áthúzták az ágyamat és mindenből újat kaptam: törülköző, szappan, sampon, annak ellenére, hogy alig fogyott belőle. Szeretem a friss paplanhuzatot, ez a szokás nekem tetszik.

Utána jön a kevésbé jó rész: kongresszus, találkozás az emberekkel a szponzor cégtől, kiderül, hogy a világ jelenleg két - ezen a területen dolgozó - legnagyobb kutatója (mind a ketten itt vannak) közül az egyiket szintén ez a cég pénzeli. Paul középkorú, középmagas, közepes kinézetű tökátlag amerikai, dióhéjban egy fasz. Vele kell barátkoznom, mert ő adja a pénzt a mi tudományunkhoz is, de szerintem tiszta gáz, kilóra megvesz mindenkit, köztük az említett nagy nevű kutatót is, aki ezzel szerintem egyébként elég sokat ront a megítélésén, legalábbis az én szememben biztosan, bár gyanítom, hogy ez nem érdekli különösebben.

Pault egy dolog érdekli, hogy ódákat zengjünk a béna mérőszerkezetéről és hangoztassuk, hogy az milyen hasznos a klinikumban és ezért eladhasson belőle egy csomót. Elmondom itt nektek titokban, hogy szerintem egyáltalán nem hasznos, egy kis hülye proangiogén faktor szintjét lehet vele bed-side mérni, sima hypertonia esetén előre lehet vele jelezni a proteinuria megjelenésének valószínűségét és viszonylag jól korrelál a perinatális kimenetellel is, tehát a prognózis felállítását valóban segíti. Nekem csak az a bajom ezzel, hogy most akkor mi van? Senki nem fog senkit megoperálni a 32. héten jó lepényi funkció mellett azért, mert jaj, lehet, hogy progrediálni fog. (Legalábbis remélem.) Ha meg progrediál, azt úgyis látjuk, ezeket mind hospitalizáljuk, követjük őket szorosan, semmilyen klinikai konzekvenciája nincs annak, ha tudom előre, hogy mi lesz, mert megelőzni úgysem lehet. Ha lenne a megelőzésre lehetőség, akkor teljesen más lenne a helyzet, de nincs. Így viszont mindenki, aki arról beszél, hogy a jövőben klinikai alkalmazása jó út lehet, azt vagy a cég kente meg, vagy nem érti, hogy miről beszél. Amúgy mérésenként kb. 5000 Ft a költsége plusz egyszeri beruházásként a mérőszerkezet, az nem tudom mennyi. Most már direkt örülök, hogy a hétfői ügyeletem utáni nagy rohanásban elfelejtettem rátenni a poszterre a szponzor cég logóját. Kapják csak be nyugodtan, nem szimpatikus nekem ez a világ. De legalább kaptam ajándékba egy csomó fertőtlenítő hatású intim mosakodóhabot, pont erre vágytam.

Na jó, a lényeg az, hogy el vagyok én itt nagyon kényeztetve és a fenti okok miatt egy percig sincs semmiféle lelkiismeret-furdalásom azért, amiért ennyi pénzt dob ki rám ez a cég.

Közben időnként mosolyogva nézek és pózolok a fotókhoz, illetve ha nem muszáj, akkor nem szólalok meg és mindeközben intenzíven reménykedem, hogy holnap nem lesz kérdés a poszteremhez, mert egyrészt nem tetszik a téma, másrészt meg még véletlen kicsúszik a számon, hogy "hát igen, ennek szerintem sincs semmi értelme", harmadrészt meg mindig félek, hogy nem fogom érteni a kérdést és az milyen ciki már (és erre itt nagy esély van, mert ezek vagy túl rosszul vagy túl jól - értsd: artikulálatlanul - beszélnek angolul, egyiket sem szoktam érteni), negyedrészt az egyik ábrám olyan statisztikával készült, amit én se értek, így nem tudom értelmezni sem, de már nem volt időm megkérdezni róla a statisztikához értő társszerzőnket, aki meg itt van és ért hozzá, attól egy kicsit még mindig félek, pedig ma együtt vacsoráztunk és tök normális volt.

Koncentráljunk inkább a Pantheonra.

* Akinek az egész családjáról most már mindent tudok, valamint a szardíniai nagynéni konyhatechnikai szokásairól és Signore Ettore műfogsorának helyes tisztításáról is teljes körű tájékoztatást kaptam a mintegy félórás autóút során. De legalább kaptam karamellás cukrot is és mondott kedves dolgokat, valamint felajánlkozott, hogy vasárnap délután ő személyesen akar visszavinni, itt fog várni a hotel előtt. Hát legyen, ha már ennyire akarja.
** A pofátlanságot és az eredményességet sajnos néha igencsak nehéz elválasztani egymástól.

Nosztalgia

2011-10-04T23:05:00.000+02:00

Újra október, újra Róma.
Minden ugyanolyan. Minden megunhatatlan.

Elégedett

2011-10-01T22:51:00.003+02:00

Este felmentem a várba, mert a várban tudok jól gondolkozni (meg zuhanyozás közben*) és különben is szerintem a leggyönyörűbb pont a városban, ma ráadásul különösen szép este volt.

Szóval a Tóth Árpád sétányon üldögéltem egy kövön. A kő meleg volt, gondolom egész nap tűzött rá a nap és közben néztem a Holdat meg egy érdekes alakú felhőt és arra gondoltam, hogy szerintem nekem van a legjobb dolgom a világon és hihetetlen pazarlás, hogy néha képes vagyok nem élvezni.

Életem legjobb éveiben járok, a szűk családom tagjai összetartanak és normálisak és nagyon szeretem őket és ők is szeretnek engem, Európa egyik legszebb városának egyik legszebb részén lakom, a szakmám vezető klinikáján van állásom, ahol minden támogatást megkapok és van egy csomó lehetőségem a szakmai fejlődésre, a kollégáimmal jól kijövök, a barátaim egytől egyig kiváló emberek, mindegyiknek megvan a maga jellemző nagy erénye és a tágabb ismeretségi körömben is olyan emberek vesznek körül, akikre tényleg büszke lehetek (és büszke is vagyok).

A barátaimon egy csomót gondolkoztam és arra jutottam, hogy valami elképesztően szerencsés vagyok**, nem is minden esetben realizálom a hétköznapokban, hogy milyen tehetséges, okos, klassz, az átlagot magasan fölülmúló emberek vesznek körül*** és azt is gondoltam, hogy én őszintén remélem, hogy ezeknek az embereknek jó életük lesz. Igen, én azt akarom, hogy mindegyiküknek legyen jó élete és teljesüljenek a vágyaik és legyenek boldogok, mert ha valaki, akkor ők aztán tényleg megérdemlik.
És azt is gondolom, hogy ebben az országban vannak rossz dolgok, a Clark Ádám téren ma is tapintani lehetett a szegénységet és kétségbeesettséget, van sok buta, elhibázott döntés és lehetne sorolni most hosszan, hogy mi a rossz, de ezek az emberek itt körülöttem bírnak olyan tartalommal, amiért önmagában érdemes itt maradni és ami elég ahhoz, hogy táplálja az ember hitét abban, hogy létrejöhetnek olyan fókuszok, amik képesek jobbá tenni a világot, vagy legalábbis azt a világot, amit egy ilyen mikrokörnyezet létrehozhat maga körül.

Azt hiszem, hogy ha még egyszer végre eljutok odáig, hogy szerelmes is leszek, akkor én leszek a világ legboldogabb embere, mert akkor már tényleg kivétel nélkül mindenem meglesz. Mindenem.
De egyelőre szerelem nélkül is boldog vagyok, csak még van hova fokozni. :)

* Arról nem rakok be képet, ha nem baj.
** Szerencsés vagyok, de ehhez kellett azért némi tudatosság is és meg kellett hozni néhány kellemetlen döntést. Soha nem bántam meg egyiket sem.
*** Nem, nem vagyok elfogult, tényleg zseniális emberek vesznek körül, sajnos mérhetetlen gyakorisággal találkozom társadalmunk fakójával is, úgyhogy meg tudom ítélni.

Elmúlt

2011-10-01T12:20:00.001+02:00

És akkor most egy kellemes tempójú, nyugodt, pihentető nap. Itthon.
Na ez az, ami kb. egy hónapja hiányzott az életemből.

Low battery

2011-10-01T01:57:00.004+02:00

Hát nem lehet büntetlenül csinálni azt, hogy nem alszik az ember soha, erre mindig rájövök.

Az egy dolog, hogy az átlagsebességemnek körülbelül 60 százalékára vagyok lassulva (ha nem kevesebbre), de a legrosszabb az, hogy egyszerűen nem értem, amit mondanak nekem és valami hihetetlen erőfeszítésembe kerül kimondani egy értelmes mondatot, de komolyan ijesztő mértékű koncentrációt igényel, általában nem is sikerül és teljesen mást mondok, mint amit akarok és ettől feszült leszek.

Van továbbá az a jelenség, hogy mindent elfelejtek az információ elhangzását követően legkésőbb négy percen belül. De olyanokat is, hogy melyik sarkon találkozom K-val és ezért egy rossz helyen várok rá, ő meg rám a jó helyen. És aztán persze én hívom fel türelmetlenül, hogy hol van már. Szét vagyok esve.

Aztán amikor éjjel egy körül azon kapom magam, hogy fennhangon hirdetem teljesen idegen férfiaknak, hogy a gyakori és hosszan tartó spermiumexpozíció milyen fontos bizonyos szülészeti kórképek megelőzésében, akkor azért az mindenképp alarmírozó jel, hogy itt az ideje hívni egy taxit, hacsak nem akarom magam végérvényesen leégetni...

Horror. Komolyan mondom, hogy horror.

Arról nem is beszélve, hogy megint mikroszkóppal kell keresni a szememet és az összkép ismét leginkább egy kadáverre emlékeztet. Olyan formalinban fixáltra. Nagyjából jól emlékszem egy hullára még anatómiáról, szerintem mostanában tökre szoktam hasonlítani rá.

Úgyhogy a hétvége legfontosabb célja, hogy újra nekiálljak és összeszedjem magam.
Nem tudom, mostantól mindig ez lesz? Ilyen ciklusok? Hogy első fázisban szétcsúszok, mert túl vagyok terhelve és nem alszom és kimerülök teljesen, aztán második fázisban elkezdem magam összekapni, harmadik fázisban egy kicsit jó és negyedik fázisban ismét elkezdek leépülni?

Nem hiszem, hogy ez így jó lesz.

Jó idők

2011-09-30T00:30:00.004+02:00

Úgy tűnik, vége van a pechsorozatomnak (legalábbis remélem) és már megint milyen igazam volt, amikor azzal vigasztaltam magam, hogy a rosszabb napokra azért van szükség, hogy utána jöhessenek a jó idők, mert azt azért mégse lehet, hogy mindig minden tökéletes.

Szóval ma este megtartottam az előadásomat, ami miatt két hónapja idegbeteg vagyok, mert alig van szakirodalma, én eddig nem foglalkoztam vele, klinikai téma, de nekem nincs benne gyakorlatom és ráadásul olyan közönségnek kellett beszélnem, akik között nagyon-nagyon okos, ilyen mindenféle osztályvezetők meg klinikaigazgatók meg elismert emberek ülnek, akiknek azért nem könnyű okoskodni és mondjuk ha égek, az nagyon kellemetlen, mert pont előttük nem kellene magamból hülyét csinálnom, tekintettel arra, hogy az ország vezető emberi között vannak a szakmámban. Vegyük hozzá ráadásul azt is, hogy már több mint egy éve nem tartottam előadást, kicsit kiestem a gyakorlatból, szóval ez egy nehéz ügy volt.

Na mindegy, a lényeg, hogy megvan és jó lett. Azt éreztem én is, hogy egész tűrhető volt, de aztán mondták mások is, hogy tényleg jól sikerült maga az előadás is meg a vita is, többen odajöttek utána gratulálni és van aki direkt többször elmondta, hogy milyen jó volt, hát akkor biztos jó volt, én nem tudom magamat megítélni kívülről. Elég nagy kő esett le most a szívemről... :)
Aztán ennek örömére elmentünk a Stexbe inni a kollégáimmal és a főnököm a végén fizetett és hazahozott kocsival és itthon megnéztem az e-mailjeimet és várt két új levél, mindkettő attól az angol cégtől, akik fizetik a római kongresszusi részvételem összes költségét (Lufthansa repülőjegyekkel és 4*-os szállodával, plusz regisztrációs költséggel) és mivel kedden utazom, egy kedves kis mailben jó utat kívántak meg kellemes időtöltést és egy Paul nevű fickó azt írta, hogy szerdán ebédeljünk már együtt, mert a cégtől ő lesz majd ott. Reméljük Paul fiatal, magas, jóképű és facér.

Hát, azért ha innen nézzük a dolgokat, akkor nekem most éppen nagyon jó életem van.

Csak azt nem tudom még, hogy hogy vizsgázom le holnap (pontosabban ma) a trafó tanfolyamon...

Meg azt sem tudom, hogy a hétvégén hol fogok posztert nyomtatni és azt sem tudom, hogy hogy viszem magammal, mert posztert még sose vittem külföldi kongresszusra. (Tudom, hogy valami henger alakú dobozba rakják, de az nem fog beférni a feladott poggyászomba, a kezemben meg szerintem nem vihetem fel és különben is lesz másik kézipoggyászom.)

Ideális este

2011-09-28T01:02:00.001+02:00

Azt hiszem megvan, mi volt az elmúlt öt év legjobban elköltött ... Ft-ja: a ma este.

A fő motiváció a jegy megvásárlásakor az volt, hogy Komlósi Ildikót azért legalább egyszer halljam már élőben, de közben kicsit aggasztott a felemás program, egyrészt a Parasztbecsületet, ezt az áriát és A végzet hatalmának nyitányát imádom, viszont a Carmen helyett tehettek volna bele valami kevésbé elcsépeltet, mert a Habanera és társai annak is a könyökén jönnek ki, aki soha az életben nem hallgatott operát. Szóval egy kicsit túl slágeresre sikerült a program, de akkor is én éreztem, hogy nekem kell ez a ma este.

A megérzéseim pedig a barátaim, ennek megfelelően zseniális volt. Marcello Giordani és Komlósi Ildikó nem véletlenül kaptak lehetőséget olyan sufnikban, mint a New York-i Metropolitan, a Covent Garden vagy a Scala (és még sorolhatnám), úgyhogy meg kell becsülni, ha ilyenek beteszik ide a lábukat (nem nagyon szokták).
Mind a ketten nagyon kemények voltak, fel se merült, hogy beletörne a bicskájuk bármibe is, tényleg, egészen kiváló, talán nem is hallottam még ennyire telt, erős, tiszta hangokat, amik így betöltötték volna a teret. Végre nem kellett azon izgulni, hogy ne csessze el a legkritikusabb (és általában legjobb) részeket egyik se, hanem nyugodtan hátra lehetett dőlni és egyik döbbenetből a másikba esni.
Külön említést érdemel, hogy Komlósi Ildikó olyan hihetetlenül szuggesztív a maga puszta létezésében, hogy ismét meggyőződtem róla, hogy a hang az önmagában marha kevés a boldogsághoz, sokkal többre van szükség, gondoljunk csak Maria Callasra, aki az egész világot a földre tudta küldeni két perc alatt...
Igen. Szerintem egy operaénekes legyen egy állat. Az opera, az tele van feszültséggel, indulattal, érzelmekkel, azt nem lehet vérszegény, önbizalomhiányos módon előadni, mert akkor borzasztó lesz. Komlósi Ildikóban érezni lehetett a vehemenciát, nagyon erős kisugárzása volt, az ember mindig azt érezte, hogy akar még belőle, Marcello Giordani szintén rendelkezett kellően jó fellépéssel és hozzá durva hangi adottságokkal, felesleges is tovább ragozni, nagyon jók voltak.

Arról nem is beszélve, hogy balra tőlünk ott üldögélt a családjával Orbán Viktor személyesen, már önmagában ezért megérte elmenni... Na de a viccet félretéve*, egy jó pontot szerzett most nálam, ezek szerint nem olyan reménytelenül rossz mégse az ízlése.

Ja meg azon gondolkoztam közben, hogy a szépség az mennyire szubjektív és potenciálisan változó tulajdonság és mennyi mindentől függ, hogy kit vagy mit lát az ember szépnek.

* Igen, vicc volt.

Saturday nightmare

2011-09-25T23:28:00.002+02:00

Szombat este egy közös ismerősünk meghívott minket A-val vacsorára, ami ilyen kerti sütögetés keretében zajlott. Volna. Elvileg...

A furcsaságok akkor kezdődtek, amikor A küldött egy SMS-t szombat reggel, miszerint megkérdezte a házigazdát, hogy mit vigyünk és a válasz egy kiló marhahús volt, de hát vannak az életben nehezen érthető dolgok, ez még nem jelentett önmagában egyértelmű kontraindikációt, bár az tény, hogy azért elgondolkoztam... Mindenesetre tudtam, hogy én biztosan nem fogok egy kiló nyers hússal végigmenni a városon, lehet, hogy nem vagyok kellőképpen együttműködő, de akkor sem. Vittem piát, az oké, na de nyers húst? Amikor épp vacsorázni megyek? Oda, ahová már két hete meghívtak?

Szóval megérkeztünk a címre (ami nem közel volt), elvitt minket a tesóm kocsival, ez az egyetlen oka annak, hogy nem tévedtünk el, de aztán szembesültünk a valósággal: hideg volt és sötét, és egy szűk utca végén egy kis kulipintyó irányából Boney M hallatszott (egészen pontosan ez a szám).
Ezen a ponton azért komolyan egymásra néztünk, hogy most akkor vajon tényleg be akarunk-e menni, de hát győzött a kíváncsiság.

Hát szóval, ilyen vacsin még nem nagyon voltam: eleve nem volt világítás, az összes fényt a bogrács alatti tűz és két szúnyogriasztó fáklya adta, ennek következtében a mobilunkkal kellett világítanunk, amíg szedtünk salátát, hogy beletaláljunk a tányérba rendesen, de ez a kisebbik kényelmetlenség. Nem volt szék sem, meg semmi, amire le lehetett volna ülni, így néhány óra állásnak néztünk elébe, a kertben, a füvön. A hidegben. Meleg ital sem volt, ellenben a jeges italok folyamatosan jöttek, ami így megfázva, hat fokban, a hidegben ácsorogva nagyon jólesett mindkettőnknek.
Aztán a következő gyenge pont: villa sem volt. Végül egy használt műanyag villát szereztem magamnak hosszú küzdelmet követően, amit gondoltam lemosok bent, de hiba volt beljebb merészkedni: a házat kb. 15 éve nem lakják, ezért egy kicsit mintha elhanyagolt lett volna, a csap például olyan volt, hogy ahhoz inkább nem nyúltam hozzá.

Na jó, hát ettől még a kaja az lehetett volna jó is és a tűz az fertőtlenít, meg ugye éhes voltam és különben is éljen az egységes szájflóra (mármint hogy a villa nem tudom kié volt és nem sikerült végül lemosnom), gondoltam, hogy akkor veszek egy húst. Kicsit odébb páran grilleztek valami húsokat, odamentünk, hogy hát akkor vennénk belőle, majd szárazon közölték, hogy ez igazából úgy megy, hogy mindenki azt eszi, amit hozott és megsütötte magának. Ja...

Mondjuk nekem voltak ilyen naiv gondolataim, hogy ha valaki meghív vacsorázni, akkor majd ad nekem kaját. A sajátjából. Ellenszolgáltatás nélkül. Végül is ez erről szól. Vagy nem?

Na mindegy, én mondtam ott azoknak az ismeretleneknek, hogy hát akkor bocsi, de én valahogy nem hoztam magammal a zsebemben két szelet nyers húst, ellenben éhes vagyok, úgyhogy most ha nem bánjátok, elveszem mondjuk ezt (és határozott mozdulattal beleszúrtam a villámat az egyikbe) és akkor azért nem csavarták ki a villát a kezemből, így lett egy húsom. Mondjuk a hús sótlan volt, de legalább tömény mézízű, majdnem kihánytam, de hát mindegy, legalább egy kicsit eltömött és az étvágyamat sem hozta meg különösebben.
Közben a bográcsban pirítgatták a hagymát a pörkölt alá (ekkor már a Daddy Cool ment) és annak egész biztató illata volt, ráadásul a tűz fényében megcsillant egy szalonna, amit hirtelen felindulásból, egy óvatlan pillanatban, amikor senki nem figyelt, kiloptam a bográcsból és próbáltam elfeledtetni vele a mézízű húst. Ez csak részben sikerült, hiszen vastag zsírszalonna létére csak félig sült meg, de nekem akkor már minden mindegy volt...

Aztán volt olyan is, hogy beszélgettem egy Sherwood becenevű fiúval, aki elkezdett nekem arról okoskodni, hogy a thalidomid racém elegy és azt is fontosnak tartotta elmondani, hogy kiemelt első díjat kapott a TDK-konferencián anno és ekkor én azon gondolkoztam, hogy illetlenség-e olyat játszani, hogy megnémultam és mostantól semmire sem válaszolok.
Egész vicces játék, próbáljátok egyszer ki.
Majd egy B nevű lány, aki percenként 0,3 egységgel csökkenti az ember IQ-ját, komoly eszmecserébe kezdett A-val arról, hogy hogyan lehetne a "pszichoszomatikus tűfóbiáját" gyógyítani és közben úgy gesztikulált, hogy rángott tőle az egész teste és a fejét furcsán hátracsapta, talán agyhártyagyulladásban van ilyen, de még nem találkoztam ezzel a jelenséggel korábban. Kicsit nehéz volt éreztetnem A-val, hogy talán nem kellene most terápiás javaslatokat tennie, hanem inkább húzzunk el a francba, mielőtt még lejátszanák ezt a számot, ugyanis ez az a zene, amitől rendesen félek, belgyógyászatilag rosszul leszek tőle, és ennek itt reális esélye volt.

Ekkor kiléptünk a kapun, balra fordultunk, megint balra és a villamoson már kezdtünk megnyugodni.

Példa

2011-09-25T19:12:00.001+02:00

Én olyan férjet akarok, aki majd úgy viselkedik velem, ha hetvenévesek leszünk, mint az a bácsi, aki az imént bekísérte a Cymbaltán és Rivotrilen élő, gerincsérv reoperációra készülődő, onkológiai műtéten átesett, hyperthyreoticus és most akutan épp darázscsípésre allergiás feleségét*, akivel harminc percig csináltam a légzőgyakorlatot és ezalatt háromszor bőgte el magát. (Jó, a végén mosolygott, na.)
Ez a bácsi olyan szépen és szeretettel beszélt a nénivel és olyan türelmes volt, hogy azt öröm volt hallgatni. De komolyan, teljesen meg vagyok hatva.
Kár, hogy ez akkora ritkaság, hogy külön bejegyzést írok róla.

* Én azért egy kicsit kevesebb és kevésbé súlyos betegséggel is beérem majd.

Szekunder betegségelőny

2011-09-24T18:30:00.000+02:00

Most kiderült, hogy ha megfázom, akkor gátlástalanul megehetem az összes halászlevet és nem kell arra gondolnom, hogy esetleg hagyni kéne másnak is.
Hála az égnek az étvágyam jó.

Békenap

2011-09-21T07:18:00.000+02:00

Ma van az ENSZ nemzetközi békenap. Meg az Alzheimer világnap is*.
A nemzetközi békenapot azért szeretem jobban, mint a béke világnapját (= január 1.), mert idegesít, hogy az újév egyszerre a béke világnapja is azzal a magasröptű üzenettel, hogy aztán egész évben békében éljünk egymással... (Ez azért elég együgyű, jellemző, hogy egy pápa találta ki. /Konkrétan VI. Pál, aki a II. vgh. idején az egyik legbefolyásosabb ember volt Olaszországban és állítólag elég sok magas rangú náci tisztet léptetett meg olasz kikötőkből Hitler bukása után, de mondjuk tudni lehet róla azt is, hogy néhány nagyobb összeggel támogatta az üldözött európai zsidóságot is. Hát, tegyen igazságot Isten... Mindenesetre ilyen politikai szituációban, ebben a pozícióban elég röhejesnek tűnik kitűzni egy napot a béke világnapjának, ezt a feladatot elegánsabb lett volna meghagyni másnak./)

Na de visszatérve a békére, emlékezzünk meg M-ről, aki nem is olyan rég kínálgatott fél év ciprusi segélyhelyen töltendő munkával. Kb. hatmillió Ft-tal lennék most vastagabb, ha vállalom és már majdnem hajlottam rá, hogy belemegyek, de micsoda pech: pont akkor olvastam Remarque** Szerelem és halál órája c. könyvét és egy kicsit elment a kedvem a katonáskodástól, még ha csak segélyhely, akkor is. Sőt egészen pontosan szeretném azzal a felelősséggel felruházni blogom minden olvasóját, hogy ha valaha azon kaptok, hogy bármilyen erőszakos megmozduláshoz asszisztálok, akkor nyugodtan és irreverzibilisen semmisítsetek meg. (Azért ha lehet, ne fájjon nagyon.)

Szóval ma háborúellenes nap van, amivel mélyen egyetértünk.

A feladat pedig az, hogy meg kell nézni ezt a nyomasztó, de egyébként szerintem nagyon jól sikerült videót és ki kell fejleszteni a hisztérikus pacifizmust mindenkiben, mert azt mondják, hogy egy nagyobb háború egész jó kis megoldás lenne a gazdasági válságra. Reméljük, nem gondolják komolyan.

* Az Alzheimer-kór minden bizonnyal az egyik legszarabb betegség, mindenki ismeri, úgyhogy erről nem írok.
** Azt tudtátok, hogy van egy olyan elmélet, miszerint Remarque eredetileg Kramer volt (a Remarque szó visszafelé, fonetikusan), csak a nácik hatalomra kerülésekor Remarque-ot csinált magából? Én a műtőben hallottam ezt először (tényként beállítva) és a neten meg azt írják, hogy ez csak a nácik hülyesége és sose volt Kramer, de én most már nem tudom, mi az igazság. Aki tudja és megírja, annak örülök. Mondjuk nagyjából tök mindegy, csak most már szeretném tudni, ha van rá lehetőség.

Újfent csapong

2011-09-20T18:44:00.004+02:00

A mai lebilincselő trafó tanfolyam során felfedeztem, hogy kiváló bábszínházat lehet csinálni két gumikesztyű és egy alkoholos filctoll segítségével. A mai műsoron a Csalafinta horgászbot és a csalódott piranha című improvizáció szerepelt, elsöprő sikert aratva.

Egyébként biztos, hogy érdemes sokat tudni a trafóról, mondjuk mert nem lenne jó kinyírni senkit egy ilyen hülyeséggel, valamint a börtön is állítólag kellemetlen hely. Bár a különböző kolóniastimuláló egységek jellemzői és a csontvelői progenitorsejtek sejtfelszíni markerei talán nem tartoznak annyira szorosan a transzfúzió gyakorlati kulcskérdései közé, de legalább ismét van lehetőség elveszni a részletekben.

Nem nagyon figyeltem, az előadásomat csináltam és a bábszínházat, de azért az rosszul esett, hogy az előadók következetesen levörösvérsejtezik és vvs-nek jelölik a perifériás vörösvértestet. Legjobb emlékeim szerint a sejtmag obligát alkotórésze a sejtnek, aminek nincs magja, az nem sejt és kész. Amíg van magja, addig elmegy sejtnek, bár a vvt esetében inkább blastról beszélünk, ha elveszti a magját, akkor meg már test. Elkorcsosul a világ és ha külföldön erythrocyta, akkor nálunk is lesejtezik*, pedig én ragaszkodom a testhez, még akkor is, ha egy csomó szakkönyv és szakértő sejtnek hívja, ez az én kényszerem, jogom van hozzá. Ennyi erővel a vérlemezke is lehetne sejt, csak ott nem a mag jön ki, hanem a plazma fűződik le. És külföldiül ez is thrombocyta, javaslom, hogy hívjuk ezentúl vérlemezsejtnek. Az eredmény ugyanaz, a vérlemezkét mégis minden ezzel foglalkozó könyv lenézi, ez igazságtalan és megalázó, nem nézhetem tétlenül. Na jó, befejeztem.
Ezek után égő lesz megbukni a vizsgán... :) Sajnos egy darab éjszakám lesz rá készülni, kb. este tizenegy után tudom elkezdeni, úgyhogy minden előre kiszivárgott információnak örülök.

Meg akartam még írni a bizalomról is. Pár éve megkeresett valaki, hogy tartsak a rendezvényén egy tízperces előadást arról, hogy hogyan lehetne hatékonyabb az együttműködés Magyarországon. Na mivel két nappal előtte szigorlatoztam gyermekgyógyászatból, ami nem olyan könnyű és nem olyan kevés, így a vizsga utáni két napra gyakorlatilag beköltöztem a könyvtárba és elolvastam egy csomó (egyébként tök érdekes) cikket arról, hogy a magyarok milyen hihetetlenül bizalmatlanok mindenkivel és mindennel szemben nemzetközi összehasonlításban és hogy ez hogyan függ össze az egészségügyi mutatókkal, a gazdasági mutatókkal meg úgy általában az élet szinte minden területével. Egészen meglepő volt olvasni, tényleg. Erre építettem fel az egészet, mert ugye az együttműködéshez kell a bizalom, anélkül nehéz, innen indultunk el.
Na most nekem elég gyakran szokták azt mondani, hogy túlságosan megbízom az emberekben és majd jól pofára fogok esni és való igaz, estem is már pofára (nem is egyszer) emiatt, de ezzel együtt továbbra is azt mondom, hogy sokkal jobb az életem akkor, ha megbízom és néha kapok egy pofont, mintha állandóan azon rettegnék, hogy mi lesz most és mit lehet meg mit nem lehet kinek mondani vagy mi... Különben sem tudnám ezt megvalósítani, mert állandóan jártatom a számat ész nélkül.
Szóval ha jobban bíznánk egymásban, akkor jobban ki mernénk mutatni az érzelmeinket és nem kellene eljátszani, hogy minden jó, ha közben nem is, és mindenki oldottabb és őszintébb lenne és természetesebben mozognánk a saját életünkben és azok lennénk, akik vagyunk, nem pedig mindenféle szerepeket vennénk fel és felszínre kerülhetne egy csomó probléma, amit mosolyogva meg lehetne oldani, mert akkor segítőkészek és türelmesek lennénk egymással és nem attól félnénk, hogy ki él vissza az őszinteségünkkel és segítőkészségünkkel és akkor kevesebb lenne a felesleges stressz és frusztráció és akkor boldogság lenne meg egészség és béke meg szeretet. És minden téren jobban teljesítenénk és a közérzetünk is összehasonlíthatatlanul jobb lenne és meg mernénk kérdezni egymást dolgokról és nem néznénk hülyének egymást ötpercenként, hanem felfognánk, hogy lehet, hogy másnak az probléma, ami nekünk nem és amivel mi nem tudunk mit kezdeni, abban a másik lehet, hogy jó tanácsot tudna adni. Nem kellene ennyire félnünk egymástól. Aki nem így gondolja, az egy pöcs. A szeretet jegyében. :)

* Azt mondta egy kollégám, hogy három államban (USA) megszüntetik a kézírás oktatását, csak számítógépes billentyűzeten fognak megtanulni írni a gyerekek és kézzel csak az aláírást. Elvileg nincs a kézírásra igény. Kicsit hiperventilálok** most. Az egy dolog, hogy mi lesz így a kézzel írott szerelmes üzenetekkel, a szép levelekkel, meg hogy igazán fontos levelet az ember kézzel ír, mert ugye van egy ilyen szokás, ez egy gesztus, ha ez a szó egyáltalán mond még valakinek valamit, bár az ilyesmi nem praktikus, tudom. Szóval mit is akartam? Ja, hogy kollektív agysorvadás van. Rossz prognózis.

** Ez vajon egy vagy két L? Szerintem logikailag egynek kellene lennie, de a google magyarul csak két L-lel írt találatokat dob ki. Mondjátok meg.

Indukált introverzió

2011-09-19T18:04:00.000+02:00

Ma rájöttem, hogy nekem a csellózás a saját magammal eltöltött időt jelenti koncentrált formában. Nekem szükségem van rá, hogy egyedül legyek, erre nekem időt kell áldoznom, még akkor is, ha másokat ez néha zavar és azt gondolják, hogy nem vagyok elég szociábilis alkat. Éppen eleget vagyok extrovertált és éppen eleget élek szociális életet, direkt jó nekem, ha néha nem kell.

A cselló pedig a legszebb hangszer, olyan hangja van, hogy az felkavar mindenféle emléket és felidéz ezer hangulatot és feldolgozhatóvá alakítja a hétköznapok során észrevétlenül elejtett mondatokat és gesztusokat és lehetőséget biztosít arra, hogy az ember egy kicsit megálljon, üljön a csendben három percig és csak úgy létezzen a saját örömére. Mindenféle funkció és felelősség nélkül. Ez nagyon kell nekem (főleg egy olyan éjszaka és nappal után, mint ez volt...).

Ez az állapot persze akkor is elérhető, ha az ember a kanapén fekve hallgat a félhomályban valami olyan igazi, kész, kerek, egészet*, de ha én szólaltatom meg a csellómat, akkor az a hang és az a pillanat az csak az enyém és mások ne akarjanak kierőszakolni belőlem semmit ezzel kapcsolatosan.

* Itt konkrétan erre gondolok, de nincs jelentősége, lehet könnyű is, nem vagyok azért olyan sznob.